69

A múlt pénteken 69-ben jártam. Minden idők egyik legerotikusabb töltetű zeneszáma, Jane Birkin és Serge Gainsbourg által előadott Je t’aime... Moi non plus (Szeretlek...Már én sem) szerzemény miatt tértem vissza az idővonattal röpke 47 évet. És ott ragadtam.

            Kivételesen tartalmas, egyedülálló események határozták meg a nagy változásokat hozó, lendületes, hangulatos hatvanas évektől búcsúzó utolsó esztendőt. Bejegyzésemnek nem az a tárgya, hogy felsoroljam mi minden történt 1969-ben, de a behatárolódás végett néhányat megemlítek: először jutott fel az ember a Holdra (július 20-án az Apollo 11, majd, mivel a show nagyon jól sikerült, a tévéközvetítést Armstrong első holdbéli lépéseiről az egész világ – én is – egyenes, hirdetésmentes, élő adásban követte, novemberben az Apollo 12 megismételte a mutatványt). Amerikában Richard Nixon személyében új elnök lépett hivatalba, később botrányosan belebukott. Európában a 68-as forradalmi hangulat utorezgései érződtek, az év elején Prágában Jan Palach egyetemista felgyújtotta magát. Az kevésbé ismert, hogy négy napra rá Budapesten Bauer Sándor nevű egyetemista követte Palach példáját és ugyanezt tette. Budapesten a Fővárosi Bíróság pedig az előző évben az Olimpiai játékokról lepattanó Varga Zoltán focistát és feleségét öt év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Távollétükben, persze.

            Becsén pedig végre leállt a vulkán! Hónapokon keresztül az egész városban hallatszott ahogy korog a Föld gyomra, kőolajszagú rögöket büfögött. Több mint tíz hónap után végre belefáradt és leállt, a lakosság nagy megkönnyebbülésére.  Ezt már nem várta ki dadám, Julis néni, aki a születésemtől kezdve velünk élt, de a vulkántól annyira megijedt, hogy elköltözött, jó messzire, biztonságos helyre, Topolyára.

            A zenei életben a Holdraszállás súlyával mérhető az az esemény, ami augusztusban következett be Woodstockban. Első ízben több százezer fiatal jött össze egy helyen rock koncertre.  A Beatles ebben az évben, majd három év kihagyás után ismét és utoljára muzsikált élőben együtt. Az Apple kiadóház tetőteraszán. A legendáris Rooftop koncert azzal ért végett, hogy a rendőrség kihúzta az áramot. Mert valamelyik környékbeli öregasszony túl hangosnak találta a Get Back c. szám előadását. Eljátszok a gondolattal, hogy vajon hogyan reagált volna a francia rendőrség, ha Jane Birkin kihangosított szerelmes sóhajtásai hallatszottak volna valamelyik párizsi tetőteraszról? Szerintem: diszkréten, összekacsintva.  És ebben az évben készült el a liverpooli négyes Abbey Road című albuma, a zebrás fedőlapi fotóval.

            Magyarországon a Nagy Hármas önálló nagylemezekkel jelent meg: Omega a Tízezer lépéssel, Illés az Ízlések és pofonokkal, a Metro pedig egyszerűen a Metro címet adta albumuknak.

            A megboldogult Jugoszlávia legnagyobb ünnepén, November 29., a Köztársaság Napja alkalmából, ami abban az időben legalább négy szabadnapot, a zenekaroknak pedig az év legjobb hakniját jelentette, Becsén fergeteges sikerrel mutatkozott be a Sygma együttes. Az alsóvárosi Művelődési Házban telt ház előtt (kapacitás majd 1000 fő) puccsszerűen vette át a hatalmat az addig regnáló Angyalok (szerbül Sveci, ami nem angyalokat, hanem szenteket jelent) zenekartól. Ez az név-kuriózum megérdemel egy magyarázatot: abban az időben rendkívül népszerű volt a BBC által gyártott, eredetiben The Saint című TV sorozat, Roger Moore-al a címszerepben. Ez a sorozat a Magyar Televízióban Angyal, a jugó tévében pedig helyes fordításban Svetac címmel futott. A zenekar innen vette nevét és alkalmazkodott a (téves) magyar fordításhoz.  Hogy Magyarországon miért fordították angyalra az angol saint kifejezést, azt talán csak Aczél György elvtárs tudta.

            A becsei Angyalok voltak annyira óvatlanok, vagy angyalian nagylelkűek, hogy megengedték a fiatalabb zenekarnak a fellépést. Akik teljesen új hangzásban, a Táncdalfesztiválos slágerek helyett angol nyelvű számokat adtak elő, a legnagyobb sikerrel a rádió adásaiból ismert Creedence Clearwater Revival-tól. A Creedence CR 1969-ben a Billboard harmincas listáján három számmal szerepelt, ezek elhangzottak ezen az estén is. A Sygma dobosának, Orcsik Istvánnak a hangszíne a megtévesztésig hasonlított John Fogerty hangjához, a szerzemények nem voltak túl bonyolultak, a hangzás pedig tökéletes. A Sygma rövidesen átvette és éveken keresztül megtartotta a a becsei fiatalok hétvégi szórakoztatásának a lehetőségét: minden szombaton este az Alsóvárosban, minden vasárnap a Belvárosban. Sokan azért látogattak el Becsére Vajdaság más városaiból is, hogy közelről láthassák és hallhassák a csúcsminőségű felszerelést, hogy az eredeti Fender gitárok hogy szólnak ugyanolyan Vox erősítőkön amilyenen a Beatles és más neves együttes játszott... És persze a mindig telt házas,  gondosan összeválogatott, pontosan kigyakorolt szerzeményeket megszólaltató Sygma estek miatt.

            Ezen az eseményen személyesen még nem voltam ott, de a következő év nyarától, a 8. osztályt befejezve már elég érettnek éreztem magam ahhoz, hogy látogathassam ezeket a fellépéseket. Később, a tagcserék során magam is Sygma-taggá váltam, az egykori „szigmások” mint egy nagy család tagjai, azóta is tartjuk a kapcsolatot, alkalomadtán még muzsikálunk is. A Sygma, mint ahogy az egyik kerek évforduló alkalmából megtartott emlék koncerten az akkori polgármester, Knézi Péter megfogalmazta, a város brandjévé vált.

            Az 1969 november 29-én elrajtolt zenekar kitartóbbnak bizonyult a vulkánnál,  mivel hivatalosan soha sem jelentette be megszűnését, gyakorlatilag, mint a Rolling Stones, noha ritkán lép fel, de még mindig létezik. Legjobban azonban annak a korosztálynak az emlékében, akinek a hétvégi szórakozás helyszínét a Sygma fellépések jelentették. És akik remélhetőleg gondolatban szívesen tértek vissza bejegyzésem olvasása közben 69-be és az azt követő 70-es évekbe.