2015. szeptember 24., csütörtök

Súlytalanság

Néhány évvel Jugoszlávia szétverése és az új utódállamok megalakulása után az akkor Jugoszláv Szövetési Köztársaság elnevezést viselő és politikai-gazdasági zárlat alatt lévő ország nem hivatalos külügyminisztériumi küldöttségének a velük nem hivatalosan tárgyaló magyar fél egyik politikusa olyant mondott, ami igencsak meglepte a diplomatákat: el kell feledniük, és meg kell szokniuk hogy megváltoztak az erőviszonyok és hogy immár nem az egykori jugoszláv pozícióból tárgyalnak.

Feltételezem, hogy ezt, megfelelő alkalomkor elmondták a horvát, szlovén állam (hogy a még apróbbakat ne is említsem) képviselőinek. És azt is feltételezem, hogy hasonlót közöltek egykoron, az I. világháború után a magyar diplomatákkal is, a szétesett birodalom és elvesztett háború után. Más volt a súlya  a nemzetközi politikában az ötven millió lakosú Osztrák-Magyar Monarchiának az I. világháború kitöréséig, mint ahogy Jugoszláviának is a szétveréséig.

Nem nehéz észrevenni azt a határozott szándékot ami az elmúlt negyed évszázad során az egykori Jugoszlávia teljes lejáratására, meghurcolására irányul. Sokszor nagy adag ízléstelenséggel igyekeznek csúfot űzni abból az országból. Úgy beállítani mintha az egy, a marxizmustól mosott agyú, rossz szándékú, gyilkos-tolvaj-bunkó kommunisták által összetákolt, szélhámosok gyülekezete lett volna. Egy érthetetlen történelmi tévedés, amit nagyon gyorsan ki kell törölni a történelem könyvekből, a híradási anyagokból, egyáltalán az emlékezetből. Mint egy rémálmat nagyon gyorsan elfelejteni.

Ebben a szándékban különböző érdekektől vezérelve nagy az egyetértés. A nagyhatalmak a nyugati hatalmak fellélegeztek, hogy tervük beteljesedett és megszabadultak egy kellemetlenkedő, önfejű, fegyelmezetlen és saját utat járó országtól a geostratégiailag rendkívül érzékeny Balkán közepén. Az egykori Jugoszlávia valamennyi szomszéda is nagy fokú (kár)örömmel vette a kioktató, prepotens  júgók eltűnését. Létérdeke valamennyi utódország új vezetőségeinek, politikusainak, pártjainak is, hogy naponta bizonygassák: ők hozták el a szabadságot, ők nyitották meg a jólét kapuit, ők valósították meg az “egykori Jugoszláviába, a totalitárius kommunista diktatúrába kényszerített” minden nemzet és nemzetiség leghőbb vágyát: a nemzeti és vallási szabadságot, a többpártrendszerű demokráciát, a piacgazdaságot. Mint Voltaire Pangloss doktora naponta sulykolják hogy “a lehető legjobb világban élünk”. (Más írás témája, hogy vajon azok, akik a korábbi diktatúrában éltek hogyan emlékeznek szabadságuk korlátozására és szenvedéseikre)

Minden lejárató törekvés ellenére nehezen vitatható tény, hogy Jugoszláviának szava volt és szavának súlya volt a világpolitikában és a nemzetközi diplomáciában. Sokat nyomott a latba, hogy Jugoszlávia Indiával és Egyiptommal együtt a kezdeményezője, alapítója volt és mindvégig vezető szerepet töltött be az azóta szintén lesajnált El nem kötelezettek mozgalmában. Az 1961-ben 25 tagországgal megalakult, majd később már száz országot tömörítő mozgalom fő célja a nagyhatalmak általi külső nyomás, beavatkozás elutasítása, az országok teljes értékű integritásának, szuverenitásának megőrzése (a mozgalom, amely sohasem alakult át szövetséggé végül kompromitálódott, tagországok között – Irak és Irán - háború robbant ki, egy része “a természetes szövetséges” keleti blokk felé terelte volna az irányvételt, ami ellentétben állt az alap célkitűzésekkel…). A lényeg: Jugoszláviának súlyát növelte, hogy az el nem kötelezetteken keresztül elvben maga mögött tudta a világ lakosságának 55 százalékát. Idősebb diplomaták mesélték, hogy nemzetközi szervezetekben fontos döntések előtt kötelezően konzultáltak Jugoszláviával, kikérték előzetes véleményüket. Ezek után persze meghökkentőnek hatott a más erőviszonyokhoz szokott diplomatáknak amikor az arcába vágják az új helyzetből fakadó igazságot.

Óriási változásokon esett át a világ az utóbbi negyed évszázadban. A nagyok megerősödtek és teljes jogot formálnak arra, hogy minden kérdésben ők döntsenek és mindenbe beavatkozzanak. A kicsik pedig prüszkölnek, zúgolódnak, pattognak de súlytalanok, szavuk nem sokat számít. A nagyok külön örülnek annak, amikor a kicsik ahelyett, hogy összefognának és nem nyolc-tíz milliós lakosság, hanem legalább ötven milliós tömeg érdekeit képviselve nyomást tudnának gyakorolni a nagyokra, egymás között vitáznak, egymással vesznek össze. Legfrissebb példa erre az illegális migráció okozta válság miatt jelentkező szerb-horvát, magyar-horvát, magyar-román villongások.

A kis országok lakossága pedig mint Voltaire Candide-ja azon töpreng, hogy meddig kell hinni Pangloss doktoraiknak.


2015. szeptember 21., hétfő

A bíró

Vasárnap késő délután a lakótelepi háztömbök között lévő füves kutyafuttatón megjelent három fiú egy focilabdával. Olyan 9-10 év körüliek lehettek. Ez az a kor, amikor elvarázsolja a gyereket a labdarúgás. Gondolatban visszapergettem ötven évet, engem is akkor hódított meg ez a csodálatos játék és minden szabad időmet a focinak szenteltem. Amikor tizedik születésnapomra kaptam egy igazi bőr focilabdát, az ágyba is magammal vittem és azzal aludtam.

            A fiúk először körbe álltak és adogatták egymásnak a labdát. Vadonatúj, igazi laszti volt, olyan, amilyennel a nagyok is játszanak. Ezt onnan tudom, mert hozzám is odagurult és örömmel rúgtam vissza. Feltételeztem, hogy további játékosokra vártak. A környező épületekből akár száz gyerek is láthatta őket, de senki sem érkezett. Vagy még nem voltak készek a leckével, a tanulással, vagy inkább… Tudjuk: internet, számítógépes játékok, play station. Sok gyerek szívesebben focizik számítógépes programon, mint élő gyerekekkel, mint ahogy a szülők is az interneten csevegnek a szomszédok helyett.

            Mivel hárman maradtak, biztos voltam benne, hogy a viktória nevű játékot válasszák. Mi is annak idején azt játszottuk amíg nem érkeztek meg a többiek. Ez abból áll, hogy egyikük a kapus a másik kettő pedig – a szakemberek által annyiszor emlegetett – „egy az egy ellen” játszik. A kapusnak semlegesnek kell maradnia.

            Úgy tűnik, ez a játék errefelé ismeretlen, mert a fiúk mást választottak: ketten játszottak egymás ellen, a harmadik, közülük a legmagasabb pedig kinevezte magát játékvezetőnek! Elkezdődött a játék, a két kisebb egymás ellen hadakozott a labdával, a harmadik pedig velük együtt szaladgált, mint ahogy a mérkőzés közvetítéseken is látható és nagy élvezettel ítélkezett: gól, szabadrúgás, még egy képzeletbeli sárga lapot is felmutatott.

            Visszagondoltam: nekünk annak idején soha sem hiányzott a bíró. Még olyan fontos mérkőzéseket is játékvezető nélkül játszottuk le, mint amikor a mi városrészünk csapata, nevezetesen az Alsó park a Kutyahegy ellen játszott. Nem hiányzott a bíró, szabálytalanság miatt ritkán állt le a játék, ha valaki kapott rúgást legközelebb visszaadta, a kezezés az evidens volt, ha az a kapu közelében történt, akkor büntető. Vita többnyire csak abból adódott hogy magasan lőtt gól érvényes-e vagy sem. Azokon a „pályákon” ahol játszottunk nem volt szemöldökfa (felső kapufa), még oldalsó sem, táska, vagy téglák jelölték a kaput, és a kapu magasságát a kapus méretének függvényében saccoltuk meg. Hogy elérte volna-e a kapus a magas labdát. Ha elérte volna, de mégsem sikerült hárítania, akkor gól. Bíróval először akkor találkoztam, amikor már Becse ifjúsági csapatában játszottam bajnoki mérkőzést.

            Önkéntelenül is mélyebb következtetést vontam le a látottakból: a társadalmi viszályok tükröződnek a gyerekek játékán is, az alapvető kompromisszum készség hiányában külső arbitrázs igénye jelentkezik?

            Amíg ezen gondolkodtam a játék egy újabb, a társadalmi kapcsolatokra is kivetíthető bonyodalmat hozott: a legkisebb gyerek közölte, hogy cseréljenek, ő lesz a bíró! A legnagyobb, aki, mint említettem, nagy élvezettel végezte ezt a szerepkört az indítványt határozottan visszautasította. Vita kerekedett. Ekkor a legkisebb, akiről kiderült, hogy egyben a labdatulajdonos is – kezébe vette labdát és hazament. A középső is követte. Ott maradt a pályán a bíró. Csak már nem volt kinek ítélkeznie.
             



2015. szeptember 10., csütörtök

Penkala

Feleséget és töltőtollat nem illik kölcsönkérni. Az emberek nagy többsége tisztában van a feleségre vonatkozó illendőséggel és többnyire tiszteli is, de hogy a töltőtoll is ide tartozik, csak azok tudják, akik már tapasztalták az ehhez a külön kaszthoz, a töltőtoll imádókhoz tartozók reagálását. Ami hasonló szintű és intenzitású értetlenséggel párosuló felháborodás mintha a feleségre irányulna a kérés.

           Mint sok minden az ember jellemében, vonzódásom a töltőtollhoz a gyermekkoromból ered. Megboldogult édesapám mint tanárember zakója felső zsebében hordta zöld csíkos Pelikan gyártmányú töltőtollát és megmaradt bennem annak a rituálnak az emléke, ahogy használta: akkurátusan lecsavarta a kupakot, a tolltest végére illesztette és széles mozdulatokkal elkezdte róni a sorokat.

            Mennyire más a hatás, ha egy tanárember azzal kezdi az órát, hogy töltőtollal bejegyzi a naplóba a tananyagot, mint ha elkezd zsebeiben matatni, majd sikertelen keresés esetén valamelyik diáktól kér egy műanyag „örökírónak” nevezett golyóstollat. Amelyik nem is biztos, hogy ír, vagy írás közben kifogy…

            A jó töltőtoll nem hagyja cserben gazdáját. Soha sem fogy ki írás közben, mert a gondos tulajdonos látja, mint az autóban az üzemanyag szintet és időben tölt. Bevallom, egy szituációban alulmarad a golyóstollaktól. Egy több mint tízórás repülőút alkalmával azzal gondoltam agyonütni az időt, hogy jegyzetelek naplómba. A tollam azonban csődöt mondott, ami korábban soha sem történt meg. Később kiderült, hogy ez egy ismert jelenség és a golyóstoll feltalálása sokban segített a pilótákon, az amerikai, brit és egyéb légierő biztos megrendelői voltak Bíró László József Argentínában működő gyárának. Mellesleg a spanyol nyelvben biromenak nevezik a golyóstollat a francia bic is a magyar származású feltaláló nevéből ered, a Biro crayon (Biró ceruza) rövidítése.

            Nagyon sokáig egyik kedvenc elfoglaltságom volt, különösen ha külföldi nagyvárosba utaztam, hogy jól felszerelt, elegáns írószer boltban szemügyre vegyem a penkalákat. (A vajdasági magyarok előtt nem ismeretlen ez a délszláv nyelvekben használatos kifejezés a töltőtollra,  ami az írószer egyik feltalálójaként jegyzett, lényegében tökéletesítőjének a nevéből ered. A Lipótszentmiklóson született horvát nemzetiségű Eduard Slavoljub Penkala ugyanis 1907-ben szabadalmaztatta a töltőtollat, majd Zágrábban megkezdte a gyártását is. Penkala neve, hasonlóan mint a golyóstoll feltalálójának, Bírónak a neve rajta maradt a terméken. Penkala találmányát később  Kovács Tódor  a német Pelikan cég részére tovább fejlesztette  és a német cég 1929-től már tökéletes terméket gyártott.) Időről megfeledkezve tudtam csodálni a tollakat, nézegettem a kecses, irídium vagy 18 karátos aranyhegyű tollakat, ha megengedték olykor kezembe vettem, „ízlelgettem” olyan példányokat is, amiről tudtam, hogy az életemben nem lesz annyi pénzem (töltőtollra), hogy megvegyem.


           Egyik nagy vágyam volt és maradt is a töltőtollak Rolls-Royce-a, a Mont Blanc. A kupak tetején a hegy csúcsán örökös havat szimbolizáló fehér csillaggal, mint amilyen a nemes lovak homlokán látható. Egyszer találkoztam egy emberrel akinek volt Mont Blanc töltőtolla. Nem mutatta meg, csak az én Pelikánomat látván közölte, hogy neki Mont Blanc-ja van. Otthon tartja valamelyik fiókban. Nem használja. Nem használja, mert balkezes. Nem kétbalkezes ügyetlen, akinek kezéből kiesik az írószerszám, hanem egyszerűen balkezes. Balkezesek pedig nem tudnak (vagy csak körülményesen) töltőtollal írni, mert tenyerük balról jobbra haladva követi a tollat és a leírt tintabetűket frissében össze is maszatolja. Mindez nem vonatkozik az arab balkezesekre, akik jobbról balra haladnak a betűvetés barázdájában.

            Az utóbbi időben igyekszem magam meggyőzni, hogy a Mont Blanc iránti vágyam nem racionális. Hiszen a Pelikánomat is alig használom. Ezt az írást sem a töltőtollból szopom ki, hanem a tasztatúrába írom közvetlenül. A forrásjegyzeteket természetesen tollal írom, de a végső produktum… Régebben többet írtam kézzel. Hasonlóan mint Márai Sándor, aki gyönyörű mondatait „az íróember fegyverével”, töltőtollal fogalmazta meg, később gépelte át, még egyszer átfésülve kéziratát. „Amit tollal írsz, azt a szíveddel és a jellemeddel írod. Amit géppel, azt csak szándékoddal” – vallotta a kassai író. Elgondolkodtam ezen a gondolaton. Tény, hogy a kézzel írott írások többet tartalmaznak, mint a leírtak jelentése: árulkodik a kézírás, figyelmeztetnek a javítások, jellemre és lelki állapotra utalnak a betűk, a sorok megformázása… Mivel mind kevesebbet írunk kézzel, mind kevesebb gondolat szól szívünkből és jellemünkből?

            Mind kevesebbet írunk kézzel, töltőtoll használóval csak elvétve találkozunk. Régebbi felvételek tanúskodnak arról, hogy különböző államközi szerződéseket, megállapodásokat a korábbi korok politikusai többnyire elegáns töltőtollal (a legtöbb esetben Mont Blanc-al) írták alá. Az utóbbi időkben már nem figyelnek oda erre a jelentéktelennek tűnő részletre. Magam is tanúja voltam olyan államközi egyezmény aláírásának ahol holmi igénytelen „örökírót” adtak az aláírók egymás kezébe (ha nem is a legócskább, ujjak között kicsúszó eldobható vackot). Ezért is figyeltem fel a minap arra a bejátszásra a Híradóban, amelyen Erdős Péter nyilatkozott (a menekült kérdésről) és a bíboros a kezében egy Mont Blanc tollat forgatott!

            Mind kevesebbet írunk kézzel. Bizonyára mindenki hallott arról az amerikai kezdeményezésről, hogy a gyermekeket az iskolában ne is macerálják írás tanítással. Állítólag felesleges. Hiszen a jövőben csak tasztatúrát fog használni az emberiség. Ha pedig alá kell írni valamit, majd rávetítünk egy erre a célra kitalált szerkentyűvel valami egyedi és megkülönböztethető jelzést (óvodás jelet?) vagy odabiggyeszt a jövő embere egy X jelet. A grafológus szakma pedig számos más szakmával együtt (többek között az írószer gyártókkal) eltűnik. Már egyetlen gondolat sem fog szólni a szívünkből és a jellemünkből.


            

2015. szeptember 6., vasárnap

Emberek a Vénuszon 12 + 1

Minden festő a saját ízlésvilága szerint formázta meg a szerelem istennőjét. Mint ahogy erről be is bizonyosodhattunk, a művészek közönséges földi halandókból kreáltak halhatatlan istennőket. Botticelli az eszményi Simonettából, Tiziano megrendelésre Isabella d'Este úrnőt emelte ezekbe a magasságokba, Velázquez titkos szerelmének állított emléket, Veronese, Tintoretto a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: a feleségéhez. Cranach soványnak festette, Rubens molettnak, Gaughin színesbőrűnek ...

A tizenkét részes sorozatomban a legismertebb vénuszokkal foglalkoztam, a témát közelről sem merítettem ki. A szerelem istennője örök kihívás volt és maradt a festők számára. A végére, a ráadásra (miután visszatapsoltak a kedves olvasók) néhány kevésbé ismert alkotást hagytam, amelyeket  eltérő okokból erre érdekesnek találtam.

Annyi külföldi pőre istennő után íme egy (az első?) magyar Vénusz:



Donát János (1744.12.21. - 1830.05.11) klasszicista festő míg Bécsben élt többnyire portrékat festett, nem is akárkiket: többek között Mária Teréziát (nem a szerelem istennőjeként) és kedves férjét II. József portréját (szintén nem Adoniszként). Kazinczy Ferenc rábeszélésére 1810-ben tért vissza Pest-Budára és az elsők között született  meg ez a rusztikusan magyarosch alkotás. Piroska kivitte párnáját és kifeküdt a lugasba a rózsafák elé és semmitmondó arckifejezéssel (se nem szégyenlős, nem is kihívó vagy csábító, egyszerűen pózol a festőnek) néz a semmibe. Hogy mégsem Piroskát, hanem Vénuszt látjuk, az alkotó azzal érzékeli, hogy hasonlóan mint a nagy elődök festményein ott látható  a karkötő a jobb kézen. A szőlőtőke mögött egy okkerszínű függönyszerű drapéria van felgyűrve, talán azért, hogy ha a környék jobbágyai erre tévednek, legyen mi mögé bújni. Akár hogy is szemlélem a festményt, valahogy nem természetesek az arányok (a jobb oldali fa ugyanúgy a premier plánban van mint az alak, ennek ellenére a fa törzse fele akkora mint a lány combja). Úgy tűnik, mintha egy idealizált tájképre festette volna rá a mester utólag az aktot.   Természetesen, ez csak az én szerény meglátásom, lehet, hogy eredetiben másként hat az aránylag kis méretű (49x62) kompozíció. A Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg.

Idegenül hat a környezetében Louis Devedeux (1820 - 1874) francia festő Vénusza is.
A Clermond-Ferrand-i művész alkotásában semmi sem asszociál a szerelem istennőjére, Hasonlóan rusztikusnak érzem mint Donát alkotását, Pirospozsgás, szégyenlősen mosolygós francia parasztlány mögé a művész tajtékzó, élethűnek nehezen mondható hullámot festett (Clermont-Ferrand messze van a tengertől) a kompoziciót úgy kellene értelmezni, hogy ezek a hullámok dobták a partra Vénuszt, de ilyen hangulatot nem érzek.

A giccses kategóriába sorolnám még a többször is emlegetett William Bouguereau (1825 - 1905) grandiózus (300 x 217) méretű alkotását, amelyet az akadémiai irányzat egyik fő képviselője az 1879 - es Párizsi Szalonon mutatott be.

   A Francia Művészeti Akadémia tagja, a Párizsi Szépművészeti Főiskola tanára egy emlékezetes
festményen kívánta bemutatni az általa és korosztálya által képviselt irányzat jellegzetességét. Az ilyen alkotásokra szokták mondani, hogy a kevesebb több lett volna. A kagylóból kipattant Vénusz felett szinte rajzanak a cupidók, a születésnél bábáskodott három kentaur és három nimfa... Bouguereau különösen büszke volt arra, hogy őt tartották a női akt mesterének, vallotta, hogy a női test S alakban érzékelteti legjobban minden báját, ezért Vénuszát is így festette meg.
Ismert a modell neve is: egy bizonyos Marie Georgine, Ligne hercegnője vállalta fel a Vénusz szerepét. Érdekes megemlíteni, hogy a hosszú hajú kisasszony szinte ugyanebben a pózban látható egy másik Bouguereau festményen, mint nimfa. A hercegnőt, aki később La Rochefoucauld leszármazottjához ment férjhez és a Madame de la Rochefoucauld nevet használta 1861-ben ismerte meg Bouguereau. Készített róla több rajzot, portrét, a festmények megfestéséhez pedig felhasználta Antoine Samuel Adam Salomon által készített fotókat is! Adam Salomon a kor legismertebb fotográfusa volt, ő nyitotta meg Párizsban az első foto-stúdiót. Műtermi fotóit, ahol megkülönböztetett figyelmet szentelt a fény és az árnyék fontosságának sajátos kuriózumként csodálták a festők, szobrászok és a közönség, Salomont a fotográfia díjazott művészeként tartották számon.  
Bouguereau alkotása a Szalonon kapott hideget és meleget is. Különösen a "L'art moderne" című folyóirat kritikusa, a korábban már említett Haysmans tollából spriccelt a vitriol. Az élettelen, giccses festmény kiállítását egyenesen szégyennek nevezte,  és még nagyobb szégyennek, hogy ilyen ízlésű alkotó tanítja a francia festőnövendékeket. Az impresszionizmus és az ezt követő izmusok eltörölték a francia akadémista stílust, Bouguereau-t elrettentő példaként emlegették. Később azért visszahozták a tankönyvekbe, hiszen egy korszak jeles képviselője volt. A Vénusz születése című festménye pedig a Musée d'Orsay-ban kapott helyet.

A fenti Bouguereau festményt túlzsúfoltnak találtam. Fritz Zuber-Bühler (1822-1896) svájci születésű festő viszont kevesellette a szereplőket és tullicitálta mesterét:

A fürtökben röpködő vörös göndörhajú cupidók látványa már-már ijesztő. A svájci romantikus festő Vénusz születését a kentaurok és a nimfák orgiába hajló ünnepléseként ábrázolta. A festmény a varsói Porczynski galériában látható.

Vénusz születésének Bouguereau-féle szirupos ábrázolása megihlette Mikhail Satarov kortárs orosz festőt is:
 Satarov Vénusza és a nimfa mintha képregényből léptek volna át a vászonra.
A képregény világára asszociál George Spencer Watson (1864 - 1934) angol festő Vénusz születése című alkotása is.

Watson x-lábú soványka Vénusza mintha szörfözne a kamaszkorú nyegle Cupido társaságában, A modern kinézésű nimfák delfineket lovagolnak és a kép közepén, a tengerben ott van személyesen a Tenger Istene, Poszeidon. Ha az ősz szakállú tényleg Poszeidon, akkor érdekes levezetni a rokoni szálakat: az éppen megszületett Vénusz, azaz Aphrodité Poszeidon nagynénje, mivel Poszeidon apja Kronosz, aki levágta Orenosz (Poszeidon nagyapja) heréit, ebből fogant meg a Szerelem istennője.

Tipikusan XX. századi Vénusz Raphael Delorme (1885 - 1962) alkotása:

Delormé az Art décor bordeaux-i iskolájának jeles képviselője, a stílust a szimbolizmus és az irónia jellemzi. Ez az egyetlen Vénusz festmény, ahol fehér lovak kíséretében, fut a partra az újszülött istennő, kutya helyett halat vonszolva pórázon.

A Vénusz születése festmények elmaradhatatlan része a kagyló, hiszen ott fejlődött ki és onnan mászott ki az istennő. A kagyló ábrázolásában is a festők szabadra engedték fantáziájukat. Henry Courtney Selous (1803-1890) az angol viktoriánus kor festészetének jeles képviselője két teljesen eltérő változatban vitte vászonra az eseményt és ő volt az első, aki racionálisan gondolkodva akkora kagylót festett, amelyikbe az istennő bele is fért.

A fenti képen a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor  Vénusz mint egy kétszárnyú ajtót két kezével kinyitja a kagylót. A Szerelem Istennője hasonlóan mint Botticellinél hosszú vörös hajú és egy hajtincs finoman elfedi nemiségét. A másik festményen Selous a kagylót kényelmes kanapé-szerűségre festette, az aranyhajú istennő hever mint Tiziano festményén, a kanapé-kagylón korall ágak nőttek, ami arra utal, hogy a kagyló huzamosabb időt volt a tenger mélyén, ahonnan kilenc hónap után a jó szeleknek köszönhetően a sekélyre keveredett.


A barcelonai születésű kortárs Miriam Escofet (1967 -  ) pedig megrakta a vásznát különböző alakú, színű kagylókkal, találja ki a Szemlélő, hogy melyikban született. Valószínüleg abban a fehérben amelyben guggol.

Nelson Braga kortárs brazil festő csak egy jelzésértékű kagylót festett Vénuszára. "Oda".

A szépség relatív, felmerül a kérdés, hogy a szerelem istennője csak tinikorú gyönyörűséges és tökéletes teremtény lehet? Carel Willink (1900-1983) holland festő feleségében találta meg Vénuszt és meg is örökítette:


Egy korábbi fejezetben ígéretet tettem, hogy munkámat a legcudarabb Vénusz festménnyel fejezem be.


Zygmunt Waliszewsky (1897-1936).
Ő is megfestette a saját Vénuszát,
A festményen összefoglalta az egész témát: Vénusz fekszik (Giorgione, Tiziano, Goya...) hátulról látjuk (Velázquez), tükör előtt (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Velázquez...), mellette egy fekete macska (Manet, Cézanne Olympia) bennszülött szolga (Manet, Cézanne) aki talán egzotikus gyümölcsöt tálal fel (Gaughin).

És én is meg fogom festeni előbb-utóbb.