2017. június 25., vasárnap

Átrepülők


„Születtem... az általános iskolát...  fejeztem, majd a gimnáziumba iratkoztam, ahol... érettségiztem...” Mint annyi minden más, a munkahelyi pályázatra írt önéletrajz szokásos formája is gyökeresen megváltozott. A CV immár nem a születéssel kezdődik, az általános iskolára vonatkozó részt is feleslegesnek tartják (természetesen kivételt képeznek azok a személyek akiknek ez a legmagasabb tanulmányi lépcsőfok) és fordított a sorrend: a legmagasabb iskolai végzettséggel kell kezdeni és a legutolsó munkahellyel. Fontos követelmény, hogy a CV legyen áttekinthető, tömör, minden sallangtól mentes.

 A HR menedzsereknek nincs türelmük több oldalas kisregényt olvasni. És a különböző kézírásokkal vesződni. A CV-t számítógépen kell megszerkeszteni. A régi rendszer kézzel írt önéletrajzokat kért, mert egy kézírás, grafológiai elemzés nélkül is sok mindenről árulkodik. Mennyire pedáns, rendszerető a pályázó, vagy éppen az ellenkezője, ha a papíron netalán zsírfoltok vagy kilöttyent kávé nyomai fedezhetőek fel. A mai CV kötelező tartozéka a fénykép, a végén a jelentkező idegennyelv tudására, számítógépes jártasságára és családi állapotára vonatkozó adatok után kívánatos felsorolni egyéb érdeklődését, hobbijait is (zárójelben jegyzem meg, hogy ez veszélyes lehet, mert akinek túl sok a hobbija amit szenvedélyesen űz, nehezebben lesz befogható a napi 10 – 12 órás robotolásra).

A múlt rendszer pályázati gyakorlatában az utolsó mondatban tüntette fel a jelentkező, hogy tagja-e a JKSZ-nek és mióta. Ez így illett: a legvégén, nem hivalkodóan, mert párt tagság léte elvben nem kellett, hogy befolyásolja a jelentkezés eredményességét. Kivéve a magasabb, vezetői megbízatások esetében, de ha a jelentkező szakmai kvalitásai meggyőzőek voltak ezek döntő érvként jelentkezhettek. Világosabban fogalmazva: lehetett párton kívüli személy is akár vezető pozícióban (egy bizonyos szintig) kiemelkedő szakmai tudással, tapasztalattal. „Közönséges” munkahely esetében pedig elsősorban a tudás, a tapasztalat, a szorgalom, a tisztesség és hasonló pozitív emberi tulajdonságok számítottak. Elvben a kommunista erkölcs összeférhetetlennek minősítette, hogy a párttagsággal bárki is előnyként visszaéljen.

A munkát keresők nagyon jól tudják, hogy mai időkben mekkora előnyt jelent a „megfelelő” párttagság a foglalkoztatáskor. Különösen ha állami munkahelyről vagy olyan munkahelyről van szó, amely kapcsolatban áll az állami szervekkel. A hatalmi pártok vezetői sem tagadják, hogy nagyon sokan egzisztenciális okokból csatlakoznak a párthoz, tisztán csak a boldogulásuk, pályafutásuk vagy vállalkozásuk felfuttatása érdekében. A hatalmi pártoknak fontos, hogy a tagságuk terebélyesedjen, mert ily módon terjesztik hatalmukat, ellenőrzés alatt tartják a gazdasági, politikai, kulturális élet minnél nagyobb szegmensét. A Párt ugyanis nem csak ad, olykor kér is szolgálatokat. Persze nem olyanokat, mint amilyeneket a háború alatt a KP rendelt el hithű tagjaitól, hogy például pártfeladatból ellenséges lőszerraktárat kell felrobbantani. Legtöbbször csak annyit hogy választási kampányok során végezzenek el bizonyos meghatározott feladatokat...

Ennek a kiszolgáltatott helyzetnek köszönhetően például a szerbiai többpártrendszerben az összes lakossághoz viszonyítva a hatalmi pártnak, a haladóknak sokkal magasabb az aránya, mint ami Jugoszláviában az egypárt rendszerben volt. A JKSZ-nek történelme során a legmagasabb tagsága 1981 végén volt, amihez hozzájárult az is, hogy az előző évben hunyt el Tito és az iránt való tiszteletből és a mai szemszögből tekintve nehezen magyarázható közhangulatnak köszönhetően a legmagasabb volt a JKSZ-hez csatlakozók száma. Egészen pontosan: 1981 végén a JKSZ-nek 2.117.083 tagja volt, ami a lakosság 9,5 százalékát jelentette (Vajdaságban 203.350 tag, a lakosság 11 százaléka). A belgrádi társadalom kutató intézet, a Cesid adatai szerint manapság Szerbia lakosságának több mint 20 százaléka (!) a Szerb Haladó Pártnak a tagja. Ha ehhez még hozzáadjuk a „haladókat” támogató pártok, például Vajdaságban a VMSZ tagságát, ez az arány olyan mértékű, amit a kommunistáknak az egypárt rendszerben nem sikerült megközelíteni sem.

Mindezt pedig a következők miatt írtam le: a napokban egy társaságban – mivel az elhangzottak nem voltak nyilvánosak úgy fogalmazom, hogy „ismerősöm ismerőse”, egy ötvenes éveiben járó belgrádi személy – elmesélte párttagságának pontos történetét:
„ Az első párt, természetesen a JKSZ volt, ahova azért ajánlottak be, mert  aktívan részt vettem az Ifjúsági Szövetség munkájában és – noha ma már bután hangzik, meg nagyon sokan le is tagadják – én büszke voltam a tagságomra és igyekeztem felelősségteljes magatartással meghálálni a bizalmat. A párt később (1990-ben – szerk.megj.) testületileg átvedlett az SZSZP-be. A zűrös időkben tapasztaltam, hogy mindenki keresi a kapcsolatokat, a „vezát” és egy jobb munkahely érdekében csatlakoztam a JUL-hoz. Végül a „júlosok” nem segítettek és még október 5. előtt, időben leléptem. Demokratává váltam, Kostunica irányzatát találtam hozzám közel állónak, a nemzeti érzéseimből fakadóan, de rövidesen kiderült, hogy a DS a nyerő Szerbiában. Átigazoltam.  Tadic pökhendi butasága miatt távoztam a DS-ből, amikor elveszítettük a szinte megnyert választásokat. Láttam, hogy bizonyos üzletemberek milyen jól jártak, lényegében kifosztották Szerbia gazdaságát, én viszont nem tudtam a privatizációs fazéknak még a közelébe sem férkőzni. Amikor megjelent Vučić a haladóknál és elkezdte az üzletemberek és volt miniszterek felelősségre vonását, elszámoltatását, letartóztatását felcsillant, hogy végre megjelent egy igazi politikus, aki rendet tesz az országban. Természtesen beiratkoztam a haladókhoz. Ahol éppen nem annyira rózsás a helyzet mint ahogy gondoltam, a munkahely az rendben, sőt, sikerült a rokonság közül is az unokaöcsköst munkahelyhez juttatni. De nem tetszik ez az egyszemélyes önkényuralom és majd meglátom hogyan alakul. Ha megszerveződik egy újabb, ígéretes párt, nincs kizárva, hogy csatlakozom. Az biztos, hogy egyik korábbi párthoz sem fogok visszatérni, mindegyik lejáratta magát, amikor hatalmon volt”.

Elgondolkodtam azon, hogy ha ez a személy pályázati CV-ben leírná pártbeli pályafutásának történetét, az milyen hatást váltana ki egy esetleges felvételi bizottságnál. A kézenfekvő válasz a negatív, hiszen szemlátomást egy klasszikus „átrepülő” a jelentkező, aki érdekből váltogatta a pártokat (persze, lehet olyan védő beszéd, hogy időközben változott a szemlélete, a régi pártjában már zavarták a hiányosságok és az új párt minden esetben haladóbbnak bizonyult).

De az is megtörténhet, hogy a bizottság a jelenség pozitívumát értékelné: ez a személy a mindenkori hatalomhoz ragaszkodik, ilyenekre van szükségünk!

  

2017. június 2., péntek

Júniusi illatok és szagok


Június. Még néhány nap és virágba borulnak a hársfák. Majd éjszakára is nyitva hagyjuk az ablakokat, hogy a nosztalgikus illat elárassza a lakást. Hasonlóan mint a zene, a hangoknál is finomabb illatok kifejezett asszociatív erővel hatnak rám. Ha valóságban nem is, de a gondolataimban a júniust szülővárosomban töltöm. „Júniusban mindig újra utazni kezdek...” írta Márai a Négy évszakban. De amíg ő a szó szerinti utazásra gondolt, én a képzeletbelire, az illat szárnyán.
A hárs illata minden júniusban egy boldogabb világba röpít vissza, amikor a várost még Becsének nevezték (időbeli meghatározásra vonatkozik, szülővárosom nem az átnevezéstől vált boldogtalanabbá). Lenge nyári ruhácskába öltözött mosolygós, vidám lányokkal találkozom, a Zöldfás utcán, a színház előtt, a Pogácsán, az alsóvárosi Köztársaság utca árokpartján a virágzó hársak alatt gyermekkori zenész barátaimmal fényes hangszerekről és sikeres fellépésekről álmodozunk... Az egész városban a hársfavirág illatta balzsamosságával lebeg a levegőben.

            A másik meghatározó kora nyári illat a friss szénaszag. Még kisiskolás voltam, amikor a becsei Hegyi nagyapámmal (a tordai Csorba nagyapámat nem ismerhettem meg, mert elhunyt, amikor egy éves voltam) mentünk ki a Tisza töltésre kaszálni. Amíg ő kaszált, én pipacsot szedtem. Ott éreztem meg „a mezők üde lelkét” (Arany János), melyhez a Tisza szőke, hűs illata keveredett. Amikor megszólalt a déli harangszó (mezőn messzire elhallatszik a templom harangja), nagyapám kenyeret, a Nap melegétől olvadozó szalonnát és vöröshagymát vett elő, bicskájával falatokat vagdalt, én pedig jó étvággyal eltüntettem a „katonákat”. A munka végeztével a frissen kaszált szénát villával a kocsira rakta, létrán felmásztunk a tetejére és magasról fütyültünk a világra. Noha nem volt egyszerű a le- és felszállás erre az illatozó rakományra, hazafelé menet kétszer is megismételtük, mert nagyapám lova minden konkrét parancs nélkül is félrehúzódott és megállt az útközbe eső két kocsmánál, ahol nagyapámnak rendelés nélkül hozták a kupica pálinkát, nekem meg kabeszót (Cocktát nem tartottak).

            Nagyvárosban az illatokat elnyomják a szagok: a benzingőz, a csatornahálózat bűze amit helyenként valamilyen huzat ránt a felszínre, a pincékből kiáramló fojtogató dohos szag,  gyorséttermek környékén égett étolajszag... Parkok, fás utcák, fasorok környékén a természet illatát többnyire csak este, eső után lehet esetleg megérezni. A Duna korzón, a Margit szigeten vagy a Római parton, ha fujdogál a szellő, fel lehet ismerni ugyanazt a Duna-illatot mint Újvidéken (ami más, mint a Tisza illata). Előkelő helyeken, cukrászdákban, éttermekben ínycsiklandozó sütemény és étel illatok csalogatják a vendégeket, kellemes az (mesterséges) illat a bevásárló központokban, mozikban, színházakban, koncerttermekben is, az uszodákban pedig a klór szaga dominál...
Mindennapi utazásom során a következő szagokkal találkozom: reggel a tömegközlekedésen tusfürdő, izzadtsággátló, borotválkozás utáni illatosító és igénytelen női parfümök szaga (az igényesebb illatokat használó nők kevésbé veszik igénybe a tömegközlekedést); a Szentlélek téren gyros érződik, a HÉV Batthyány tér-i megállójában az a  marhahúsból készült szósz, amit pizzára kennek (sokáig azt hittem marhapörköltet főznek valahol a környéken, de nem, lenyomoztam) a Deák Ferenc tér-i metró állomáson kürtös kalács illata, a Hősök terén tömény benzingőz. Visszafelé pedig a villamoson dominál az áporodott izzadtság szag, különösen ha fentről lógó fogantyúba kell kapaszkodni.

            Amikor még járművek nem szennyezték a levegőt, a városoknak is volt, állítólag, jellegzetes, meghatározó illata. A XVII. században, például. Montaigne ugyanis egyik esszéjében Velencére, Párizsra, Rómára az ott tapasztalt illatokon keresztül emlékezik. Arra én is felfigyeltem, hogy egészen másmilyen szaga van a budapesti, a párizsi vagy a londoni metrónak.

            Ha már Montaigne-t említettem: a világirodalom számos ismert alkotójára (Goethe, Hugo, Zola, Daudet...) nagy hatással voltak az illatok és ezek asszociatív ereje, amiről akár több tanulmányt is lehetne írni. A legismertebb talán Charles Baudelaire Exotikus illat című verse, ahol a költőt színes bőrű szeretőjének, Jeanne Duval testének illata röpítette egzotikus tájak felé (ahol fiatal korában személyesen is járt).

            A vers záró versszaka eredetiben így hangzik:

            „Pendant que le parfum des verts tamariniers
            Qui circule dans l’air et m’enfle la narine,
            Se mele dans mon ame au chant des mariniers.”

            amit Tóth Árpád így költött át:

            „Zöld tamariszkliget lelke a légbe gyűl
            s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám
            s a matrózok dala lelkembe elvegyül.”

            Babits Mihály pedig így:

            „Míg az illat, mely a zöld átánokból árad
            s dagasztva orrlyukam az enyhe légbe gyűl,
            s a matrózok dala lelkemben elvegyül.”

            Nekem nem sokat mond a tamariszkliget (Babits kikereste a botanikai szótárban, hogy a tamariscus magyarul átán)  lehelete és illata, nem találom hívogatónak, mert még nem jártam Srí Lankán.
            De annál inkább a becsei Zöldfás utca hársfáinak illatát.