Nézni tudni kell

A Vágány utca-Róbert Károly állomáson az orrom előtt ment el az 1-es villamos. Ha felszaladok a lépcsőn, akkor még utolérhettem volna, de elvből, ebben a korban már nem futok villamos és nők után. Nem érdemes. Jön másik.

            A következőre várva azon mérgelődtem, hogy valaki szétverte az újonnan elhelyezett jókora és hasznos információs tábla vastag üvegét. Ebben a kulturáltnak mondott városban is micsoda barbárok élnek. Kit zavart? Úgy véletlenül nem mehetett neki senki, ezt a vastag üveget csak kalapáccsal, vagy baseball-ütővel lehetett szétverni. De, miért, miért, miért? (Rejtett reklám a Lóci játszik klippre...) Az állomás tele volt üvegszilánkokkal, még nem takarították el.

            A következő villamos meglepően gyorsan érkezett, ami azt is jelentette, hogy nem utaztak rajta sokan, jutott ülőhely. Egyszeriben valaki elkezdett öblös hangon üvöltözni. Minden második szava a ku-val kezdődő nyomdafestéket nehezen tűrő, illetlen, de a közbeszédben annál gyakrabban használt kifejezés volt. A nagydarab fiatalember – a szereplők könnyebb beazonosítása és megkülönböztetése céljából nevezzük Megcsalt Bikának – szerelmi csalódásának keserűségét egy zokogó lányra zúdította. Noha az utazók nagyobb részét feltehetően nem érdekelték a részletek, a fiatalember úriemberhez nem méltó módon, ordítozva tudatta, hogy mennyire megbízott, mennyire szerette ezt a lányt és soha sem gondolta volna, hogy ez fog bekövetkezni, hogy ő is ugyanolyan ... (itt jön ismét az említett kifejezés), sőt még romlottabb, mert-. A lánynak patakokban folytak a könnyei, összehúzta magát a széken az ablak mellett, nem tiltakozott, nem szólt egy szót sem. Mindannyian attól tartottunk, hogy a Megcsalt Bika nekiront, hiszen a reakcióból ítélve friss volt az értesülés és még nem tudta feldolgozni magában a sors e csapását, belenyugodni, hogy nem egy egyedi eset, hogy ilyesmi mással is megtörténhet. De nem rontott neki frissen kapott szarvával, csak a sapkáját vette le a fejéről és azt dobta a lány irányába.

-          Na most má’ befogod a pofád és visszaülsz a helyedre!

Hirtelen dermedt csend hasított a villamos fülkén át. A Bika is elhallgatott egy pillanatra és tajtékzó arckifejezéssel fordult a hang irányába. Ugyan ki merészel rászólni egy ekkora nagy darab dühöngő hússzekrényre? Az utasítást egy, a Bikánál legalább egy fejjel alacsonyabb, de zömök fiatalember adta ki, aki egy szőke lánnyal beszélgetett mindeddig az ajtónál. Ők voltak az egyetlenek, akik álltak a villamoson.  

Az egyébként sem szokványos és mindennapinak nem mondható szituáció dramaturgiája kezdett fokozódni. A Megcsalt Bika természetesen, még harsányabban káromkodva, mint egy sebzett vad megindult a fiatalember felé. (Megfordult a fejemben, hogy szólok, ne aggódjon, az egész villamos neki szurkol). A szőke lányra néztem, mert ilyen konfliktusos helyzetekben amikor másodpercek kérdése az első pofon, a lányok szoktak közbeavatkozni. A szőkeség azonban a legnagyobb nyugalommal várta a sebzett és felszarvazott bika vészes közeledését, mintha csak annyiról lenne szó, hogy a barátja majd illedelmesen elmagyarázza, hogyan lehet innen eljutni az Operába. Például. Látszott a lányon, hogy tudta: a fiú megoldja a helyzetet.

A zömök fiatalember oldalra fordult, részben azért is, hogy fedezze a lányt, jobb kezét, ami a Bika szemszögéből nem látszott, csípőmagasságban ökölbe szorította, s amikor a megcsalt egyén hadonászva a közelébe került bal kezével egy határozott mozdulattal ellökte magától. Ekkor a villamos is éppen fékezett, a Bika kis híján elterült teljes hosszában, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy szék támlájában. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, amiből a nagydarab támadó valószínűleg azt olvasta ki, hogy nincs esélye és mint amikor a vadállat meghunyászkodik az állatidomár tekintetétől, elhallgatott és magába roskadva leült a legközelebbi ülésre. A szőke lány az egész jelentet a legnagyobb nyugalommal nézte végig és miután a Bika leült, onnan folytatta a csevegést, ahol az megszakadt, amikor a barátja rászólt a dühöngőre.

A villamos közben befutott az Árpád híd megállóhoz, ahol a felszarvazott lesomfordált a szerelvényről, anélkül, hogy egy búcsúpillantást vetett volna szerelmi csalódásának jelen lévő alanya irányába, kétszeresen is megalázva.

A zömök és barátnője ugyanúgy mint én a Szentlélek téren szálltak le és indultak a HÉV felé könnyed léptekkel, kézen fogva. Ekkor láttam alkatukról, mozgásukról, hogy bizony mind a ketten kisportoltak. Vagy (küzdő) sportolók, vagy, még valószínűbb: frissen kiképzett fiatal rendőrök. Feltételezem, hogy ha a szerelvényen tettlegességre került volna sor, a lány is tudott volna egy két jól irányzott rúgással segíteni...

De nem az ütésen és a rúgáson múlott.

Hanem a tekinteten.

A fiatalember nézésén (meg a jár.....)

Csakhogy így nézni tudni kell!