Urambátyám

Nem hiszem, hogy Neil Armstrong első gondolata az volt, amikor közölték vele, hogy rá esett a választás, ő lesz az első ember, aki a Holdra lép, hogy mekkora prémium jár majd neki ezért. Ha sikeresen teljesíti a feladatot, szerencsésen visszatér és nem marad ott a bolygónkat kísérő sápadt égitesten. Amikor az ismeretlenség homályában maradt zseniális építők felépítették a kölni Dómot, vagy a Notre Dame-ot Párizsban, munkájukat elsősorban a beígért munkadíj vezérelte? Amikor Leonardo megfestette a Mona Lisát az forgott a fejében, hogy mennyiért tudja eladni (ha így lett volna, nem vacakol a képpel 16 éven keresztül!). Amikor Gutenberg megalkotta a könyv nyomtatását lehetővé tevő folyamatot számolt-e azzal, hogy mekkora hasznot tud majd kaszálni csak a nyomtatott Biblia eladásából? Alexandar Fleming sem a levédett termék után járó milliók reményében fejlesztette ki az penicillint, hanem azért, hogy kezelhetővé tegye a milliók halálát okozó betegségeket...

Van akiket azonban mindig is elsősorban az anyagi vetület érdekelt. A legnagyobb alkotók, feltalálók, azok, akiik előremozdították az emberek sorsát nem tartoznak közéjük. Hanem azok, akik a találmányokat „menedzselték”, sőt, a haszon vetületében irányították, irányítják a kutató munkát is. Akik megmondják, hogy mibe érdemes, milyen kutatásba pénzt fektetni. és mibe nem. Például a rák elleni gyógyszer feltalálásába véletlenül sem, mert akkor milliárdos hasznot hozó egyéb gyógyszerek eladhatatlanná válnának.

A piaci logika és a haszonszerzés gátolt meg sok más felfedezés kidolgozását, ami az emberek szolgálatában állt volna, csak ... Hiszen történelmi tény például, hogy a befektetők megtiltották Nikola Teslának, hogy a vezeték nélküli áram disztribució fejlesztésén dolgozzon, mert abban az esetben hogy számolják el a hasznot?

            Árucikk, termék vagy alkotás? Miben mérjük az értékét?  Létezik-e más érték mint a pénzben kifejezett érték? Az igazi alkotók számára a professzionális siker az elsődleges, korrekt, ha ez pénzben is megmutatkozik, hiszen, ugye, mindenki pénzből él. De munkájukat, kutatásukat – hasonlóan mint az orvosok, a tanárok, mindazok, akiknek a hivatás, a szakma becsülete számít – lelkiismeretesen végzik tovább, ha keserű szájízzel is, vagy nélkülözések közepette, lelkiismeretesen, mert számukra ez a legfontosabb.

            Pénzcentrikussá váltak az egyébként elsősorban megtisztelést jelentő kinevezések is. Gondolná az ember, hogy azoknak, akik indultak az ENSZ-főtitkári megbízás versenyén az járt az eszükben, hogy mekkora fizetéssel jár ez a poszt? Gondolná bárki is, hogy amikor Churchill a világháború kitörésekor elvállalta a miniszterelnöki kinevezést, olyan helyzetben, amikor „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” ígérhetett a büszke nemzetének, a hatalommal járó anyagi haszonszerzést mérlegelte? Biztos vagyok abban, hogy Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni Magyarország első államelnökének sem fordult meg a fejében, hogy mekkora fizetés jár a kinevezéssel. A megtisztelés, a bizalom, az az érzés, hogy a társadalom elismerte munkáját, személyiségét ez volt az, ami számított, az érzés, hogy az emberek hisznek jóindulatában, jóakaratában, abban, hogy mindent meg fog tenni egy demokratikus és igazságos ország építése céljából.

            A politikai, közéleti hivatás is árucikké vált. A piac magasra emelte értékét, az új értékekből eltűnt az erkölcs, a tisztesség, az együttérzés, a társadalom iránt felelősségtudat... Pedig az emberek, a választópolgárok a Közép-Kelet Európa-i változások után hittek abban, hogy az önkényuralmi rendszer  megbuktatása után minden jóra fordul és ebben a folyamatban az általuk megválasztott új vezetők elsősorban óriási megtisztelésként fogadják bizalmukat és amit tesznek azt értük teszik. Nagyon gyorsan kiderült azonban, hogy – tisztelet az igen kevés kivételnek – a régió új vezetői az előállt helyzetben mind inkább az anyagi haszonszerzés lehetőségét fedezték fel. Tették ezt először óvatosan, diszkréten, később körmönfontan majd mind nyíltabban. A térség országaiban felbecsülhetetlen illetve aláértékelt nemzeti vagyonokat kótyavetyéltek el és olyan új gazdasági, vadkapitalista rendszerek kiépítését tették lehetővé, ahol ők is érdekeltek voltak. Amikor kiderült, hogy tehetik ezt  büntetlenül, hogy a társadalomnak nincs fékező és büntető eszköze (illetve az eszközöket a hatalom megszüntette) a harácsolás ellen és hogy mindenhol, az új hatalmak hasonlóan viselkednek, hogy ez a rendszerváltás szükséges velejárója, a modus vivendi, a gátlástalanság már nem ismert határokat.

Ezt a folyamatot a kezdetektől támogatta a Nyugat, hiszen az volt a cél, hogy ezekben a volt szocialista országokban minél hamarább gyökeret eresszen és megfogódzkodjon a kapitalizmus. A kapitalizmus pedig elképzelhetetlen a tőkés osztály, gazdasági elit nélkül. És ki más dönthette el azt, hogy kiből lesz az új elit és kiből a kizsákmányoltak és esélytelenek tömege mint azok, akiket a tömegek hatalomra juttattak: a politikusok. Ők pedig mindenek előtt a saját pártjukról és az azt támogató vállalkozói rétegről gondoskodtak, majd szűkült a kőr a rokonságra, csókosokra, bizalmi személyekre.

            Mindezek után még azt is el kellene fogadnunk, hogy ez így van rendjén. Nem akárki, a Professzorok Battyányi Körének elnöke fogalmazta meg a minap: „Az urambátyám társadalomnak történelmi háttere van. A családi, baráti kapcsolatok mindig is számítottak, ami teljesen érthető, hiszen ott mégis csak nagyobb a bizalom!”