„Csak két dallamot ismerek. Az egyik a
Yankie Doodle, a másik nem az”- mondotta volt Ulysses S. Grant, az Amerikai
polgárháborúban győztes Északiak parancsnoka, az USA 18. elnöke. Szerencsére
azokból a melódiákból, ami nem a Yankie Doodle még van jócskán, de tény hogy az
utóbbi évtizedek zenei trendjévé vállt a dallam minimalizálása.
Egy
francia zenei kritikustól olvastam az interneten – sajnos a nevét nem jegyeztem
fel – aki arról írt, hogy a kortárs komolyzenéből eltűnt a szép dallam.
Véleménye szerint ez még a XX. században kezdődött és több neves zeneszerző is,
a modernizálás, az új idők jellegeztességeként szándékosan iktatta ki a szerintük
túlhaladott szép dallamot, meg egyáltalán a Szépet, helyette a zavart, öncélú
disszonanciát határozták meg a kortárs művészet értékeként. Ez a „kortárs”
időszak tart már majd száz éve, mi közben a szép elveszett és nem tudják újra
megtalálni. Ezért, szerinte a zeneművészet legfontosabb céljaként és legégetőbb
feladatként a dallam „rehabilitálását” jelölte meg.
Bevallom,
nem ismerem a kortárs komolyzenei alkotásokat, szerzőket. Gyakran hallgatok
klasszikus zenét, ahol többek között elragadtatnak a gyönyörű dallamok. Bach,
Beethoven, Haydn, Verdi, Ravel, na meg a kedvenceim Debussy és Chopin, de hogy
mai zeneszerzők a klasszikus zenében mit alkotnak nem tudom, de hiszek a
francia kritikusnak (semmi maradandót).
A
dallam kiirtása a könnyűzenében később kezdődött. Az 50-es, 60-as években még
szárnyalt a szép melódia különböző nyelveken, a későbbi évtizedekben már
szegényesebben, mígnem jutottunk el a teljes ötlettelenségig. Olyan zenei
irányzatokig, amelyekből kiiktatták a dallamot. Módszeresen, tervszerűen, hátsó
szándékkal. De erről a későbbiekben.
A
dallam a zenei enciklopédia meghatározása szerint „egymást időben követő hangok
összefüggő egysége, amit elválaszthatatlanul egészíti ki a ritmus”. A különböző
dallamok jellegzetességeit, hangulatát nagy mértékben meghatározza az adott
térség kulturális hagyománya, ahol ezek kifejlődtek. És azután, ahogy a különböző
kulturális hagyományok keveredtek, a zene és a dallam is gazdagodott. Ékes
példája a multikulturális összefonódás eredményének a brazil zene. Ahol jelen
volt (van) az európai civilizáció és ezen belül két gazdag dallam világú nép, az
olasz és a portugál zenei világ, amihez az afrikai gyökerekkel rendelkező
szerzők a Fekete kontinens domináns zenei értékeivel, a ritmussal tették
egyedivé és csodálatossá. Hasonlóan gyümölcsöző volt az Egyesült Államokban
találkozó különböző kulturális hagyományokkal rendelkező alkotók együttműködése
és az egymásra gyakorolt kiegészítő hatása. Európai dallam és afroamerikai,
latin ritmusvilág. Idővel, annak függvényében, hogy melyik összetevő vált
dominánssá alakultak ki a különböző műfajok stílusok. Amelyek pedig irányadóvá váltak
az egész világ könnyűzenei produkciójára. Innen szorult ki a dallam.
A
klasszikus dallamvezetést még tanítják a jövendő zeneszerzőkkel. Alapvető
követelmény, hogy a dallam az adott hangnem (dúr vagy moll) skála hangjain mozogjon,
a legegyszerűbb változatban, nagyobb ugrások, „veszélyesebb” hangközök
használata nélkül. A dallam követi és illeszkedik az akkord váltásokhoz,
egyszerű megoldásként a zeneszerző a dallamban igénybe veszi a kísérő akkordok
hármas hangzatait. A dallam vezetés egyszerűbb megoldásaihoz tartozik az is, ha
egy dallam-részletet (két vagy négy ütem dallamát) valamilyen hangközzel,
például egy szekunddal vagy kvinttel feljebb megismétli a zeneszerző majd
visszatér az eredeti magassághoz... (Példa a Nemzeti Himnusz dallama: az első
két verssor melódiája egy szekunddal alacsonyabban folytatódik a harmadik és
negyedik verssorban. A közismert „My way” esetében fordított az eljárás: itt a
verssorok dallama egy-egy szekunddal feljebb ismétlődik. A kvintes ismétlést pedig
több száz csárdás-melódiában felismerhetünk).
Összetettebb
és igényesebb dallamok születnek – például a már említett brazil bossa novák –
ha már a kísérő akkordok összetettek és ha a dallamban a hozzáadott hangokat
használják (például F 7+/9 esetén az „e” és a „g” hangot, amit az egyszerű F
dúr akkord nem tartalmaz). Ha mindehhez párosul még a merész és „veszélyes”
hangközök (interválok) használata a dallam igencsak próbára tudja tenni nem
csak az énekest, hanem a hangszeres zenész tudását, technikáját is. A blues és
az eredeti rock-n-roll daloknál, ahol a ritmus és a lendület a meghatározó, a
dallam leegyszerűsödött a kísérő akkord alapvető, illetve jellemző (szeptim)
hangjára. Érdekes megjegyezni, hogy a rock-n-roll műfaj megszületésének számító
Rock around the clock melódiája az egyszerű dúr-hármas hangzatra építve mászott be a fülekbe kitörölhetetlenül.
A
dallam vezetést gazdagítja, sok esetben meghatározóvá teszi az ötletes ritmizálás. Példa Ravel
Bolerója...
A
világ jelenlegi, meghatározó könnyűzenei produkciója minden megoldást, ami
valamilyen „szép dallamot” eredményezne szigorúan mellőz. Olvasom, hogy produceri
követelménnyé vált: az ének dallamát a végsőkig vissza kell fogni, csak három-négy hangra szűküljön le,
akkord kíséret nem kell, elegendő ha a szintetizált mély hangok jelzésképpen
utalnak valamilyen alap akkordra, időnként jelentkezhet valamilyen szintetizált
hangszeren lejátszott néhány ütem melódiára emlékeztető valami magasabb
fekvésben, sok esetben korábbról ismert, egykori szerzeményből kölcsönözve. Ha
mégis van valami melódia és akkord menet, akkor csak a jól bevált ezerszer
elhasznált és elkopott sablonokat kell elsütni. Hogy már ismerős legyen a
hallgatónak, így fogja az „új szerzeményt” gyorsan elfogadni, ami a cél.
Ugyanaz a helyzet mint más, tömegeknek szánt árucikkel: a fogyasztó megszokta a
Coca cola és a „meki” ízvilágát, tömeggyártásban nem kell kísérletezni.
Mert
a zenei alkotás – már sajnos rég óta és mindinkább – árucikké vált. Ahol a
gyártók nem az ínyencek, az igényesek kegyeit keresik, mert abból nincs nagy
haszon. Az eladhatóság irányít, a trendek, a stílusok, az alkotók, az előadók
felett is. A Piac, a teljes apparátusával (piackutatás, marketing, reklám,
profit...). Ez az apparátus pedig
valamilyen logika (persze: profitlogika) alapján megállapította és elrendelte
az egész szórakoztató iparban és a kultúrában is, a folyamatos elbutítást. Ami,
bármilyen furcsán hangzik is: politikai érdek. Hiszen az elbutított tömegeket
könnyebb alattvaló igénytelen kordában tartani, biztosítani felettük a
hatalmat. Ezt a módszeres, kitervelten
végrehajtott elbutítást tapasztaljuk a XXI. században elsősorban a TV műsorokon
keresztül, de a zene, a filmművészet, részben az irodalom és általában a
kultúra területén. Azok, akik ezt a folyamatot irányítják panellokat,
sablonokat, recepteket határoznak meg. A könnyűzenei produkcióban a fentiekben
említett folyamat során (minimum dallam, minimum harmónia) lényegében csak a szintén
lebutított, leegyszerűsített primitív ritmus maradt. Talán nem véletlenül:
ezzel az eljárással az elit a tömegeket a tudatalattiban abba az igénytelen
civilizációba utasítja vissza, ahol a zenei kultúrát csak a ritmus jelentette
és a dallamtalan szövegelés.
Az
új társadalom politikai célja az igénytelen, képzetlen tömegek kialakítása,
ehhez a fentiekben leírt módon járul hozzá a zeneipar. Természetesen, a cél
gazdasági céllal is társul: az igénytelen tömegeket rá kell szoktatni, hogy nem
legyenek válogatósok, ne finnyáskodjodnak az ízlésükre hivatkozva, fogadják el
a számukra kreált – „igényeiket” kielégítő – árut, azokat a zeneszámokat, amit
nem nehéz megérteni, nem nehéz előadni, nem követel különösebb zenei (sem
másmilyen) műveltséget. Ehhez adják a már megfizethető hangtechnikai
csúcsminőséget, ahol a dobok úgy szólnak, mint a dzsungelek mélyén.
Ezen
az irányvonalon haladva eljutunk odáig, aminek az előjelei már mutatkoznak,
hogy minden szerzemény egymásra fog hasonlítani. És akkor marad a Yankiee
Doodle meg az a másik, ami nem az.
Szerencsére,
az igazi Alkotót nehezen lehet kordában tartani. Persze, mindig akadnak profik,
akik „a legjobb ihlet a tiszteletdíj” jelszóval teljesítenek minden
követelményt. És a módszeres elbutítás ellenére remélhetőleg marad olyan
közönség is, aki továbbra is igényelni fogja a Szépet, az Eredetit, az Ihletettet.
Függetlenül, hogy mi a menő trend. Aki szívesen meg fogja hallgatni tíz év
múlva is Beethoven Holdfény szonátáját, Chopin E-moll prelűdjét, a Beatles
felsorolhatatlan dallamos szerzeményeit, az olasz canzone remekeit, a nehezen
énekelhető brazil bossa novákat vagy akár a Cherbourg-i esernyők, esetleg az
Egy férfi és egy nő film zenéjét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése