A gumis vágya

A múlt hét egyik legforróbb napján, a déli órákban elmentem gumiabroncsot cseréltetni. A műhely fekvése kora tavasszal és késő ősszel kedvezőnek minősíthető, akkor az alkalmazottak bizonyára élvezik, hogy egész munkaidő alatt melengető napsütésben tudnak dolgozni, de ilyenkor, augusztusi kánikulában... Az alkalmazottak behúzódtak abba a keskeny sávba, ahova nem tűzött a Nap, ahol csak 38-39 foknyi volt a hőség, miközben a munkaterületen talán ötven felett.

Amikor megjelentem, az alkalmazottak a pokolba kívántak, egyikük sem mozdult. A tulajdonos a legfiatalabbat küldte a munkaterületre, hogy szedje le a gumiabroncsokat. Behúzódtam én is az árnyékolt sávba. Rövidesen rólam is patakzott a verejték, mint a mellettem ülő, idősebb, túlsúlyos alkalmazottnak. Aki valamit motyogott magában, amit nem értettem, míg rám nem kérdezett:

-          Maga nem?

-          Mit nem?

-   Nem kortyolgatna szívesebben hideg sört egy medencében ülve? Vagy esetleg valamelyik Karibi szigeten a pálmafák alatt, miközben csodálná a kristálytiszta átlátszó zöldes-kék tengervizet?

Tekintete a távolba révedt ahol az aszfaltút felett délibáb vibrált. Igazat adtam neki, hogy az általa említett szituációk sokkal kellemesebbnek tűnnek.

Részben a gumis ábrándozása miatt is, szombaton reggel elmentem a strandra. Miután úszkáltam egy ideig, a medence lépcsőjére ültem úgy, hogy csak a fejem volt ki a vízből. Sörözni ugyan nem söröztem, aminek több oka volt (az egyik, hogy a fürdő házi szabálya ezt a műveletet tiltja), testem kellemesen lehűlt. Fél óra után már csak azért maradtam, mert eszembe jutott a gumis, hogy mennyivel jobb ez a hely, mint a műhely forrósága. Majd bevallottam magamnak, hogy meguntam ezt a semmittevést. Később úszkáltam még néhányszor – a fürdőzést nagyon élvezem, pláne a tengerben– majd hazamentem. Mert a Csillaghegyi strandon, már akkora tömeg jött össze, hogy megteltek az árnyékolt helyek a parton, mind nehezebben lehetett bejutni a medencébe (a medence szélén lustálkodóktól) és úszás közben is állandó karambol-veszély fenyegetett, nem is beszélve arról, hogy a fejem felett labdák repkedtek, amelyek közül egyik-másik olyan vészes közelségben húzott el mellettem, mint a kóbor aszteroidák a Föld mellett. Otthon, a lehűtött, besötétített lakás kedvezőbb alternatívát jelentett.

Még nem volt szerencsém eljutni egyik Karibi szigetre sem, vagy hasonló egzotikus helyre. Bízok benne, hogy ami késik, nem múlik, hiszen még csak 61 éves vagyok, van idő! Bizonyára csodálatosak azok a fövények, partok, amelyeket a fényképeken látunk. Lehet, azonban, hogy a partok mögött már nem ennyire idillikus. Az ivóvíz amőbás, sok a szúnyog és a kígyó, a helyi lakosság bádog házikókban lakik, nem vendégszerető, utálja a másmilyen (esetünkben fehér) bőrszínűeket, a helyi hatalom idegengyűlölő (mert van ilyen), a fogorvos egy másik szigeten rendel, ahova négy órát kell evezni, nincs szennyvízhálózat, nagy a bűz, száll a por, gyilkos a hőség és nincs miből borjúpörköltet főzni szombatonként.

De ne legyünk borúlátóak. Feltételezzük, hogy az egész sziget olyan idillikus, mint a part. És feltételezzünk egy olyan helyzetet, hogy valaki felajánlja: az elkövetkező öt évedet ott élheted le, de egyedül, a család, a barátok, a szeretteid nélkül és minden nap teljes munkaidőt, nyolc órát a tenger partján kell tölteni, semmi mással nem szabad foglalkozni.

Nos? Mennyi időt lehetne kibírni? Meddig élvezné az ember a gumis műhely forróságára, a nagyváros szmogjára, a munkahelyi stresszekre gondolva?

Mikor unná meg ezeket az idillikusnak gondolt körülményeket? Mikor fogná el a honvágy? Mikor gondolná úgy, hogy bármit odaadna azért, hogy találkozzon szeretteivel, vagy barátaival egy bűzös kiskocsmában? Mikor kezdene el gondolkodni a politikáról, latolgatni az elkövetkező választások eredményét?  Gondolkodni azon, hogy jönnek-e még a migráncsok Európába, huncutkodik-e még a Soros, összefogott-e már a vajdasági magyarság, rentábilis-e a felcsúti kisvasút, visszatért-e Demeter Márta az MSZP-be, kihúzták-e már végre a számait az ötös lottón...

Soha?

Biztosan?

Az ember addig vágyódik valamiért, vagy valakiért, amíg hiányzik. Amikor beteljesül a vágy, gyorsan megszokja, természetesnek veszi. És elkezd vágyódni valami más után. Az a szerencsés helyzet, ha a vágy teljesíthető, a beteljesülés pedig igazán örömet szerez. Például a gumis műhelyből szombaton kiruccanni a strandra. Vagy egy pokoli hét után egy hétre leutazni a tengerpartra. És utána kezdődhet minden elölről.