Eurovízió: nincs
siker-recept
Magyarországon az Eurovíziós fesztiválról csak
fitymálóan, felülről lekezelve illik írni. „Páneurópai giccsparádé” – olvasom az
egyik legolvasottabb portál zenei szakértőjétől, akinek élő közvetítése
szombaton este arról szólt, hogy hangot adjon kínjainak, mert hivatalból kénytelen
volt végigszenvedni a giccsparádét. Ezért azzal szórakozott, hogy a versenyzők
többségét öntelten lefikázta és megmondta a tuttit. Az ilyen előítélet el is
terjedt és ha valaki a szakmából komolyan veszi a kontinens (plusz Ausztrália)
legnézettebb rendezvényét, több évtizedes múltra visszatekintő könnyűzenei
megmérettetését, azt is lesajnálják. Meg a több tízmillió néző szellemi
kvalitásait is, aki végigszurkolja, netalán szavaz is. Ha a 63 éve létező és
tömegeket vonzó fesztivál valóban egy értékelhetetlen giccsparádé lenne már
régen megszűnt volna. Létezése mást bizonyít. Attól, hogy ha valaki
következetesen nem sikeres egy rendezvényen, nem a rendezvénnyel van a baj.
Ilyen alapon – valami jó ürügyet kitalálva – sértődötten le lehetne mondani
indulásunkat a Labdarúgó EB-n is. Mert az is egy mesterségesen felfújt giccsparádé,
amivel az emberek tízmillióit hülyítik. Ne hagyjuk magunkat!
Tizenkét
éves voltam. A londoni Royal Albert Hall színpadán üde színfoltot jelentett egy
reneszánsz öltözékben, korabeli zenére hasonlító dalt előadó együttes
megjelenése. Ők voltak a Dubrovniki trubadúrok. Az egész ország szurkolt nekik,
a Jedan dan (Egy nap) című dalocskájuk végül a 17-ből a 7. helyet érte el. A
fesztiválon Spanyolország győzőtt egy „rendkívül eredeti és sokat sejtető” című
(„La-la-la”) dallal, de a legnagyobb slágert Cliff Richard énekelte el, a
Congratulation-t. Ezt a számot, magyar átköltésben még itt a Kárpát medencében
is éveken keresztül játszották a
rádiók... Az 1968-as Eurovíziós fesztivál volt az első, amit élőben néztem,
akkor még fekete-fehérben, noha, a fesztivált első ízben színesben sugározták
(csak ehhez kellett megfelelő készülék is). A Dubrovniki trubadúrok fülbemászó
szerzeményét ma is tudom szövegestől, dallamostól. A Congratulation-t is.
Kerek
ötven éve kísérem nagy figyelemmel ezt a fesztivált, csak egyet hagytam ki,
1980-ban. Katona voltam, Tito elnök halálán volt, emiatt Jugoszlávia nem is
indult és a fesztivált sem közvetítette. Az összes többit (előtte és utána)
láthatta a jugoszláv közönség, valamennyin érdekeltek is voltunk és nem egyszer
a dobogó legfelső fokára is feljutott versenyzőnk. Jugoszlávia nemzetközi
megmérettetésnek vette ezt a szórakoztató rendezvényt, igyekezett jó előadókat
küldeni, helyt állni becsülettel, hasonlóan mint a sportrendezvényeken, foci, kosárlabda,
vízilabda... EB-en, VB-n. A verseny az verseny és a júgók szerettek versenyezni, szerették a kihívásokat. És senki sem fitymálta le a rendezvényt, ha a vártnál
alacsonyabban végzett a fellépőnk. Éppen ezért, minden évben nagy izgalommal
vártam azt a tavaszi szombatot, amikor sor került az Eurovízióra és semmilyen
más program nem gátolhatott meg abban, hogy végigszurkoljam. Rengeteg olyan
számra és előadóra emlékszem, amely ezen a rendezvényen hangzott el. Nem csak
az ABBA és a Waterloo jelenti az Eurovíziós fesztivált, mint ahogy sokan itt
Magyarországon vélekednek.
Az
ötven év alatt természetesen hullámzott a rendezvény színvonala, voltak
érdekesebbek, voltak kevésbé sikerültek. Igen, elismerem, hogy az utóbbi
években részben giccsesé vált. Mégpedig azóta, hogy a fesztiválra betódultak az európai
rendszerváltások után a részvétel iránt érdekelté vált Kelet-, és Közép
Európa-i országok. Közöttük a volt szovjet tagköztársaságok (ilyen meg olyan –sztánok)
versenyzői, akik európai sikerre vágytak. Ekkor alakult ki az általam sokat
bírált, ún. „eurovíziós hangzás” mint sikerrecept. Az új résztvevő országokban
a „zenei szakértők” ilyen dalokat írattak, vagy vásároltak a témában sikeresnek
vélt svéd szerzőktől és kimondták, hogy csakis ilyen szerzemény lehet befutó.
Mintha egy gasztronómiai versenyen, miután valamelyik eledel (mondjuk:
báránykaraj speciális módon) elviszi a babért, a következő évben a jelentkezők
nagy többsége báránykarajjal nevez be. (A hasonlat lehet, hogy sántít, mert a
gasztronómiai fesztiválok másképp működnek, nem tudom). Mindennek következtében
a fesztiválon bemutatott 26 szám közül legalább 20 – persze, a siker érdekében
angolul énekelt – olyan szerzemény volt, amelyik úgy hasonlított egymásra, mint
egyik báránykaraj a másikra.
Szerencsére
jelentős változás állt be. Az elmúlt két évben már nem „euróvíziós hangzású
szerzemény” nyert, hanem teljesen más, teljesen eredeti. Például tavaly a
portugál győztes. Az induló országok többségében is a megmondható zsűrik
felfogták, hogy ez a sikerrecept már nem az, Európa már nem kér báránykarajt,
hozzon mindenki valami eredetit. Ennek köszönhetően az idén már a döntőbe sem
jutottak be a sablonos dalokat előadó versenyzők, a volt SZU területéről,
beleértve Oroszországot is, csak egy (ha
a Balti országokat nem számítjuk oda). És Ukrajna, az egyetlen „euróvíziós hangzású” produkció a lángoló
zongorástól, drámai hangulatkeltéssel, annyiszor elsütött „o-ooo-o-óó” szövegű
refrénnel le is égett. A szakmai zsűrinél az utolsó helyen végzett.
Az
idei versenyt, végre, a műfaji, tartalmi változatosság jellemezte. Éppen ezért
nem nevezhető giccsparádénak, vagy csak nagy adag elfogult rosszindulattal.
Sorolom a teljesség igénye nélkül: balkáni lagzihangulat (Moldova), a refrénbe
operaáriát beapplikáló szerzemény, amit egy kiváló hangterjedelmű énekesnő
adott elő olaszul (Észtország), az észt énekesnőn kivül hallhattunk még néhány
kiemelkedő énekteljesítményt (például az albán versenyző). Szinte elfelejtett
műfaj a protest-song, Olaszország egy ilyen, társadalmi-politikai tiltakozó
szövegű szerzeményt adott elő (az európai közönség megértette az üzenetet, a 3.
helyre sorolta) a franciák is politizáltak, migráncs témára. Volt klasszikus
amerikai rock hangzás is (Hollandia), hallhattunk egy Shaqira utánzatot (Ciprus,
a szigeten született Vénusz istennő kései leszármazottja adta elő nagy
esélyekkel), egy Jackóra hajazó produkciót (Svédország), a viking hóditók dalát
(Dánia), több lírai-szerelmes dalt is kevés sikerrel (Írország, Spanyolország,
Portugália), a metált mi képviseltük ( a metálzene rajongók nagy tábora úgy
tűnik pénzét inkább sörre mint SMS-re költötte), volt több, kifejezetten üde, könnyedén
szellemes, szórakoztató produkció (Norvégia, Csehország)... Végül a
legkülönlegesebb, legfurcsább, műfajilag besorolhatatlan dal nyert, az izraeli
Netta nevű énekesnő (formáció?) által előadott Toy című szerzemény.
Az
új sikerrecept tehát adott: a sablonmentes eredetiség, az, hogy nincs recept. Végül
ki szeretném hangsúlyozni, hogy az annyiszor bírált és tényleg visszatetsző
jelenség, amikor az országok politikai, nyelvi, földrajzi vagy egyéb
közelségből egymásra szavaznak a jelek szerint eltűnik. Az egyetlen ilyen
szavazás az volt, amikor Montenegró a 12 pontját Szerbiának adta, amiért ki is
fütyülte a közönség. Persze, valószínüleg lett volna még ilyen átszavazás ha a
volt szovjet térség országai bejutnak a döntőbe. És itt kell megemlíteni talán
azt is, hogy elmaradtak a határon túli magyarok szavazatai is a magyar
versenyzőre, sem Romániából, sem Szerbiából nem kaptunk pontokat. Pedig mennyit
lendítettek a vajdasági SMS-ek néhány éve Rúzsa Magdi helyezésén! Metálban úgy
tűnik nem érdekeltek a határon túliak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése