2015. október 21., szerda

Puffer

Nagyon nem örültem, amikor annak idején rájöttem, hogy milyen szerepet szánt nekem egy esetleges háború esetén a Jugoszláv Néphadsereg.

Már Újvidéken éltem és dolgoztam, de nem jelentkeztem ki hivatalosan Becséről (ahova hétvégeken rendszerint hazajártam) és szülővárosomban besoroltak egy tartalékos egységbe és hadgyakorlatba mozgósítottak. A behívónak megadták a kellő dramaturgiát: vasárnap hajnali három körül arra riadtam fel, hogy valaki ököllel veri az ablakfélfát. Néhány évvel később hasonló módon toborozták a vajdasági tartalékosokat a polgárháborúba…

            Akkor „csak” hadgyakorlatra szólt a behívó. Egyenruha, gyülekezőhely, fegyver- és hideg élelem osztás, brutális hajnyírás, várakozás a szállítóeszközökre. Közben persze senki semmit nem tudott,  hova megyünk, mennyi időre.

            Északra, a határ felé vonultunk, majd valahol, a Magyarkanizsa melletti Velebit településtől nem messze foglaltuk el a harcvonalat. A gyakorlat abból állt, hogy vonultunk vissza Topolya-Zenta vonal irányába.

Ekkor jöttem rá, hogy mi vagyunk a puffer brigád. Az a feladatunk, nekünk, könnyen mozgósítható vajdaságiaknak, hogy nehezítsük az északról betörő ellenség előrenyomulását. Amíg az ország belsejében a reguláris hadsereg összekapja magát és megfelelő erővel felveszi a harcot. Mivel északi irányból jött az ellenség, feltehetőleg a VSZ kötelékein belül az anyaország honvédségét kellett volna lőni, velük kellett volna felvenni az egyenlőtlen harcot. Nekünk, az ágyból kirángatottaknak egy felkészült, felszerelt hadsereggel szemben. Míg el nem hullunk egy szálig. Ez volt a stratégia.

            „Esküszöm, hogy megvédem hazámat, függetlenségét, alkotmányos berendezését, szuverenitását, területi épségét, akár életem árán is” – emlékeztettek bennünket a szövegre, amire a hadseregben valamennyien felesküdtünk. Az eskü az eskü. Tisztességes embert kötelez. Később, Jugoszlávia szétverésekor többször eszembe jutott: a hadsereg főparancsnokát, a tábornokokat, a hivatásos tiszteket, akik kiváltságos helyzetben éltek abban az országban, mert Tito nagyon bízott bennük és azt hitte, hogy „akár életük árán is” ők meg fogják védeni az országot, őket az eskü nem kötelezte? A kiemelkedő havi penzummal honorált Harcos Szövetség tagjai, akik éveken keresztül mindenbe belekotyogtak, a kisiskolások oktatásától kezdve a közgazdasági kérdéseken keresztül a rock zenéig, akik nacionalizmust szimatoltak és büntetéseket követeltek ott is, ahol ennek nyoma sem volt, amikor a legfontosabb lett volna, behódoltak a nacionalista vezéreknek. Vagy ha nem is, de tétovák maradtak. Egy ismerősöm mesélte, akinek édesapja nyugalmazott ezredes volt, hogy az ő apja bizony nagyon a szívére vette a testvérháborút, annyira felzaklatták a történések, hogy infarktus gyanújával szállították a VMA-ra (a volt Jugoszlávia egyik legjobban felszerelt egészségügyi intézményébe, katonai kórházába). A gyors beavatkozásnak köszönhetően ő túlélte az eseményeket. Több százezer háborúba kényszerített állampolgár nem. Jut eszembe a háborúnak egy találó definíciója: ismeretlenek gyilkolnak ismeretleneket azok parancsára, akik nagyon is jól ismerik egymást.

            Felfogtam, hogy milyen szerepet szánt nekünk az agyonmagasztalt katonai stratégiai koncepció, az általános honvédelem és társadalmi önvédelem rendszere (hozzáteszem: ennek a katonai elképzelésnek akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy a volt Jugoszláviában minden egyetemistának, függetlenül, hogy filmrendezőnek, állatorvosnak, pszichológusnak, gépészmérnöknek vagy éppen marxista oktatónak tanult vizsgáznia kellett egyetemi tantárgyá emelt, Általános honvédelem és társadalmi önvédelemből). Közben bíztam abban, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Hogy nem lesz háború. Tévedtem. S ami közvetlenül érintett, hogy északi irányból nem indul támadás Jugoszlávia ellen. Később kiderült, hogy ez sem sokon múlott: a polgárháború kitörésekor Magyarország akkori belügyminisztere javasolta az akkori kormánynak a katonai beavatkozást revíziós céllal. Szerencsére az ötletet elvetették.

            Puffer brigád. Puffer zóna. Puffer állam. Áldatlan helyzet.

            Olvasom, katonai szakértők azt írják: azzal, hogy Székesfehérváron NATO bázis létesül, amivel Magyarország (ismét) a puffer államok közé kerül.  Ez lesz sorrendben a hetedik ilyen bázis Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Románia, Bulgária után. Brüsszelben döntöttek erről a múlt héten a NATO tagországok védelmi miniszterei. A felsoroltak mellett nyolcadikként Szlovákia is részesült ebben a bizalomban. A tervek szerint Székesfehérváron egyelőre egy negyven főnyi „vezetés-irányítási központ” létesül, de a Magyar Idők című kormányhoz közelálló napilap írása szerint idővel egy ötezer fős gyors reagálási csapat áll ott össze mégpedig az orosz-ukrán konfliktus miatt. Többnyire amerikai katonák és amerikai technika áll majd a rendelkezésre, a hadi technika egy részét az amerikaiak a nem régen lezajlott hadgyakorlat után itt is hagyták, október 16-án érkezett még 30 Bradley gyártmányú harcjármű, rövidesen (a Magyar Nemzet értesülése szerint) A-10 jelzésű repülőgépek is. Az információk szerint a bázisok felállításán keresztül a „NATO figyelmezteti Oroszországot, hogy megvédi határait”.

A Magyar Időkben azt olvastam, hogy állítólag Magyarország ajánlotta fel az év elején a bázis létrehozását és a NATO most végre elfogadta. A tudósítások szerint ezzel hiánypótlás történt, mert a szövetséghez való csatlakozás óta vezetés-irányítási központ még nem létesült Magyarországon.

            Így tudósítanak a lapok. Ismerve magyarországi vezető tisztségviselők Amerikával kapcsolatos kijelentéseit, gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, a keleti nyitás elvét, némi ellentmondást vélek felfedezni, de nem az én asztalom ennek értékelése.

 Attól tartok ismét a Nagyok és a Kicsik közötti kapcsolat rendszer megnyilvánulásának lehetünk néma szemlélői. Ahol a lényeg a kiszolgáltatottság. A hadköteles egyén hasonló kiszolgáltatott helyzetbe kerül a katonai hatóságával szemben, mint a kis országok a Nagyok érdekeinek árnyékában.

            A szótár szerint a puffer kifejezés jelenthet „különböző adatátviteli sebességű eszközök közötti átmeneti tárolót” is. Nem értek az informatikához, nem tudom pontosan, hogy a kifejezés mit fed. De ez a puffer legalább veszélytelennek tűnik, nem úgy mint a puffer brigád és a puffer állam.          


2015. október 11., vasárnap

Da Vinci a Tescoban

Korunk Leonardoja a Tescoban árufeltöltő.     
Bartók várja, hogy klippje néhány százezres nézettséget produkáljon. Akkor talán majd fizet némi pénzt a Youtube. Magyarország kis ország, itt csak a mulatós műfaj ér el rentábilis nézettséget. Bartóktól ez a műfaj távol áll.
Barátja és sorstársa, Kodály végre rendezte anyagi helyzetét: az egyik kereskedelmi tévé tehetségkutató műsorában zsűri tag. Azóta ismeri az egész ország.
Bunuel forgatókönyvét ötödször utasította el a filmgyártással megbízott Teljhatalmú Pénzosztó. Mert nincs benne elég akció. Semmilyen akció sincs, de még story sem. Olyan „művészi értékű” hülyeségekre pedig nem herdálnak állami pénzt, ami még a tizedét sem hozza vissza a költségeknek.
Stróbl Alajos örül: állami megbízatást kapott. Mint annak idején az Operaház építésekor. A magyar labdarúgás most épülő szentélyébe carrarai márványból kell kifaragnia az örökkévalóságnak, ezúttal nem Lisztet és Erkelt, hanem e csodálatos játék, egyben a magyar újkori történelem legendáit az Aranycsapat tagjait. (Az 1986-os mexicói VB-n (le)szereplő válogatott szövetségi kapitányának A gondolkodó szerinti megformázásra a felkérést Rodinnak küldték meg.)
Hemingway egy gyorsétteremben mosogat. Ingyen ír blogot egy, a tulajdonosoknak többmilliós hasznot hozó portálnak. A portál „sajnos” fizetni nem tud. De teret ad a blognak. Örüljön a firkász, hogy sokan olvassák. Hemingway örül. A portál tulajdonosai, a Pénzek Urai is. Ezek a csodatevő, termelést racionalizáló menagerek mindent megoldanak. Jöhet az újabb leépítés. Felesleges újságírókat állásba alkalmazni, mikor a külsős, önként jelentkező tollforgatók küldik az írásokat. Nekik még annyit sem kell fizetni, mint hajdanán azoknak a bloggereknek, akik tehetségüket naponta aprópénzért árusították, mint Ady, Heltai, Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Márai… Akiknek szerencséjük volt, hogy az akkori laptulajdonosoknak nem jutott eszébe a Nagy Ötlet: meg kell versenyeztetni őket, írjanak csak buzgón naponta és valamelyikük majd kap ötven pengőt! Hadd örüljön! Egyszer az egyik, másik hónapban a másik. Kétszer ugyanaz nem nyerhet, ha kitartóan írnak, mindenki sorra jut.
            Az egyetlen, akinek időben megjött a józan esze Rimbaud. Felhagyott a versfaragással és felcsapott fegyverkereskedőnek. Válság mindig lesz, fegyver mindig kell. Az emberek nem a szépen csengő verssorokból, hanem a fegyverek durrogásából értenek.

            Egyébként is: mi szükség ezekre a haszontalan művészekre, alkotókra? Tevékenységükkel növelik akár egy ezred százalékkal is a GDP-t? Az elmúlt évszázadokban az írók megírtak minden remekművet, a festők festettek annyi képet, hogy megteltek a múzeumok és a minisztériumok falai, az operákban eleve nem játszanak kortárs műveket. Újabb művészi alkotásokra nincs igény, ilyesmit már senki sem rendel, ennek ellenére ezek a szerencsétlen éhenkórászok csak nem értenek a szóból, csak nem tudják visszafogni magukat: írnak, festenek, zenélnek, szavalnak. Akár árufeltöltés, mosogatás után, közben. Irracionális késztetésüket nem tudja visszaszorítani a mai pénzközpontú világ racionalitása. Valamiben reménykedve ellenállnak, mint a mohikánok az Új Világ hódításának.



2015. október 4., vasárnap

Kerékpáros hölgy revolverrel

Ezen napon 120 évvel ezelőtt visszatért a kiinduló pontra az első nő, aki elsőként kerékpárral körbeutazta a Földet – tudatta velem a telefonom valamelyik reggel (a pontos dátum nem annyira lényeges). Egy portáltól ugyanis, ha nem is kértem rendszeresen kapok ilyen reggeli érdekességeket. Fel is róttam, úgy magamban, a szerkesztőnek – nem azt, hogy ilyen eseményt talált ennyire fontosnak – hanem azt, hogy ha már közölte, megérdemelte volna talán az az első nő emléke, hogy közzétegyék nevét.

            Bevallom, látatlanból szinte biztosra vettem, hogy holland nemzetiségű az illető. Hollandiában láttam ilyen embert próbáló teljesítményekre képesnek vélt  izmos lábú lányokat. Az első keresés azonban egy görög származású olasz nőszemélyt jelzett, akiről 2012 december 23-án kürtölték világgá hírek, hogy "az első nő, aki kerékpárral körbeutazta a Földet". Buhring Juliana Nápolyból indult és 152 nap után 39.000 kilométer megtétele után tért vissza az olasz városba. Fontos megjegyezni, hogy a távból netto 29 ezret nyomott le bringával. Tehát nem csak az történt mint annak idején az Ifjúsági stafétával, hogy városok között rendőrautó szállította és a fiatalok csak a város határától futottak a Titónak szánt ajándékkal.

            Mivel az eredeti hír 120 éves évfordulóról szólt tovább kerestem és az izgalmas történetre leltem: 1894 június 25-én Bostonban, Massachusetts állam kormányzói épülete előtt, mintegy 500 főnyi szájtáti kíváncsiskodó előtt egy bizonyos Annie Cohen-Kopchovsky, egy feminista hangvételű beszéd után bejelentette, hogy Föld körüli útra indul kerékpárral és bebizonyítja, hogy a nők állóképessége semmivel sem marad le a férfiaké mögött. Itt kell megjegyezni, hogy Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című nagysikerű regénye nyomán divatba jött az ilyen vállalkozás és Amerika egy újságírónőt, Pulitzer lapjánál, a New York Worldnél dolgozó, Nellie Bly-t ünnepelte, akinek sikerült megdönteni Verne regényében leírt teljesítményt: nő létére 72 nap alatt utazta körbe a Földet (az utazásba, hatásos reklámként, még azt is beiktatta, hogy Franciaországban személyesen találkozzon Vernével).

            Erre a teljesítményre gondolt rátenni még egy lapáttal a Rigában, zsidó családban született bevándorló, az akkor 24 éves Annie. Húszezer a tízezer dollár ellenében kötött fogadást, hogy egy nő véghez vihet egy ilyen haditettet. Csakhogy az induláskor állítólag egy cent sem volt a zsebében, ezért szponzort keresett. A bostoni Londonderry ásványvízgyártó felajánlott 100 dollárt, ha reklámozza útja során a terméket. A fiatalasszony még azt is elvállalta, hogy felvegye a szponzor cég nevét, és Annie Londonderry néven, az említett összeggel és egy revolverrel a zsebében kelt útra. (A propos: ezennel üzenem az Audi gyárnak, hogy megfelelő feltételekkel, na nem 100 dollárért, vállalom, hogy blogomat Audi Zoltán névvel jegyezzem…)

            Chicago felé indult, de meggondolta magát és New Yorkot vette irányba, ahol lecserélte a túl nehézkesnek bizonyuló húszkilós Columbia gyártmányú bringát egy könnyebb Sterling gyártmányúra. Áthajózott Európába, majd Marseille, Alexandria, Szingapúr, Kína, Japán következett, 1895 márciusában belga gőzössel érkezett vissza San Franciscóba, átkarikázott az Államokon, szeptember végén ért Chicagóba, majd október 24-én Bostonba. Útközben előadásokat tartott, az előadások után kalapozott. Miután sikerrel végrehajtotta tervét megkapta a 20 ezer dollárt és elszegődött újságírónak ahol Az Új Nő (The New Woman) felcímmel folytatásokban közölte élményeit, kiemelve, hogy a nők is képesek hasonló tettekre mint a férfiak, sőt! Állítólag – szerkesztő ráhatással, példányszámnövelő elképzelésből – a történetet olyan eseményekkel is fűszerezte, amik valójában nem történtek meg vele, de ugyan ki tudta akkoriban leellenőrizni, hogy például Japánban valóban belekeveredett-e egy háborúba, ahol használnia kellett revolverét is, vagy milyen viharokat élt túl…

            Egészen friss hír, tegnap olvastam, hogy Indonéziából, szintén feminista felbuzdulásból, kerékpárokkal elindult négy vállalkozó szellemű csaj Európába. Ők már hollandok. Név szerint: …