Aludtak

 

Az íróasztalon aludt a főnökével.

Az információt címben közölte egy belgrádi bulvár napilap.

Tényleg nem mindennapi és újságba kívánkozó esemény, ha valaki az íróasztalon és nem a kényelmesebb pályaudvari padon, játszótéri hintán, a városi autóbusz hátsó ülésén vagy a saját ágyában alszik.

Először arra gondoltam, hogy az alcímbe foglalt Lj.P. 24 éves feketén dolgozó, próbaidős gyakornoklány és A.R. 52 éves cégtulajdonos túlórázott, az iroda pedig olyan helyen található, ahol már a késő esti órákban nem közlekedik a városi közlekedés. Rá voltak kényszerülve, hogy az irodába töltsék el az éjszaka hátra maradt részét. Kiderült, hogy a padló nem megfelelő, mert az ajtó alatti résen beáramlik a hideg, nem lévén kanapé úgy döntöttek, hogy az íróasztalon vackolnak meg.

Itt most végignéztem a saját íróasztalomon, ami aránylag nagyobb méretű, de így is rövidnek tűnik, még egy alacsonyabb termetű személy számára is. Ha ráfeküdnék, lelógna a lábam. Lógó lábbal pedig nem tudnék aludni. Azon kívül, hogy rövid, szűk is. Két személy számára pláne nem komfortos. És itt van a fűzőgép, amiben az ember véletlenül beletenyerelhet, gémkapcsok, ironok, töltőtoll, hamutartó, kávés csésze, papírvágó kés. Meg persze a monitor és a billentyűzet. Na jó, mindez egy mozdulattal eltávolítható, de akkor is rövid és szűk.

A szöveget olvasva kiderült, hogy a bulvárlap bizony szemérmeskedett! Nem nevezte nevén a cselekvést. A szerb nyelvben is létezik nyomdafestéket tűrő kifejezés arra a bizonyos együttlétre. Még az sem lett volna túl durva, ha leírja az újságíró: a cégtulajdonos az íróasztalra döntötte a gyakornoklányt.

Végül is érthető a lap szerkesztése részéről ez az óvatosság. Mert ha az újság ottmarad az asztalon a lakás nappali szobájában és belelapozik a már olvasni tudó kiskorú úgy értelmezi, hogy „egy néni meg egy bácsi egy íróasztalon aludt”.

Lényegében egy meetoo (énisénis) eseményről számolt be a lap.

A feketén dolgozó, próbaidőn lévő gyakornoklány elmondta, hogy nem a Munka Törvénykönyve előírásai szerint alkalmazta a cégtulajdonos, fizetést csak (far)zsebbe kapott időnként és hogy a kiszolgáltatott  helyzetével visszaélt a kapzsi és undok vadkapitalista cégtulajdonos. Megzsarolta.

Az 52 éves A.R. úr viszont másképp emlékezett a szerda esti történtekre. Ő gyengéd érzelmeket, impulzusokat vélt felfedezni a lány részéről, aki mellesleg, szerinte, kihívóan öltözködött. Bevallotta, hogy tett olyan utalást, hogy ha Lj. P.  jól teljesít a próbaidő alatt, akkor esetleg megfontolja, hogy a Munka Törvénykönyve szerint fogja alkalmazni és fizeti majd a nyugdíj- és egészségügyi illetéket és az egyéb hozzájárulásokat, amelyek ugyan terhelik a súlyos anyagi helyzettel küszködő feltörekvő cég költségvetését.

Röviden: nem aludtak az íróasztalon.

Ahol nem is lehet.

Kereslet

 

A galériákból kifogytak a festmények. Üresen tátonganak, sem olajfestmény, sem akvarell, grafika, de még egy kis szobrocska sem vásárolható. A galéria-tulajdonosok nyösztetik a művészeket,  rimánkodnak, többszörös tiszteletdíjat ajánlanak, előlegben fizetnek. De alkotásaik nem tudnak eljutni  hozzájuk, mert a vásárlók már az utcán, egymást túllicitálva felvásárolják a még alig száradt festményeket a művészektől. Gyakran tettlegességre is sor kerül a vásárlók között.

A múzeumokba, képtárakba szinte lehetetlen bejutni. Két, két és fél évre előre eladtak minden jegyet, már előjegyzéseket sem fogadnak.

Hasonlóan, mint a galéria tulajdonosok, a könyvkiadók is naphosszat könyörögnek az íróknak, költőknek: hozzanak már kéziratot! Az emberek már fenyegetődznek, mert elmaradhatatlan napi szükségletté vált, hogy minden reggel, felkelés után, és este lefekvés előtt átadják magukat az élvezetnek elolvasnak legalább egy új költeményt. Minden nyelvre lefordították már a világirodalom összes versét, még a brazíliai őserdők bennszülöttéinek korábban soha le nem jegyzett, csak szájhagyományok útján terjedő népköltészetét is.

A zeneszerzőknek sincs nyugvása, naponta követelik tőlük az új szerzeményeket. Már az sem baj, ha a szerző ugyanazt a dalt szállítja csak más tempóban, hangfekvésben, esetleg módosított szöveggel. 

Kiéheztek az emberek a műalkotásokért! Már a favágók és az asztalosok is rímeket faragnak, a szobafestők, mázolók tájképeket festenek, a szerzetesek zenét szereznek, az autószerelők hangszerelnek, a sebészek hangnemváltó beavatkozásokat végeznek. De így sem tudják kielégíteni a keresletet! 

A fentiekben leírt, elviselhetetlennek és tűrhetetlennek tűnő helyzethez képest megnyugtató, hogy egy bádogosra csak öt hónapot kell várni.

Hagyományos szex-szimbólum

 

Az általános iskola hatodik vagy hetedik osztályába jártam, amikor az osztálytársak megbíztak azzal, hogy én gyűjtsem össze a pénzt nem tudom mire. Nem emlékszem, hogy miért rám esett a választás és egyáltalán nem örültem ennek, a komoly anyagi felelősséggel járó feladatnak. Rögtön arra gondoltam: nehogy elveszítsem barátaim pénzét, mint ahogy elveszítettem a biológia füzetemet!

Szükségszerűnek mutatkozott, hogy vásároljak egy pénztárcát. A családban édesapámnak volt bukszája. Egy vastag pénztárca, amit mindig magával hordott, értelemszerűen minden ruhaváltásnál zsebet kellett találni a bugyellárisnak is. Ami nem volt egyszerű feladat, mert a vastag, kitömött tárca nem fért el könnyedén bárhol. Egyébként a brifkóját nagyrészt különböző papírok, iratok, (személyi, jogsi) hizlalták meg, pénz csak itt-ott bukkant fel mutatóban a papírok között.

Már nem emlékszem pontosan hol vásároltam meg életem első pénztárcáját, de a kinézésére igen: a buksza hátsó oldalán egy fényképet helyezett el a gyártó. Különböző ismert személyiségek portréi között lehetett választani. Azt a pénztárcát választottam, melynek hátoldalán Brigitte Bardot mosolygott.

Miután megismerkedtem „az isteni BB-vel”, nem személyesen, hanem a vele kapcsolatos tényekkel és adatokkal (nem akkor, amikor az osztály pénzét gyűjtöttem, hanem a napokban) meglepődtem, hogy egy konzervatív-keresztény nagypolgári családban nőtt fel és egyházi iskolába járt. Édesapja nagyiparos, a párizsi Bardot Művek, anyai nagyapája pedig egy biztosító társaság tulajdonosa volt. A világhírű Elle női magazin 1949-ben egy mellékletet jelentetett meg amivel a bakfis lányokat célozta meg, Szüleitek és ti címmel. Ebből az alkalomból a magazin címlapjára került a nem egészen 15 éves Brigitte kislány, amint édesanyja igazítja rajta a ruháját. Egy olyan szép, családbarát, konzervatív fotó.

A címlap jól eladta a lapot és a szerkesztőség engedélyt kért a szülőktől, hogy készítsenek egy újabb címlapfotót, ami 1950 május 8-án jelent meg. A durcás tekintetű kislány fényképe felébresztette Marc Allégret filmrendező érdeklődését és megkérte, az egyébként is filmimádó édesapát (aki már az 1940-es évek végén vásárolt saját használatra filmkamerát és felvételeket készített kislányairól – Brigitte-nek volt egy két évvel fiatalabb húga is) engedje meg, hogy leánya szerepet kapjon az akkor készülő alkotásában. A család nem szívesen, de elengedte a nem egész 16 éves bakfist próbafelvételre. Ahol Allégret rendező fiatal, 21 éves asszisztense, egy bizonyos Roger Vadim magyarázta el a jeleneteket a kislánynak.

A próbafelvételek igen, de a film nem készült el, viszont Roger és Brigitte egymásba szeretett! Ami, érthetően, felbőszítette az édesapát és közölte a lányával: a további iskoláztatását Angliában folytatja, szigorú körülmények közepette, ahonnan nem térhet vissza, míg be nem tölti a 18. életévét. A bakfis lányt ez felbőszítette, egy adandó alkalommal, amikor egyedül maradt otthon megnyitotta a gáztűzhely csapját és behelyezte helyes kis fejecskéjét a sütőbe. Kómába került, úgy vitték kórházba.

Inkább Vadim, mint a halál alapon Bardot papa belenyugodott a kapcsolatba. Miután Brigitte betöltötte 18. születésnapját, 1952 december 21-én házasságot kötöttek.

Ebben az évben, még a lagzi előtt, Brigitte három filmben is szerepet kapott, az egyikben a partnere, nagy szerelme, a jövendő férje volt. Az Elle magazin az említett két fénykép után még számtalanszor szerepeltette felfedezettjét a címlapon. Volt valami megkapó a tekintetében – noha, ha az ember jobban szemügyre vette, észrevehette, hogy bal szemére egy kicsit kancsal volt, na, nem annyira, mint ... – csinos volt és fotogenikus.

Az említett, arisztokrata orosz gyökerekkel rendelkező Roger Vadim (édesapja vezetékneve: Plémjanikov) a kor ismert kurafijának, bocsánat: nőcsábászának számított. Szexuális túlfűtöttségét tükrözték filmjei is, amit rendezőként jegyzett. A legismertebb, ami valódi forradalmat okozott a filmalkotásban az És isten ... megteremté a Nőt (eredetiben: Et le dieu ... créa la Femme). Megjegyzem: a nagy és a kisbetűk használata pontos!

A film női főszereplője az akkor 22 éves felesége Brigitte Bardot rögtön az első jelentben anyaszült meztelenül látható, amint a száradó lepedők mögött napozik. És így tovább. Francia forrásból olvastam, hogy bemutatása előtt Vadim kénytelen volt elfogadni több jelenet cenzúrázását, többek között törölték a „cunnilingus” jelenetet is (aki nem tudja, hogy ez a kifejezés mit fed, nézzen utána, én le nem írom). Mellesleg ekkor már a szenzuális BB, mint a kor szex-szimbóluma berobbant a filmvilágba, az 1956-os Cannes-i fesztiválon – a korabeli francia sajtó szerint – lemosta a vörös szőnyegről a két nagy, olasz vetélytársnőt, Sophia Lorent és Gina Lollobrigidát.

A filmet 1956 november 28-án mutatták be Párizsban. Az igényes alkotásokhoz szokott párizsi közönség és a kritika nem volt elragadtatva. A bukástól csak az mentette meg a filmet, hogy három sztár-rendező, a francia új hullám (Nouvelle Vague) képviselői, Truffaut, Godart és Chabrol agyondicsérték és Vadimra úgy tekintettek, mint Van Gogh Cézanne-ra: ő nyitotta meg a kaput az új stílus előtt.

Miután a producerek utánaszámoltak és kiderült, hogy a filmmel anyagilag buktak, úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak az amerikai piacon. And God Created Woman című film már a bemutatás utáni első hónapban dollármilliókat termelt és ez csak duplázódott, triplázódott. Visszahozták az alkotást Európába: Angliában óriási siker, Németországban állítólag közelharcot vívott a közönség a jegyekért, hasonlóan a többi országban is (nem tudom Magyarországon bemutatták-e), mellesleg mindenütt az egyház be szerette volna tiltani a filmet. Ezek után került sor a megismételt bemutatóra Franciaországban, ahol ezúttal, hazai pályán is győztek.

A filmben Brigitte Bardot mellett az egyik férfi főszerepet Jean-Louis Trintignant alakította, akibe a fiatalasszony a forgatás közben beleszeretett, noha a férje, a rendező, is többnyire a helyszíneken tartózkodott. A filmet Saint Tropez-ban forgatták, ezután vált felkapottá ez a francia halászfalu.

Roger Vadimot a válás nem viselte meg különösképpen rövidesen „összejött” egy csinos dán származású filmszínésznővel, aki a következő alkotásában szerepelt, Anette Stroyberggel. Ebből a házasságból született 1958-ban Nathalie Vadim. Ezek után a nőcsábász ismét tinire váltott: beleszeretett az akkor 17 éves Catherine Deneuve-be (1961-ben ismerkedtek meg, a liliomtipró Vadim ekkor a 33. évében járt), majd következett Jane Fonda 1964-ben. Vele is összeházasodott, itt is született (1967-ben) egy kislány, Vanessa Vadim.  Roger életrajza még öt nagy szerelmet jegyez a futó fellángolások mellett, de ezt már nem sorolom fel.

Azok a ’60-as évek, amikor az emberek egy kis erotikus élményért moziba mentek! És amikor európai (olasz, francia, dán, brit) filmszínésznők neves sztároknak számítottak a filmvilágban! Amikor még léteztek igazi, hagyományos szex-szimbólumok.

Azóta elkopott a Brigitte Bardot fényképével díszített bukszám. Manapság már nem is lehet fényképpel ellátott pénztárcát vásárolni. Meg kinek a fényképe lenne rajta?