Örülök, hogy tévedtem

Tévedtem. És ennek örülök. A múlt kedden a Bach, rántva című írásomban a több évtizedes tapasztalat alapján feltételeztem, hogy az idei Eurovíziós dalfesztiválon is felcsendülnek különböző átiratban a legelkoptatottabb zenei kaptafák. Amit a sablonokról írtam, az érvényes, kellemes meglepetésre azonban az idei versenyen a világ zenei produkcióját uraló szerzőkhöz képest a „futottak még” kategóriába sorolt többnyire lesajnált, ismeretlen szerzők kitettek magukért. Ha az ember tisztán a harmóniákra, akkordmenetekre koncentrál abszolút új, eddig sohasem hallott megoldással persze nemigen találkozik. Léteznek, természetesen, a könnyűzenében nemigen használt gyönyörű megoldások, javasolnám a szerzőknek például Hydn-t (érdemes „leszedni” egykét vonós négyesét!)  Dicséretes, hogy a legegyszerűbb sablonokhoz a szerzők ezúttal, kevés kivétellel nem nyúltak. Az a kevés kivétel pedig viselte a következményeket: Portugália, Dánia kiesett, Nagy Britannia pedig alig kapott szavazatot.

A múlt kedden leírtam: 1965 óta kísérem nagy figyelemmel a fesztivált. Tudom, olvastam magam is számos olyan szakértői véleményt, akik eleve lesajnálják ezt a rendezvényt, olyannyira, hogy meg sem hallgatják, minden évben (már lerágott csont) a szavazatok elpolitizálásáról szóló revelációkra mutatnak rá. Igen, van ilyen, minden évben előre tudható, hogy ki kit szimpatizál az országok közül politikailag, földrajzilag, de nem érdekel (ha ebből indulunk ki akkor Németországot egyetlen európai ország sem szereti, hiszen 0 azaz nulla szavazatot kaptak, ugyanakkor Németországban a favorit Oroszország, hiszen 12 pontot adtak nekik !?). 

Engem a dalok érdekelnek. Az elődöntők és a döntőben is hallottam több olyan produkciót ami elragadtatott. Az előadásmód, az előadó hangja, hangszíne, a zenével párosuló vizuális látvány és nem utolsó sorban a harmóniák, akkordmenetek, melódiák. El is árulom (számítva arra, hogy nem fogtok velem egyetérteni, de hát az ízlések…) nem a fontossági sorrendben: az olasz tenor-trió nagyon tetszett,  a verse-t fogyasztható komolyzenei szintre emelték, hasonlóan igényes, talán túl igényes volt az örmények dala, eredeti alapra szétírt több szólam szép hangokkal, ügyesen felépített és színvonalas volt a montenegroi produkció, eredeti a belga, tetszett a szlovén fiatalasszonynak a hangszíne és a dala, hasonlóan az észteké is, nagyon szurkoltam a ciprusi szemüveges fiatalembernek (olyan üdén szólt a F-dúr, F-moll, C- dúr, D –dúr, D-moll menetre írt rész), természetesen, tetszett a magyar dal is

és ritkán látni, festészeti, esztétikai szempontból ilyen vörös hajkoronát mint a norvég lány esetében…

A legjobb produkció győzött, noha a zenei része nem az én ízlésvilágom. Egyáltalán nem szimpatizálok azzal a jelenséggel, hogy a svéd zeneszerzők találták meg az euróvíziós siker-receptet. (Ha jól emlékszem, a magyar válogatóra is egyes előadók fordultak svéd zenei alkimistákhoz). Mert ezzel egy újabb kaptafa jelentkezik, ami nem annyira a használt harmóniákban érvényesül, hanem a dal felépítésében. Ez felismerhető volt a svéd zeneszerzők által írt spanyol, azeri (meg még valaki) produkciójában. Hasonló receptre épült az orosz, az albán, részben a grúz, de még a szerb produkció  is (leegyszerűsítve: visszafogott kezdés, majd nagy kiabálás bizonyos interválok túlerőltetésével és a végén az orgazmus utáni állapot)

Ennek a minőségi felhozatalnak azért örülök, mert a világprodukcióban az ellenkezője dominál (szerencsére vannak kivételek). A sablonos, teljesen lebutított, néhány soványka ötletre épített produkciók. Érvényes ez nem csak a zenei, hanem filmes, tv-s és egyéb produkciókra is: az igénytelenséget sulykolják, kitartóan butítják a tömegeket. Persze nem véletlenül: a lebutított tömegek a manipulálhatóak.

Most jön az én rokokós álmodozásom. Hiszem, hogy nem hamis az amit az eurovíziós seregszemlék alkalmával látunk: Európa (ezúttal plusz Ausztrália) különböző országaiból mosolygós, vidám, egymás között barátkozó képviselőit, ahol egymásban nem ellenséget látnak, mint a politika, még csak nem is ellenfelet, hanem vetélytársat. Röhögjétek ki naívságomat, de én változatlanul reménykedem egy paradigma váltásban, ahol az érték nem a gazdasági növekedés, a termelékenység, a profit…és a hasonló embertelen szörnyűségek. Ezek az „értékek” a hamisak, feleslegesek és végzetesek az emberiség számára. Az igazi értékek – majd csak rájövünk, amikor már késő lesz, amikor már a gátlástalan politikusok teljesen tönkretették a természetet, a bolygónkat egy végzetes irtás után, hogy a valódi érték az alkotás. És a szeretet.