2018. február 25., vasárnap

Eurovízió 2018: üvöltve Lisszabonba



A metálosok – nem úgy mint a nincstelen proletárok – összetartanak. Bizonyították ezt szombat este, amikor győztessé szavazták a legjobb négy közé éppen, hogy csak beférkőző AWS zenekart. Borítékolom, hogy ez a család nemzetközi szinten is bizonyítani fogja összetartozását és májusban a portugál fővárosban magas helyezésbe segíti a magyar testvéreket. Hiszen „ügyről” van, lesz szó: lehet egy látványos pofont adni a „nyálasoknak”.

                Aki még nem tudná: az idei Eurovízió fesztivál magyar döntőjét egy alternatív rock – metál, post-hardcore zenekar, a Budakesziről érkező AWS nyerte, Viszlát nyár című szerzeményével. A „szakmában” a társasági oldalakon, a tévé nézők körében teljes a döbbenet. Magyarországot egy üvöltöző banda fogja képviselni a legnagyobb és legmagasabb nézőszámot vonzó európai zenei megmérettetésen?

                Amikor szombaton este elkezdődött a döntő és amikor a négy tagú zsűri elfoglalta helyét, az járt az eszembe, hogy ők már tudják melyik négy produkciót teszik fel a menübe, amelyek közül a tévénézők-szavazók eldöntik a győztest. Amikor pedig a négyes egyik tagja elkotyogta, hogy a magyar nyelvű és egyedi, eredeti produkciókat részesítik előnyben, sejteni lehetett, hogy esélyt adnak a metálosoknak, noha ők a tavalyi győztes előadó stílusához hasonló Dánielfy Gergelyt hozták ki győztesnek.

                A zsűri alapvető, elvi hozzáállásával teljesen egyet értek. Évek óta, rendszeresen írok az Eurovízió fesztiválról és bizonygatom, hogy nem kell „eurovíziós recept” szerint „a szakmában bizonyítottak által” összerakott és angol nyelven előadott számmal indulni. Mert ugyanezt teszi még vagy húsz, a nemzetközi könnyűzenében ismeretlen ország, minek eredményeként egymásra hasonlító és hasonlóan előadott számokat hallunk a megmérettetésen. Tudtam, hogy Wolf Kati, Csézy, Frédi (ezek voltak a „receptes számok”) észrevétlen marad, el fog veszni a többi hasonló között. A szerintem helyes választás ByeAlex-el kezdődött, aki szintén, éppen, hogy csak bejutott a négy közé a magyar döntőben, de a közönség – eltérően a „szakmától” – ráérzett a megdöbbentő, egyszerűségében szinte szemtelen eredetiségre. Az eredetiséget folytatta, magasabb zenei, művészi szinten, még jobb kivitelezésben tavalyi képviselőnk, Pápai Joci és ezekre a számokra már felfigyeltek. Persze, győzni nagyon nehéz, hiszen itt már más érdekek, politikai és szomszédi „átszavazások” és egyéb huncutságok is jelentkeznek, de bekerülni az első tíz közé más sikernek értékelhető.

                Nincs mit szégyenkezni képviselőnkön. A maga stílusában egy remek szerzemény (más hangszerelésben „símán elmenne” pop számként is), kiforrott riffekkel, nagyon jól összerakott, kellően agresszív, erőteljes, érett hangzással, ami mögött „érezhetőek a kilométerek”, mármint a tizenkét év alatt lenyomott fellépések, koncertek tapasztalata, a verejtékes munka, az örömök, a csalódások... Az átlagos nézőket a számban elhangzó üvöltés botránykoztatta meg. Az üvöltés pedig, véleményem szerint teljesen indokolt, nem öncélú, a szám, a szövegkörnyezet szerves része, egy hiperbola, ami elfogadott eszköz a művészetben s melynek az egyik célja hogy meglepetést, meghökkenést  okozzon. A festészetből jut eszembe egy hasonlat: hasonló botrányt okozott Manet a Reggeli a szabadban című festményével, ahol két felöltözött gavallér közé látszólag indokolatlanul egy teljesen meztelen hölgyet helyezett el, vagy az Olympia festményével, ahol a pőre istennők, Vénuszok helyett egy prostit festett meg. Egyáltalán: hányszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy legszívesebben üvöltene (például ha a kórházban közlik vele, hogy a műtét legközelebbi lehetséges időpontja 2029 szeptember 22), de azután visszafogja magát. Az AWS énekesét (ismerjük meg a nevét is: Siklósi Örs) a nyárvégi szakítás annyira megviselte, hogy érzelmeit már nem tudta kontroll alá helyezni és a világba üvölti keserűségét, csalódását. A pszichológusok szerint egy ilyen üvöltés, kisülés jót is tesz, megkönnyíti az ember lelki állapotát. Hiszem azt, ha a fentiekben említett szituációban a beteg is üvöltéssel válaszolna a felajánlott műtét terminusra, találnák közelebbi időpontot (vagy átvezetnék a pszichiátriára). Egyszóval: nekem nincs semmi bajom az üvöltéssel, és hiszem, hogy az európai közönség is megértéssel és nem botrányként fogadja.   

                A hazai döntőbe egyébként hosszú válogatás, selejtezők, elődöntők után nyolc, stílusban eltérő szerzemény jutott. Pontosabban: a metált két produkció képviselte, ebből már sejteni lehetett, hogy az idén Magyarország ebben a műfajban próbálkozik. Mivel eltérő műfajokhoz tartozó dalok hangzottak el, a zsűri annyit döntött el, hogy a tálba mit helyez: epret (Biga), meggyet (Horváth Tamás), almát (Király Viktor), savanykás szőlőt (Süle Zsolt) vagy birsalmát (a két metál zenekar)...

Kicsit furcsállom, hogy a zsűri a legmagasabb pontszámmal olyan szerzeményt jutalmazott, amely – mint ahogy a fentiekben említettem – a tavalyi győztes stílusára, hangulatára hajazott. Ez olyan, mint amikor a kisgyerekek bújócskát játszanak és a hunyó ott kezdi el a keresést, ahol az előbbi játékban megtalálta a bújót. A legjobb 30 közé bejutott, majd az első selejtezőn túl is jutott egy gondosan összerakott gyümölcstorta is, amelyik a jazz világából érkezett, elsőrangú zeneszerző, zongorista, énekesnő, énekes tökéletes előadásában. A zsűri szóban köszönte és agyon is dicsérte jelenlétüket, majd azután lepontozta őket. A közönség általi sértően alacsony pontszámra először egyszerűen nem találtam magyarázatot, majd megértettem: a tálra csak gyümölcsöt kerestek, a tortának másik asztalon a helye.

A zsűri által megfogalmazott alap követelménybe (egyedi és magyar nyelven) bele illett volna Süle Zsolt nosztalgikus, magyarosan szomorkás Zöld a május című dala is. Külön kiemelném a hangszerelést és azt, hogy a sablonosnak tűnő dallam alá nem sablonos akkordvezetést varázsoltak és ezzel emelték az igényesség szintjére. Ez a produkció is kitűnt volna Lisszabonban a többi „eurovíziós hangzású” klónok között (hallottam egy párat belőlük a YouTube-on).

 De a nehezen harapható, fanyar ízű birsalmában is bízok!


2018. február 17., szombat

Podoban



A címbe foglalt szerb jelző magyar megfelelője az alkalmas, megfelelő, rátermett. Illetve, mind a három együttvéve, politikai értelemben. Azért jutott eszembe ez a szerb kifejezés, mert a volt jugoszláv társadalmi-politikai rendszerben ez a minősítés a politikai és szakmai előrehaladás vízumát jelentette. Egy többé-kevésbé összetett, az átvilágításnál szerteágazóbb szűrés eredménye.  Ami a szerb nyelvben összenőtt az adott társadalmi-politikai helyzettel, közeggel és annak a rendszernek a megszűnésével el is tűnt a használatból.

            Mi sem természetesebb, hogy az ember elvárja egy demokratikus átalakulástól, hogy megszűnjön az a gyakorlat, hogy egy, a „legalkalmasokból” álló grémium eleve turkáljon és ítélkezzen, engedélyezze vagy akadályt gördítsen egy pályafutás alakulása elé, elsősorban a Párt elveit, érdekeit, elvárásait szem előtt tartva. Egy demokratikus átalakulás el kell hogy fogadja a nyitottságot és biztosítani a pártszínezettől független egyenlő esélyeket. Hogy bizonyos pozíciókra valóban a legalkalmasabbak, legrátermettebbek kerüljenek de nem a jelzők politikai értelmében, hanem szakmai, emberi és egyéb kvalitások tekintetében. 

            Ebben a legújabb társadalmi-politikai rendszerben, nem csak Magyarországon, hanem Szerbiában és másutt is pontosan az ellenkezője történik. A Hatalom, a Párt sokkal durvábban, erőszakosabban, kizárólagosabban helyezi el sajátjait minden, valamennyire is fontos pozícióba.  Aki élt az „ancien régime”-ben Jugoszláviában, az emlékezik, hogy a „podoban” követelmény egy bizonyos felelősségi szint felett volt kívánatos, de töltöttek be fontos pozíciókat, vezető munkahelyeket olyanok is, akiket tudásuk, képzettésük, szakmai és emberi kvalitásaik juttatták oda és a politika elfogadta. Amikor valaki valamilyen munkahelyre kiírt pályázatra jelentkezett, azt a tényt, hogy tagja-e vagy sem a KSZ-nek általában utolsó mondatként jegyezte meg. Ami az elbírálásában pluszként jelentkezett, de nem volt döntő jelentősége.

            A mai rendszerben a tagság a hatalmi pártban sok esetben alapvető követelmény a boldoguláshoz. A Hatalom körültekintő bebetonozást végez, szigorúan megkövetelve a pártfegyelmet, mindenütt a sajátjait helyezi el, akikre utána nem csak számít, hanem akiktől követel is „bizonyos szívességeket”. Mint a kommunisták az ötvenes években. A párton kívüliekben a Hatalom nem bízik, mert nem köti őket a pártfegyelem. Potenciális veszélyt jelenthetnek. A Párt egy új társadalmat épített akkor is, most is és a Párt határozza meg kire számít és ki juthat kiemelt pozícióba, kik lesznek az új rendszer pillérei és egyben kivételezett nyertesei és haszonélvezői. A többiek pedig úgy elvannak a történések peremén. Aki pattog a jelenség ellen az kap a pörcére, ha túlzásba viszi a pattogást, komolyabb következményei is lehetnek. Mert a rendszert veszélyeztetik.  A Hatalom és a Párt célja pedig, hogy a kiépített társadalmi-politikai rendszer visszafordíthatatlanná váljék.
Mindezt ismerjük a történelemből és látjuk a jelenben.

Noha a jugoszláv kommunisták vigyáztak arra, hogy felelős pozíciókba csak azok juthassanak, akik megkapták a „podoban” minősítést, ennek ellenére a rendszer, az ország szétesett. Kik verték szét? Nem valamilyen ellenzék vagy forradalmi erő, hanem a „podobanok”. A jugoszláv kommunisták elkövették azt a hibát, hogy a legfelső szinteken már nem vizsgálták, hogy a legmagasabb tisztségviselők vajon még mindig „podobanok”-e? Hogy tartják-e magukat az ország Alkotmányában leírt elvekhez, azokhoz az elvekhez, amelyek a JSZSZK alapköveit jelentették: egyenrangú nemzetek és nemzetiségek közössége, akik testvériségben és egységben szeretnének élni egy egységes és szuverén országban, ahol a legnagyobb bűnnek (mert az ország alapelveivel ellenesek) a nacionalizmus a politikában és a kizsákmányolás a gazdaságban jelentették. Ha elvégeztek volna, például a 80-as évek közepén egy ilyen politikai átvilágítást, kiderült volna, hogy azok, akikben a rendszer nem kételkedett, akik minden lehető kedvezményét, kiváltságát élvezhették, időközben veszélyesen megváltoztak és nem alkalmasak a vezetésre. Mert megtagadták azokat az elveket, amelyeknek pályafutásukat, pozíciójukat, kiváltságaikat köszönhették. És amikor maga a rendszer megmaradása került veszélybe – a világpolitikai szinten bekövetkezett mozgások miatt – a „podobanok” élükön a „legalkalmasabbakkal” nagyobb lelkifurdalás nélkül hazaárulást követtek el. Mert számukra a rendszernél fontosabb volt a hatalom. A hatalomban maradás.

A Történelem számos példával emlékeztet: ha közeleg az elkerülhetetlen összeomlás, ha süllyed a hajó, ha törik a rendszer, a Vezér már szinte senkire sem számíthat. Sokaknál hirtelen súlyos memóriazavarok jelentkeznek, a korábbi pártfegyelem, a felelősségérzet, a lekötelezettség senkit sem érdekel. Kivetkőznek belőle és eldobják, mint szökött rab a börtönruhát. A magába roskadt Vezér körülnéz maga körül, Cézár jut eszébe („Etiam tu mi fili Brute?”) és rádöbben mennyi Brútuszban hitt...


2018. február 3., szombat

Elszállt a dallam


„Csak két dallamot ismerek. Az egyik a Yankie Doodle, a másik nem az”- mondotta volt Ulysses S. Grant, az Amerikai polgárháborúban győztes Északiak parancsnoka, az USA 18. elnöke. Szerencsére azokból a melódiákból, ami nem a Yankie Doodle még van jócskán, de tény hogy az utóbbi évtizedek zenei trendjévé vállt a dallam minimalizálása.

            Egy francia zenei kritikustól olvastam az interneten – sajnos a nevét nem jegyeztem fel – aki arról írt, hogy a kortárs komolyzenéből eltűnt a szép dallam. Véleménye szerint ez még a XX. században kezdődött és több neves zeneszerző is, a modernizálás, az új idők jellegeztességeként szándékosan iktatta ki a szerintük túlhaladott szép dallamot, meg egyáltalán a Szépet, helyette a zavart, öncélú disszonanciát határozták meg a kortárs művészet értékeként. Ez a „kortárs” időszak tart már majd száz éve, mi közben a szép elveszett és nem tudják újra megtalálni. Ezért, szerinte a zeneművészet legfontosabb céljaként és legégetőbb feladatként a dallam „rehabilitálását” jelölte meg.

            Bevallom, nem ismerem a kortárs komolyzenei alkotásokat, szerzőket. Gyakran hallgatok klasszikus zenét, ahol többek között elragadtatnak a gyönyörű dallamok. Bach, Beethoven, Haydn, Verdi, Ravel, na meg a kedvenceim Debussy és Chopin, de hogy mai zeneszerzők a klasszikus zenében mit alkotnak nem tudom, de hiszek a francia kritikusnak (semmi maradandót).

            A dallam kiirtása a könnyűzenében később kezdődött. Az 50-es, 60-as években még szárnyalt a szép melódia különböző nyelveken, a későbbi évtizedekben már szegényesebben, mígnem jutottunk el a teljes ötlettelenségig. Olyan zenei irányzatokig, amelyekből kiiktatták a dallamot. Módszeresen, tervszerűen, hátsó szándékkal. De erről a későbbiekben.

            A dallam a zenei enciklopédia meghatározása szerint „egymást időben követő hangok összefüggő egysége, amit elválaszthatatlanul egészíti ki a ritmus”. A különböző dallamok jellegzetességeit, hangulatát nagy mértékben meghatározza az adott térség kulturális hagyománya, ahol ezek kifejlődtek. És azután, ahogy a különböző kulturális hagyományok keveredtek, a zene és a dallam is gazdagodott. Ékes példája a multikulturális összefonódás eredményének a brazil zene. Ahol jelen volt (van) az európai civilizáció és ezen belül két gazdag dallam világú nép, az olasz és a portugál zenei világ, amihez az afrikai gyökerekkel rendelkező szerzők a Fekete kontinens domináns zenei értékeivel, a ritmussal tették egyedivé és csodálatossá. Hasonlóan gyümölcsöző volt az Egyesült Államokban találkozó különböző kulturális hagyományokkal rendelkező alkotók együttműködése és az egymásra gyakorolt kiegészítő hatása. Európai dallam és afroamerikai, latin ritmusvilág. Idővel, annak függvényében, hogy melyik összetevő vált dominánssá alakultak ki a különböző műfajok stílusok. Amelyek pedig irányadóvá váltak az egész világ könnyűzenei produkciójára. Innen szorult ki a dallam. 

            A klasszikus dallamvezetést még tanítják a jövendő zeneszerzőkkel. Alapvető követelmény, hogy a dallam az adott hangnem (dúr vagy moll) skála hangjain mozogjon, a legegyszerűbb változatban, nagyobb ugrások, „veszélyesebb” hangközök használata nélkül. A dallam követi és illeszkedik az akkord váltásokhoz, egyszerű megoldásként a zeneszerző a dallamban igénybe veszi a kísérő akkordok hármas hangzatait. A dallam vezetés egyszerűbb megoldásaihoz tartozik az is, ha egy dallam-részletet (két vagy négy ütem dallamát) valamilyen hangközzel, például egy szekunddal vagy kvinttel feljebb megismétli a zeneszerző majd visszatér az eredeti magassághoz... (Példa a Nemzeti Himnusz dallama: az első két verssor melódiája egy szekunddal alacsonyabban folytatódik a harmadik és negyedik verssorban. A közismert „My way” esetében fordított az eljárás: itt a verssorok dallama egy-egy szekunddal feljebb ismétlődik. A kvintes ismétlést pedig több száz csárdás-melódiában felismerhetünk).

Összetettebb és igényesebb dallamok születnek – például a már említett brazil bossa novák – ha már a kísérő akkordok összetettek és ha a dallamban a hozzáadott hangokat használják (például F 7+/9 esetén az „e” és a „g” hangot, amit az egyszerű F dúr akkord nem tartalmaz). Ha mindehhez párosul még a merész és „veszélyes” hangközök (interválok) használata a dallam igencsak próbára tudja tenni nem csak az énekest, hanem a hangszeres zenész tudását, technikáját is. A blues és az eredeti rock-n-roll daloknál, ahol a ritmus és a lendület a meghatározó, a dallam leegyszerűsödött a kísérő akkord alapvető, illetve jellemző (szeptim) hangjára. Érdekes megjegyezni, hogy a rock-n-roll műfaj megszületésének számító Rock around the clock melódiája az egyszerű dúr-hármas hangzatra építve  mászott be a fülekbe kitörölhetetlenül. 
A dallam vezetést gazdagítja, sok esetben meghatározóvá teszi  az ötletes ritmizálás. Példa Ravel Bolerója...

A világ jelenlegi, meghatározó könnyűzenei produkciója minden megoldást, ami valamilyen „szép dallamot” eredményezne szigorúan mellőz. Olvasom, hogy produceri követelménnyé vált: az ének dallamát a végsőkig vissza kell fogni,  csak három-négy hangra szűküljön le, akkord kíséret nem kell, elegendő ha a szintetizált mély hangok jelzésképpen utalnak valamilyen alap akkordra, időnként jelentkezhet valamilyen szintetizált hangszeren lejátszott néhány ütem melódiára emlékeztető valami magasabb fekvésben, sok esetben korábbról ismert, egykori szerzeményből kölcsönözve. Ha mégis van valami melódia és akkord menet, akkor csak a jól bevált ezerszer elhasznált és elkopott sablonokat kell elsütni. Hogy már ismerős legyen a hallgatónak, így fogja az „új szerzeményt” gyorsan elfogadni, ami a cél. Ugyanaz a helyzet mint más, tömegeknek szánt árucikkel: a fogyasztó megszokta a Coca cola és a „meki” ízvilágát, tömeggyártásban nem kell kísérletezni. 

            Mert a zenei alkotás – már sajnos rég óta és mindinkább – árucikké vált. Ahol a gyártók nem az ínyencek, az igényesek kegyeit keresik, mert abból nincs nagy haszon. Az eladhatóság irányít, a trendek, a stílusok, az alkotók, az előadók felett is. A Piac, a teljes apparátusával (piackutatás, marketing, reklám, profit...).  Ez az apparátus pedig valamilyen logika (persze: profitlogika) alapján megállapította és elrendelte az egész szórakoztató iparban és a kultúrában is, a folyamatos elbutítást. Ami, bármilyen furcsán hangzik is: politikai érdek. Hiszen az elbutított tömegeket könnyebb alattvaló igénytelen kordában tartani, biztosítani felettük a hatalmat.  Ezt a módszeres, kitervelten végrehajtott elbutítást tapasztaljuk a XXI. században elsősorban a TV műsorokon keresztül, de a zene, a filmművészet, részben az irodalom és általában a kultúra területén. Azok, akik ezt a folyamatot irányítják panellokat, sablonokat, recepteket határoznak meg. A könnyűzenei produkcióban a fentiekben említett folyamat során (minimum dallam, minimum harmónia) lényegében csak a szintén lebutított, leegyszerűsített primitív ritmus maradt. Talán nem véletlenül: ezzel az eljárással az elit a tömegeket a tudatalattiban abba az igénytelen civilizációba utasítja vissza, ahol a zenei kultúrát csak a ritmus jelentette és a dallamtalan szövegelés. 

            Az új társadalom politikai célja az igénytelen, képzetlen tömegek kialakítása, ehhez a fentiekben leírt módon járul hozzá a zeneipar. Természetesen, a cél gazdasági céllal is társul: az igénytelen tömegeket rá kell szoktatni, hogy nem legyenek válogatósok, ne finnyáskodjodnak az ízlésükre hivatkozva, fogadják el a számukra kreált – „igényeiket” kielégítő – árut, azokat a zeneszámokat, amit nem nehéz megérteni, nem nehéz előadni, nem követel különösebb zenei (sem másmilyen) műveltséget. Ehhez adják a már megfizethető hangtechnikai csúcsminőséget, ahol a dobok úgy szólnak, mint a dzsungelek mélyén.

            Ezen az irányvonalon haladva eljutunk odáig, aminek az előjelei már mutatkoznak, hogy minden szerzemény egymásra fog hasonlítani. És akkor marad a Yankiee Doodle meg az a másik, ami nem az.

            Szerencsére, az igazi Alkotót nehezen lehet kordában tartani. Persze, mindig akadnak profik, akik „a legjobb ihlet a tiszteletdíj” jelszóval teljesítenek minden követelményt. És a módszeres elbutítás ellenére remélhetőleg marad olyan közönség is, aki továbbra is igényelni fogja a Szépet, az Eredetit, az Ihletettet. Függetlenül, hogy mi a menő trend. Aki szívesen meg fogja hallgatni tíz év múlva is Beethoven Holdfény szonátáját, Chopin E-moll prelűdjét, a Beatles felsorolhatatlan dallamos szerzeményeit, az olasz canzone remekeit, a nehezen énekelhető brazil bossa novákat vagy akár a Cherbourg-i esernyők, esetleg az Egy férfi és egy nő film zenéjét...