A nő a Kazal
utca felől bukkant elő, a panelkazalok közül lépett ki, a sötétből. Amikor
elhúzott mellettem határozott léptekkel, az illatán kívül – „parfuma di donna!”
– éreztem, hogy feldúlt az állapota. Remegett. Ami betulajdonítható, annak is,
hogy ilyen magas sarkú cipőben nehéz stabilan haladni a jeges úttesten, de
annak is, hogy a kurta szoknyácskájában és rövid kabátkájában enyhén szólva nem
volt túlöltözött ezen a januári, szombati éjszakában. Bélelt bőrkabátom és
kötött sapkám ellenére éreztem, hogy a hőmérséklet minuszokban jár, a budai
hegyek felől pedig csípős szél furakodott át a lakótömbök között.
Azt nem láttam, hogy a feltűnően
csinos teremtmény gépkocsiból pattant-e ki, vagy valamelyik Kazal utcai lakás
melegéből távozott hirtelen felindultságában. Jobbról megelőzött és úgy tűnt,
hogy meg sem áll a Dunáig. Felgyorsítottam lépteimet, hogy ha netalán így
történik, a legrosszabbat idejekorán meggátoljam. Az kizárt, hogy a jeges vízbe
ugranék utána, a Mozaik utcai Audi szalonnál valahogy csak visszatartanám. Igyekeznék
meggyőzni, hogy ha a K hídról a sötét mélybe veti magát eltörik a cipő sarka (a
Kis Duna ugyanis befagyott, ha nem tetszett észrevenni), rosszabbik esetben akár
a lába is, amit utána begipszelnek és rém kellemetlen gipszelt lábbal
járkálni...
Valaki megszólalt mögöttünk.
Egy
férfi, akinek már volt annyi esze, hogy az időjárási körülményekhez öltözött:
nagykabát, kesztyű, sál… Feltételezem, hogy a nevén szólította. Amit nem
értettem pontosan.
A férfi még valamit kiabált a nő
után, aki erre még inkább felgyorsította lépteit. A férfi is megelőzött
(szabályosan, balról). Gyorsan kiszámítottam a haladási sebességeiket: a Duna
előtt utól fogja érni, még itt a Búza (becenevén Buzi) utcában.
Így is történt. A pizzeria előtt a
férfi utolérte, és megpróbálta átkarolni. A nő indulatosan, mintha egy
törlőrongy esett volna le a vállára a nyolcadik emeletről, határozott
mozdulattal lesöpörte a férfi bal karját.
Először.
Másodszor
már nem volt ennyire határozott.
A
harmadik próbálkozásnak már nem állt ellen.
Megállt.
A
férfi valamit mondott neki, a nő nem fordult felé. Durcásan hátat fordított.
Először.
Harmadszorra
hirtelen megfordult.
És
szorosan átölelte.
Itt
értem utól őket. Ha valamit beszélgettek volna, ilyen közelből talán megértem.
Elhaladtam
mellettük, elmentem a kuvaiti kis boltig (bármennyire is hihetetlen, de való
igaz, hogy a tulaj az olajos Kuvaitból költözött a délibábos Magyarországra, az
üzlete a dűlő szélén áll, ahova odahallatszik a Pacsirtamező felől a
birkanyájak bégetése helyett a HÉV zakatolása). Ott megfordultam és visszafelé
menet ismét elhaladtam mellettük. Úgy álltak, változatlanul, karjaikkal
szorosan összefonódva mint Klimt (fenti) festményén, melegítették egymást a zimankós
éjszakában.
Megnyugodva
tértem haza. Egy szerelmi dráma, ami nem volt olyan méretű, mint például a
veronai szerelmesek, Trisztán és Izolda vagy Parisina és Ugo története,
szerencsés kimenetellel végződött. Dehát, a Kaszásdűlő sem hasonlít sokban Cornwallhoz,
még kevésbé Riminihez.
Elnézést
azoktól, akik a bulvársajtóra jellemző címzés miatt átverve érzik magukat!
Ilyen a (Búza) bulvár…
U.i.
Megkérdezte
a cenzor, aki időnként, közlés előtt elolvassa írásomat (nem tudták, hogy a
bloggereket is cenzúrázzák? Bizony, betoppannak olykor váratlanul, mint az
adóhatóság és kérik a forrásanyagot) hogy valós-e a fenti történet? Igen,
megtörtént. Mint ahogy tájképeket is csak létező táj alapján festek,
történeteim is valósak. Kivéve amikor nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése