Június. Még néhány nap és virágba borulnak
a hársfák. Majd éjszakára is nyitva hagyjuk az ablakokat, hogy a nosztalgikus
illat elárassza a lakást. Hasonlóan mint a zene, a hangoknál is finomabb
illatok kifejezett asszociatív erővel hatnak rám. Ha valóságban nem is, de a
gondolataimban a júniust szülővárosomban töltöm. „Júniusban mindig újra utazni
kezdek...” írta Márai a Négy évszakban. De amíg ő a szó szerinti utazásra
gondolt, én a képzeletbelire, az illat szárnyán.
A
hárs illata minden júniusban egy boldogabb világba röpít vissza, amikor a
várost még Becsének nevezték (időbeli meghatározásra vonatkozik, szülővárosom nem
az átnevezéstől vált boldogtalanabbá). Lenge nyári ruhácskába öltözött
mosolygós, vidám lányokkal találkozom, a Zöldfás utcán, a színház előtt, a
Pogácsán, az alsóvárosi Köztársaság utca árokpartján a virágzó hársak alatt
gyermekkori zenész barátaimmal fényes hangszerekről és sikeres fellépésekről
álmodozunk... Az egész városban a hársfavirág illatta balzsamosságával lebeg a
levegőben.
A
másik meghatározó kora nyári illat a friss szénaszag. Még kisiskolás voltam, amikor a becsei Hegyi nagyapámmal (a tordai Csorba nagyapámat nem ismerhettem meg, mert elhunyt,
amikor egy éves voltam) mentünk ki a Tisza töltésre kaszálni. Amíg ő kaszált,
én pipacsot szedtem. Ott éreztem meg „a mezők üde lelkét” (Arany János),
melyhez a Tisza szőke, hűs illata keveredett. Amikor megszólalt a déli harangszó
(mezőn messzire elhallatszik a templom harangja), nagyapám kenyeret, a Nap
melegétől olvadozó szalonnát és vöröshagymát vett elő, bicskájával falatokat vagdalt,
én pedig jó étvággyal eltüntettem a „katonákat”. A munka végeztével a frissen
kaszált szénát villával a kocsira rakta, létrán felmásztunk a tetejére és
magasról fütyültünk a világra. Noha nem volt egyszerű a le- és felszállás erre
az illatozó rakományra, hazafelé menet kétszer is megismételtük, mert nagyapám
lova minden konkrét parancs nélkül is félrehúzódott és megállt az útközbe eső
két kocsmánál, ahol nagyapámnak rendelés nélkül hozták a kupica pálinkát, nekem
meg kabeszót (Cocktát nem tartottak).
Nagyvárosban
az illatokat elnyomják a szagok: a benzingőz, a csatornahálózat bűze amit
helyenként valamilyen huzat ránt a felszínre, a pincékből kiáramló fojtogató
dohos szag, gyorséttermek környékén égett
étolajszag... Parkok, fás utcák, fasorok környékén a természet illatát
többnyire csak este, eső után lehet esetleg megérezni. A Duna korzón, a Margit
szigeten vagy a Római parton, ha fujdogál a szellő, fel lehet ismerni ugyanazt
a Duna-illatot mint Újvidéken (ami más, mint a Tisza illata). Előkelő helyeken,
cukrászdákban, éttermekben ínycsiklandozó sütemény és étel illatok csalogatják
a vendégeket, kellemes az (mesterséges) illat a bevásárló központokban, mozikban,
színházakban, koncerttermekben is, az uszodákban pedig a klór szaga dominál...
Mindennapi
utazásom során a következő szagokkal találkozom: reggel a tömegközlekedésen tusfürdő,
izzadtsággátló, borotválkozás utáni illatosító és igénytelen női parfümök szaga
(az igényesebb illatokat használó nők kevésbé veszik igénybe a tömegközlekedést);
a Szentlélek téren gyros érződik, a HÉV Batthyány tér-i megállójában az a marhahúsból készült szósz, amit pizzára
kennek (sokáig azt hittem marhapörköltet főznek valahol a környéken, de nem,
lenyomoztam) a Deák Ferenc tér-i metró állomáson kürtös kalács illata, a Hősök terén
tömény benzingőz. Visszafelé pedig a villamoson dominál az áporodott izzadtság
szag, különösen ha fentről lógó fogantyúba kell kapaszkodni.
Amikor
még járművek nem szennyezték a levegőt, a városoknak is volt, állítólag,
jellegzetes, meghatározó illata. A XVII. században, például. Montaigne ugyanis
egyik esszéjében Velencére, Párizsra, Rómára az ott tapasztalt illatokon
keresztül emlékezik. Arra én is felfigyeltem, hogy egészen másmilyen szaga van
a budapesti, a párizsi vagy a londoni metrónak.
Ha
már Montaigne-t említettem: a világirodalom számos ismert alkotójára (Goethe,
Hugo, Zola, Daudet...) nagy hatással voltak az illatok és ezek asszociatív
ereje, amiről akár több tanulmányt is lehetne írni. A legismertebb talán
Charles Baudelaire Exotikus illat című verse, ahol a költőt színes bőrű
szeretőjének, Jeanne Duval testének illata röpítette egzotikus tájak felé (ahol
fiatal korában személyesen is járt).
A
vers záró versszaka eredetiben így hangzik:
„Pendant
que le parfum des verts tamariniers
Qui
circule dans l’air et m’enfle la narine,
Se
mele dans mon ame au chant des mariniers.”
amit
Tóth Árpád így költött át:
„Zöld
tamariszkliget lelke a légbe gyűl
s
e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám
s
a matrózok dala lelkembe elvegyül.”
Babits
Mihály pedig így:
„Míg
az illat, mely a zöld átánokból árad
s
dagasztva orrlyukam az enyhe légbe gyűl,
s
a matrózok dala lelkemben elvegyül.”
Nekem nem sokat mond a
tamariszkliget (Babits kikereste a botanikai szótárban, hogy a tamariscus magyarul
átán) lehelete és illata, nem találom
hívogatónak, mert még nem jártam Srí Lankán.
De
annál inkább a becsei Zöldfás utca hársfáinak illatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése