A. E., az újságíró

Első tudósítása, levele Párizsból egy szerelmi vallomás a „szép ámulások szent városához”. Az ezt követő írásai viszont, akár most, több mint száz év távlatából is, példaként szolgálhatnak mit jelent és hogyan kell teljesíteni az újságírónak a külföldi tudósítói megbízatást.

            Ady Endre párizsi tudósításait olvasom, amelyeket A.E. jelzéssel küldött a Budapesti Naplónak első ott tartózkodása során, 1904 februárjától. Ady hamarább volt újságíró, mint költő, még mielőtt megjelentek volna első versei nem kevés cikket tett le különböző napilapok szerkesztőinek asztalára. Aki már próbálkozott újságírással, az tudja, hogy ez a legkegyetlenebb rosta. Egy napilap állandó időzavarban szenvedő szerkesztőjétől semmi jóra, semmi megértésre nem lehet számítani. Fiatal tollforgatónak hamarább teljesülhet a vágya, hogy írását nyomtatásban lássa viszont, ha verseskötettel próbálkozik, mint napilapnál cikkírással. Létezik egy állítás miszerint újságíróból lehet költő, író, de fordítva nem. Az egyik magyarázat, hogy miért: a kezdő újságíróba beleverik a szerkesztőségben a tények iránti tiszteletet, a lényegre törő fogalmazást, s később pályafutása során bármilyen műfajban is jelentkezik, a válaszok az 5W-re írásaiban visszaköszönnek  (angol nyelvben az alapvető kérdőszavak, amire egy írásban választ kell adni W-el kezdődnek – ez minden  újságírói képzés, iskola első leckéje). A szépirodalomból érkező írástudóknak más logikára jár az eszük, nekik más a fontossági értékrendjük, ami eltér az újságírói követelményektől, gyakran elfeledkeznek a 5W-ről és a szabatos, világos, egyszerű fogalmazás  száraznak és értéktelennek tűnő szigorú követelményeitől.

            Ady teljes alázattal teljesíti újságírói feladatát.  Pontosan ismeri a Lap olvasóinak széleskörű igényeit, érdeklődését és ezt ragyogó stílusban, tökéletesen kielégíti. Ady párizsi tudósításai előtt Ernest Hemingway Párizs az egy ünnep című könyvét olvastam. A korszak egy kicsit későbbi – a múlt század ’20-as évei – amikor a fiatal, még ismeretlen amerikai író szintén újságíróként ténykedett a Fények városában. Hemingway az újságírást – amiért egyébként búsás tiszteletdíjakat utaltak számlájára a neves amerikai lapok – alacsonyabb értékű tevékenységnek tartotta. Egy idő után el is döntötte, hogy ő bizony nem küld több tudósítást, mert ő nem fogja tehetségét az újságírásra pazarolni, író akar lenni és a tudósítások helyett igényes irodalmi novellákat küld. Rövidesen szembesült, hogy költekező életmódját fiatal feleségével így már nem tudja folytatni, hiszen a novelláira már nem volt akkora igény, az irodalmi folyóiratok közelről sem fizettek úgy mint a napilapok...

           

Adynál ilyen hiúságból fakadó tépelődések nem jelentkeznek. Az élet és a társadalom legkülönbözőbb témáiról ír. Észrevehető, hogy természetszerűen a kultúra, az irodalom, a színház áll legközelebb hozzá. Egy éppen felkapott fiatal költőről írva – aki egyébként nem állta ki az idő értékítéletét - az egyik versét át is költi. Hasonlóan mint részletet az egyik éppen felkapott színmű versben írt szövegéből. Beszámol a színházon belüli, drámaírók egyesülete-direktorok-rendezők-színészek-közönség vonalon jelentkező konfliktusokról és a színházak iránti érdeklődést visszaszorító új szórakozási módi térhódításáról, amit a franciák találtak ki és Párizsból indult: „Míg a színházak omladozó ősi várában így zúg a testvérharc förgetege, vidáman és erősen, győzedelmes reménységgel üt tábort a vár előtt, s készül a diadalünnepre a café-chantant. (...) A publikum nemes és megdöbbentő egyszerűséggel bevonul a café-chantant-okba, a music-hallokba. Az Opera, a Comédie Francaise, az Odéon kong az ürességtől, a Folies-Bergere-be, a Moulin Rouge-ba, az Olympiába viszont drága pénzért sem lehet jegyet kapni”.

            A magyar nyelv egyik legnagyobb költője tudósít a polikai történésekről is, bírálja a túlzott nacionalizmust, felrója, hogy még a szociáldemokrata politikusoknál is a nemzeti büszkeség hangoztatása kerül előtérbe. Eljut egy, ahogy ő írja „kommunista-anarchista” összejövetelre is, ahol találkozik olyanokkal, akik ott voltak a Párizsi kommünben. „Fehérhajú öregek, kik ifjú ördögök voltak a kommün idején. Pergament arcuk csupa szöveg, csupa telerovás. Fáradt, de erős férfiak, öreg proletárnők, hosszúhajú elvadult ifjak, rózsaarcú varróleányok, szemüveges diákkisasszonyok tolonganak, szoronganak egymás mellett”- írja. Közvetít az elhangzottakból is, íme hogyan „öntötte ki lelke fölgyülemlett keserűségét” egy fiatal munkás 1904-ben, Párizsban: „Ti itt kiáltoztok és dühöngtök. De ott künn az életben megalkusztok az elnyomókkal. Mi a legtöbb amit mertek? Sztrájkoltok? No, az dicső dolog! A legtöbb eredmény negyven szantim béremelés és egy órával több munka naponkint. Ne alkudjatok, ha proletárok vagytok!”   

            Egy külföldi tudósítónak mindenről kell írnia, tehát mindenhez kell valamilyen szinten konyítani. Az első Párizsi Nemzetközi Vásár kapcsán Ady gazdasági és kereskedelmi kérdésekről ír. Rámutat, hogy a párizsi Vásár közelről sem sikerült annyira mint a lipcsei, ami miatt megszervezték, kifejti, hogy a francia ipar és kereskedelem legnagyobb hiányossága az, amit ma marketingnek neveznek: nem tudják árujukat megismertetni a külföldi piacon, meg nem is nagyon törekednek. Nem úgy mint a németek, akik sok esetben lekoppintják a francia új termékeket, tökéletesítik és szervezett kereskedelmi hálózaton keresztül értékesítik a világ más országaiban!

    

        Ady szinte minden témáról ír, kivéve a sportot (még nem olvastam el az összes tudósítását, lehet, hogy ilyennel is találkozom). Megjegyzem, hogy a fentiekben említett Hemingway erről is írt, mert érdekesnek találta a kerékpár versenyeket, a lóversenyeknek pedig állandó látogatója (és nem csak látogatója) volt. Ady írásai között a  legértékesebb „bouquet”-ja azoknak a leveleknek van, amit a párizsi mindennapi életről, hétköznapi eseményekről ír. A festőművész által az utcára hiányos öltözékben kidobott modellről, a szélhámos oroszról, aki az orosz-japán háború kapcsán adományokat gyűjt, majd két barátjával az összes pénzt egy éjszaka eltapsolja, a párizsi sajtóban folyó vitáról az angolokkal, miután egy londoni lap párizsi tudósítója a franciák szokásairól írva kifogásolta, hogy a párizsiakra nem éppen jellemző a mindennapi tisztálkodás... Egy francia íróval való beszélgetés során rámutat a kis országok alkotóit sújtó alapvető hátrányra, ami a potenciális közönség közötti különbségből ered: egy francia író, vagy drámaíró egy közepesen sikeres művel akkora tiszteledíjat kaszál, aminek töredékére sem számíthat egy magyar kolléga (pedig 1904-ben még nagyobb volt Magyarország...). Egyik levelében leírja találkozását egy clochard sorsa jutott állítólagos magyar gróffal, akinek fizetett egy sört, s a gróf megmondta a nagy igazságot: „A különbség Nyíregyháza és Párizs között az, hogy Nyíregyházán jobb a sör!”.

            Ady leveleit átitatja az az elragadtatás, amit minden alkotó megérez Párizsban és ösztönzőleg hat az alkotásra. Mintha ott lenne a levegőben az évszázadokon át felgyülemlett kultúra, érték, amit maguk után hagytak mindazok a neves művészek, alkotók, akik ott éltek, vagy csak rövidebb-hosszabb ideig ott jártak. Ady (és talán más magyar írók) Párizs-imádatának van egy közelebbi magyarázata is, amit Szerb Antal fogalmazott meg: „Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt... A polgárosztály újonnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, mint a nagyváros nagyvárosiassága. Ha a sors történetesen New Yorkba vetette volna, még fehérebben izzott volna lelkesedése az 'embersűrűs gigászi vadon' iránt. És azután megfogta... ami a nem-latint mindig magával ragadja, ha a latin világgal először találkozik: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága... Mint Goethe Rómában, Ady Párizsban szabadult meg északias-protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartás nélkül, hibáival együtt és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat... Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette.”