Podoban

A címbe foglalt szerb jelző magyar megfelelője az alkalmas, megfelelő, rátermett. Illetve, mind a három együttvéve, politikai értelemben. Azért jutott eszembe ez a szerb kifejezés, mert a volt jugoszláv társadalmi-politikai rendszerben ez a minősítés a politikai és szakmai előrehaladás vízumát jelentette. Egy többé-kevésbé összetett, az átvilágításnál szerteágazóbb szűrés eredménye.  Ami a szerb nyelvben összenőtt az adott társadalmi-politikai helyzettel, közeggel és annak a rendszernek a megszűnésével el is tűnt a használatból.

            Mi sem természetesebb, hogy az ember elvárja egy demokratikus átalakulástól, hogy megszűnjön az a gyakorlat, hogy egy, a „legalkalmasokból” álló grémium eleve turkáljon és ítélkezzen, engedélyezze vagy akadályt gördítsen egy pályafutás alakulása elé, elsősorban a Párt elveit, érdekeit, elvárásait szem előtt tartva. Egy demokratikus átalakulás el kell hogy fogadja a nyitottságot és biztosítani a pártszínezettől független egyenlő esélyeket. Hogy bizonyos pozíciókra valóban a legalkalmasabbak, legrátermettebbek kerüljenek de nem a jelzők politikai értelmében, hanem szakmai, emberi és egyéb kvalitások tekintetében. 

            Ebben a legújabb társadalmi-politikai rendszerben, nem csak Magyarországon, hanem Szerbiában és másutt is pontosan az ellenkezője történik. A Hatalom, a Párt sokkal durvábban, erőszakosabban, kizárólagosabban helyezi el sajátjait minden, valamennyire is fontos pozícióba.  Aki élt az „ancien régime”-ben Jugoszláviában, az emlékezik, hogy a „podoban” követelmény egy bizonyos felelősségi szint felett volt kívánatos, de töltöttek be fontos pozíciókat, vezető munkahelyeket olyanok is, akiket tudásuk, képzettésük, szakmai és emberi kvalitásaik juttatták oda és a politika elfogadta. Amikor valaki valamilyen munkahelyre kiírt pályázatra jelentkezett, azt a tényt, hogy tagja-e vagy sem a KSZ-nek általában utolsó mondatként jegyezte meg. Ami az elbírálásában pluszként jelentkezett, de nem volt döntő jelentősége.

            A mai rendszerben a tagság a hatalmi pártban sok esetben alapvető követelmény a boldoguláshoz. A Hatalom körültekintő bebetonozást végez, szigorúan megkövetelve a pártfegyelmet, mindenütt a sajátjait helyezi el, akikre utána nem csak számít, hanem akiktől követel is „bizonyos szívességeket”. Mint a kommunisták az ötvenes években. A párton kívüliekben a Hatalom nem bízik, mert nem köti őket a pártfegyelem. Potenciális veszélyt jelenthetnek. A Párt egy új társadalmat épített akkor is, most is és a Párt határozza meg kire számít és ki juthat kiemelt pozícióba, kik lesznek az új rendszer pillérei és egyben kivételezett nyertesei és haszonélvezői. A többiek pedig úgy elvannak a történések peremén. Aki pattog a jelenség ellen az kap a pörcére, ha túlzásba viszi a pattogást, komolyabb következményei is lehetnek. Mert a rendszert veszélyeztetik.  A Hatalom és a Párt célja pedig, hogy a kiépített társadalmi-politikai rendszer visszafordíthatatlanná váljék.

Mindezt ismerjük a történelemből és látjuk a jelenben.

Noha a jugoszláv kommunisták vigyáztak arra, hogy felelős pozíciókba csak azok juthassanak, akik megkapták a „podoban” minősítést, ennek ellenére a rendszer, az ország szétesett. Kik verték szét? Nem valamilyen ellenzék vagy forradalmi erő, hanem a „podobanok”. A jugoszláv kommunisták elkövették azt a hibát, hogy a legfelső szinteken már nem vizsgálták, hogy a legmagasabb tisztségviselők vajon még mindig „podobanok”-e? Hogy tartják-e magukat az ország Alkotmányában leírt elvekhez, azokhoz az elvekhez, amelyek a JSZSZK alapköveit jelentették: egyenrangú nemzetek és nemzetiségek közössége, akik testvériségben és egységben szeretnének élni egy egységes és szuverén országban, ahol a legnagyobb bűnnek (mert az ország alapelveivel ellenesek) a nacionalizmus a politikában és a kizsákmányolás a gazdaságban jelentették. Ha elvégeztek volna, például a 80-as évek közepén egy ilyen politikai átvilágítást, kiderült volna, hogy azok, akikben a rendszer nem kételkedett, akik minden lehető kedvezményét, kiváltságát élvezhették, időközben veszélyesen megváltoztak és nem alkalmasak a vezetésre. Mert megtagadták azokat az elveket, amelyeknek pályafutásukat, pozíciójukat, kiváltságaikat köszönhették. És amikor maga a rendszer megmaradása került veszélybe – a világpolitikai szinten bekövetkezett mozgások miatt – a „podobanok” élükön a „legalkalmasabbakkal” nagyobb lelkifurdalás nélkül hazaárulást követtek el. Mert számukra a rendszernél fontosabb volt a hatalom. A hatalomban maradás.

A Történelem számos példával emlékeztet: ha közeleg az elkerülhetetlen összeomlás, ha süllyed a hajó, ha törik a rendszer, a Vezér már szinte senkire sem számíthat. Sokaknál hirtelen súlyos memóriazavarok jelentkeznek, a korábbi pártfegyelem, a felelősségérzet, a lekötelezettség senkit sem érdekel. Kivetkőznek belőle és eldobják, mint szökött rab a börtönruhát. A magába roskadt Vezér körülnéz maga körül, Cézár jut eszébe („Etiam tu mi fili Brute?”) és rádöbben mennyi Brútuszban hitt...