2016. szeptember 25., vasárnap

Idegen(félre)vezetés: Aquincum (1.)


Aki már utazott Budapestről Szentendre irányában felfigyelhetett nem messze az Auchan üzletközpont és a 24 órán keresztül nyitva tartó Nagyi palacsintázója után egy romhalmazra, ami első pillantásra a szíriai Homsz város aktuális városképére emlékeztet. Ezek a romok azonban nem az USA általi demokrácia-terjesztés következményeként jöttek létre. Az itt látható épület-maradványokat az idő foga rágta szét nem egész két évezred alatt. Római kori település, az egykori Pannonia Inferior tartomány fővárosának Aquincumnak a romjai.

            Honnan ered a város neve?

Számos város esetében egy kis nyelvtudással könnyen kitalálható az eredet, például Buenos Aires (jó levegő), Kuala Lumpur (mocsaras torkolat) Adisz-Abeba (új virág) vagy az egykori Ceylon adminisztratív fővárosának Sri Jayawardenapura Kottenak az elnevezése. Mint ahogy a tudományos kutatások során gyakran megtörténik, az Aquincum város nevének eredete után kutatva több lehetséges magyarázattal szembesültem.

            Kézenfekvő eljárás, hogy szét kell választani a város nevét. Aquin cum. Kezdjük a cum-al. Latin elöljáró szó. Bizonyára sokan találkoztak már a Magna cum laude kifejezéssel, amiről helytelenül a Pálinkadal és Mező Misi jut az emberek eszébe, holott a Magna cum laude egy értékelés. A jelentése: nagy dicsérettel. Ha valaki nagy sikerrel, ragyogó eredménnyel elvégez valamilyen iskolát, tanfolyamot, átképzést a tanítótól, oktatótól, elöljárótól, intézménytől kaphat Magna cum laude értékelést. Most például aktuális a közmunkások átképzése határvadásszá. Közülük is majd a legjobbak a tanfolyam, a kiképzés végén kapnak Magna cum laude minősítést, ami felhatalmazza őket, hogy önállóan fülön csíphetik a határon behatoló embercsempészt, vagy akár leadhatnak riasztópisztolyból lövéseket a szögesdrót alatt Szerbiából illegálisan átsurranó nyulakra.

            A latin cum a magyar nyelvben a –val, -vel ragnak felel meg. Az angol, francia, német nyelvben (with, avec, mit) nem rag, és a főnév előtt jelentkezik (With the little help from my friends, Un parisien bien cuit avec moutard, Derhalb bringen wir mehr Geld mit uns). A latin nyelvben, hasonlóan mint a magyarban a rag, olykor a főnév vagy a névmás után, főnévhez, névmáshoz ragad. Aki már járt templomban, az már hallhatta a paptól a „Dominus vobiscum” kifejezést. Tehát nem dominus cum vobis, hanem vobiscum.

            Az aqua, az víz. Az aquin viszont, korabeli leírások szerint széndioxiddal dúsított víz, vagyis szóda. A megfejtés világos, az aquincum jelentése: szódával. Az is nyilvánvaló, hogy az elnevezés a mindennapi használat során fejlődött ki. A római légiósok, akik erre jártak és megszomjazva betértek a Nagyi palacsintázója helyén álló, Celtic nevű kelta borozóba, a kocsmáros kérdésére (Mivel kéri a bort?) válaszolták: szódával. A latin nyelvtan szabálya szerint a cum elöljárószó személyes és mutató névmások esetében kerül hátulra, egybeírva. De: elvárható a római légiós katonától és a helybéli kelta kocsmárostól, hogy pontosan, ciceroi szinten ismerjék a latin nyelvtan szabályait? Hogy a főnév esetén előre, névmás esetén hátulra kerül a cum? (A magyar származású katonák a Monarchia hadseregében is arra a kérdésre, hogy: Verstehen? Azt válaszolták, hogy: ver!) A Celtic nevű borozóban használatos volt a cum aquin válasz is, de elterjedt az egyszerűbb  aquincum. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kikövetkezhető, hogy az unicum azt jelenti, hogy sörrel).  Aki vízzel kérte, az aquacumot mondott, de ezek voltak kevesebben és a város neve a fröccskedvelők emlékét őrzi.

            Aki a felvetett kérdésre a választ a Wikipédiában keresi a következő magyarázatot kapja, szó szerint (ctrl c, ctrl v): „Aquincum neve feltehetően az Aq- illír (esetleg kelta) tőből ered, és vizet jelent. Más vélemények nem tartják kizártnak az "aquae quinque" (öt víz) összetételből való származtatást sem.” A Wikipédiát, mint információ-forrást, tudjuk,  nem árt fenntartásokkal kezelni, mert tartalma gyakran nincs teljesen összhangban az elfogadott történelmi tényekkel. (Egy példa így zárójelben: szülővárosom, Óbecse történelméről többek között ez olvasható a Wikipédiában: „1941. április Virágvasárnapján a magyar csapatok felszabadították a várost a 21 éves szerb megszállás alól”  majd a továbbiakban, az „1944 október 9-én (helyesen: október 8-án – szerk.megj.)  bevonuló szerb csapatokról” pedig ezt írja: „a szerb csapatok a megtorlás részeként a fő tértől nem messze álló zsinagógát lerombolták”  miközben köztudott, hogy a zsinagógát Becsén 1962-ben rombolták le. Nem megtorlás részeként... )

Kerestem az „öt vizet”, öt forrást, de még az idősebb óbudai tűzoltók sem emlékeztek arra, hogy valahol létezik valamilyen öt forrás a környéken.

Milutin Bekić szentendrei szerb kocsmáros és amatőr régész-történész szerint a –cum ragot szerbesen kell értelmezni ahol az aquin szó birtokos formában jelentkezik, az aquin cum pedig azt jelenti aqua, azaz Akva komája, esküvői tanúja vagy keresztapja. Mivel a szerb nyelvben nem létezik Akva keresztnév, feltételezhető, hogy eredetilag az Acin kum (magyarul Aco keresztapja vagy esküvői tanúja) változat jelentkezett. Az Aca pedig az Aleksandar beceneve. És ki a legismertebb Aleksandar? Sokan persze, érthetően, a jelenlegi szerb miniszterelnökre gondolnak vagy az egykori királyra, de nem! A legismertebb Aleksandar a macedon hódító Nagy Sándor (szerbül: Aleksandar Veliki).  A város nevének eredete Milutin meggyőződése szerint összefügg Nagy Sándor közelebbről meg nem nevezett komájával vagy keresztapjával.



A legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy amikor a rómaiak bevonultak erre a vidékre (ennek körülményeiről a következő folytatásban lesz szó) már ott állt a fenti fényképen látható tábla. Elolvasták, a „q” betű, meg az –um végződés miatt olyan latinosnak tűnt és az önkormányzat (leánykori neve: Tanács) határozott: városunk neve Aquincum.


A következő részben Aquincum megalakulását és a város lakosságát mutatom be.

2016. szeptember 11., vasárnap

Jelentkezés


Most már, azt hiszem, elmondhatom.
Amikor augusztus 29-én, a Mohácsi csata és II. Lajos király halálának évfordulóján a Magyar Szó napilapban megjelent a főszerkesztő tisztségének betöltésére vonatkozó pályázat, úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Meggyőződtem arról, hogy minden kért feltételnek eleget teszek, és nekiláttam a legfontosabb pályázati dokumentum kidolgozásának: a Magyar Szó napilap munka-, és fejlesztési terv javaslatának a megírásához.

Tíz napon keresztül szinte csak ezen gondolkodtam, ezzel foglalkoztam, végül megszületett egy kilenc oldalas tömör terv. Lényegében a programom, aminek megvalósítása a Lap munka- és fejlesztési terve.

Ebben mindjárt a legelején kifejtettem, hogyan képzelem el a Lap és a politika közötti viszonyt, hiszen minden főszerkesztői program legérzékenyebb kérdése a politikához való viszonyulása, ami egyúttal meghatározza a Lap vezetésének irányvételét és jövőjét. Legfontosabbnak véltem tehát, világosan és pontosan meghatározni, megfogalmazni a szerkesztéspolitika irányelveit. Kifejtettem, hogy a Magyar Szó alapvető feladata az, hogy ne politizáljon, hanem tájékoztasson, ahol az újságíró felülkerekedik esetleges politikai elkötelezettségén, a szakmai és jogszabályi környezetnek maradéktalanul megfelelve, tárgyilagosan, körültekintően, kiegyensúlyozottan tájékoztat a társadalmat érintő eseményekről.

Fontosnak tartottam kiemelni, hogy Magyar Szó, mint egyetlen magyar közszolgálati napilap, a fenti elveknek megfelelően tudósít, tájékoztat, mérlegel, beszámol az eseményekről, miközben szelektál és elemzi azokat a történéseket, amelyekre a közvélemény igényt tart.  Nem foglal állást a különböző pártok, vagy pártokhoz kötődő személyiségek megnyilatkozásai kapcsán. Nem áll egyetlen politikai párt vagy csoport szolgálatában, még akkor sem, ha magasabb eszmékre és értékekre hivatkozva – például a nemzetpolitikára – ez indokoltnak is tűnne. Emlékeztettem arra, hogy az újonnan megalakult, első vajdasági magyar érdekszervezet, a történelmi VMDK is megalakulása után természetesnek vette, hogy a Magyar Szó szekértolóvá válik, netalán a VMDK lapja lesz, amit a Magyar Szó akkori vezetése nyíltan és világosan elutasított és azt közölte a VMDK vezetésével. Egy közéleti napilapnak sokkal szélesebb feladatoknak és igényeknek kell eleget tennie mint egy pártlapnak.

„Egy párthoz való kötődésnek, különösen ha a lap politikai propagandát is kifejt, mindig súlyos következményei vannak: azok az olvasók, akik nem osztják annak a pártnak a véleményét és már eleve elutasítják az idejét múlt pártpropaganda sajtó-megnyilvánulást elhagyják a Lapot. Vagy csendben, vagy tiltakozással. Mindezek után a potenciális olvasók száma legfeljebb annyi lehet, amennyien egyetértenek azzal a politikai párttal, vagy irányvétellel, amelynek szekerét tolja a lap. S ez soha sem a potenciális olvasók többsége” – állapítottam meg.

Kifejtettem, hogy a Magyar Szónak gondolnia kell a teljes vajdasági magyarság tájékoztatási igényeire. Léteznek megfogalmazott, vagy könnyen megfogalmazható, a vajdasági magyarság minden pártideológia fölött álló érdekei, éppen ezért úgy vélem, hogy napilapunk sokat tehetne a politikai pártok és csoportok közötti minimális konszenzus megteremtése érdekében és leírtam meggyőződésemet, hogy az előbbi álláspontommal összhangban működtetett szerkesztőség, egy jól átgondolt szerkesztéspolitikai stratégia támogatásával képes lenne arra, hogy megtartsa, sőt gyarapítsa az olvasótáborát.

Programomban hangsúlyt fektettem a nyitás szükségességére: „Mindenkire szükség van, minden olvasóra és minden szerzőre, mindazok szakértelmére, akik tudásukkal, műveltségükkel, íráskészségükkel, rátermettségükkel javíthatják a Lap színvonalát. A vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire, aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak eléréséért. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt és szervezet, a politikusaink, közéleti személyiségeink is alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása érdekében cselekszenek. Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okok miatt nem ismerik be, nem vállalják munkájuk azon vadhajtásait, amelyek nem szolgálják a közös célt. A közéleti nézeteltérések és viták bonyolódhatnának akár a  széles olvasói és társadalmi közösség, a vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is, amennyiben a eleget tesznek vitakultúránk alapvető követelményeinek? Rágalmazások, pocskondiázás, névtelenségbe burkolódzó sárdobálás, azok az írások, irományok, amelyek sértik a személyiségi jogokat, emberi méltóságot – ezektől a szerkesztőségnek el kell zárkóznia, legyen az nyomtatott vagy elektronikus sajtó. Meggyőződésem, hogy sokan szívesen kivennék részüket a közösségünket érintő vitákban, kulturált módon, vállalva a nevüket, a legjobb szándéktól vezérelve, hogy ily módon is segítsék a közéletünket irányító politikusokat annak felismerésében, hogy mi az, ami foglalkoztatja a vajdasági magyarokat és milyen irányban kereshetők a megoldások.” –fogalmaztam meg.

A jelenlegi kétségbeejtő példányszám tudatában külön foglalkoztam mivel lehetne visszahódítani az elvesztett olvasókat, visszaszerezni a Lap tekintélyét és gyarapítani a példányszámot. Az alapelveket a programban is leírtam, de mivel – mint írtam – napokon keresztül ezzel a kérdéssel foglalkoztam számos ötlet, eljárás, általános és rovatokra bontott terv jutott eszembe, amelyeket magamnak fel is jegyeztem, arra az esetre, ha netalán olyan helyzetbe kerülök, hogy ezeket meg is tudnám valósítani. 

Mivel a Magyar Szó szerves része az online újság, amiben nincs gyakorlatom és csak elvben ismerem a szabályokat, lehetőségeket, megkértem egy szakembert, aki reám való tekintettel nagy lelkesedéssel kidolgozott egy külön tervet, amit ezúton is külön köszönök! A terv lényeges elemeit feltüntettem a programomban illetve a Lap fejlesztési tervében.

Jelentős feladatként fogalmaztam meg az újvidéki szerkesztőség felerősítését, azt is, hogy a Magyar Szó székháza fontosabb szerepet vállaljon az újvidéki magyarság (azok számára, akik itt élnek, akik itt tanulnak, itt tartózkodnak, vagy ide látogatnak) közösség-összetartó törekvéseiben, és az újságíró utánpótlás nevelését, hiszen ötven éven keresztül a Magyar Szó a vajdasági magyar újságírás iskolája volt. Tervszerűen és következetesen vett fel kezdőket, akik az újvidéki szerkesztőségben, napi munkán keresztül, képzett és tapasztalt munkatársak felügyelete mellett tanulták a szakmát. Az utánpótlás nevelésre nem csak a Magyar Szó, hanem a vajdasági magyar újságírás szempontjából is nagy szükség van,

Szándékomat, hogy jelentkezni fogok a pályázaton csak szűk körben osztottam meg. Csodálkoztam egy kicsit, hogy ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen, akik ismernek tudják, hogy régi vágyam visszatérni Vajdaságba és ha visszatérek olyan munkát végezzek, amihez értek.

„A kilencvenes években Slapajtól a főszerkesztőig írtam egy kiadványnak szánt terjedelmes összefoglalót a Magyar Szóban eltöltött időszakomról (ebből jelentek meg folytatásban részletek a Kilátó c. mellékletben). Az írásomat a következő mondattal zártam: Eljön az idő, amikor vissza kell térni.
Úgy ítélem meg, hogy eljött az idő. Eljött az idő, hogy képzettségemet, tudásomat, tapasztalatomat a Lap iránti elkötelezettségemet, kapcsolati tőkémet a nagy múltú Magyar Szó szolgálatába állítsam” – írtam le végezetül jelentkezésemben.

Ma amikor ezeket a sorokat írom szeptember 11. mutat a kalendárium. Az újkori világtörténelem egyik legtragikusabb eseményének az évfordulója. Itt van előttem a teljes jelentkezési anyag, aláírva, átadásra készen. Úgy terveztem, hogy hétfőn, a jelentkezési határidőn belül személyesen adom át Újvidéken a Magyar Szó Lapkiadó Kft-ben.

A finisben, az utóbbi néhány napban, szándékomat szélesebb körben is megosztottam. Ez már lesújtó eredményt hozott: mindenki rögtön megjegyezte, hogy ismerve a vajdasági állapotokat kinevezésemre semmi esélyt nem lát, hiszen mind a szerb, mind a magyar kormány és a velük nagyon szoros kapcsolatban álló hatalmi vajdasági párt, akiktől a Magyar Szó pénzelése függ, csakis az elkötelezett, szervilis újságírásban érdekelt. És anélkül, hogy konzultáltam volna az Alapítóval és a szerkesztőséggel (kérdés ugyanis, hogy a szerkesztőség tagjai magukénak éreznék-e a programomat, ha anyagi, egzisztenciális bizonytalanságként értelmezik, nyilván nem) a jelentkezésemnek semmi értelme és csak magamat járatnám le, mert az egész történetben az emocionális elem nálam felülkerekedett a racionálison.

Tehát: nem jött el az idő. A Magyar Szó ablak becsukva. Ad acta.
Egyébként is a Mohácsi vész rossz ómen...