Errare humanum est

Tévedni emberi dolog, idézte Seneca címbe foglalt bölcsességét a sündisznó is az ismert állatmesében, miután lehátrált a súrolókeféről. Az ember ha nem is törekszik a tökéletességre, igyekezik hibátlanul elvégezni munkáját, feladatát, de mindig ott lebeg a hibázás veszélye. Vannak olyan foglalkozások, ahol a hibának, tévedésnek katasztrofális következményei lehetnek. Sebész, pilóta, légi irányító, hajós kapitány, ítélő bíró, állami vezető (...) esetleges tévedése emberéleteket veszélyeztethet, ezért a felelősségüket össze sem lehet hasonlítani a foglalkozások többségével, ahol a figyelmetlenségből vagy tudatlanságból vétett tévedéseknek nincs súlyosabb következménye, sok esetben inkább csak derűt váltanak ki.

            Ezek közé tartoznak például a filmekben benne maradt hibák (az interneten több ilyen gyűjtemény található), például, amikor a római korban játszódó filmben a főszereplő csuklóján megvillan a karóra! Az emberek többsége ezeket észre sem veszi, a hiba a lényegen nem ront. De vannak olyanok, akik – feltehetőleg nem rosszindulatból, hanem inkább talán kuriózumként – a hibákat fürkészik az alkotásokban. Francia forrásból olvasom, hogy ráérő kutatók időt nem sajnálva átnyálazták a francia irodalom remekeit és a legnagyobb írók könyveiben is találtak helyesírási hibákat! Ami persze nem Balzac, vagy Hugo figyelmetlenségét bizonyítja (ehhez a kéziratokat kell áttanulmányozni, hiszem hogy ezt is megtették és nem eredménytelenül) hanem a világ élvonalához tartozó maguk professzionalitására büszke kiadóházak hírnevét rontja, hogy például az egyik Balzac regényben, miután a szöveg átment a szerkesztő, a lektor, a korrektor szűrőjén, helytelenül jelent meg a kolbász. Persze nem fizikailag rossz helyen (egy torta közepén...) hanem helyesírásilag: saucisse helyett saucicce! Egy ilyen hiba neves francia kiadó esetében szinte akkora szégyen mint ha Japánban késik a vonat...

            Egy francia szerzőpáros a festményeket szedte górcső alá, a legnevesebb festők 34 híres festményén találtak (vagy véltek találni?!) kisebb nagyobb hibát. Itt van például Rubens Tigrisvadászat című monumentális alkotása, amit a flamand mester 1617-ben festett, megrendelésre. A rendkívül dinamikus, nagy méretű (256,2 x 324,5 cm) képen hét, az öltözékük alapján eltérő népcsoporthoz tartozó személy és négy vadállat látható. A címben feltüntetett tigriseken kívül leopárd és oroszlán is. Mert vadászat közben megtörténhet (nem tudom, pontosan, nem vagyok vadász), hogy nyúlra indulnak a vadászok, de végül vaddisznó, róka vagy medve kerül a puskavégre. Esetleg. Rubens képén látható helyzet azonban esetlegesen sem történhet meg, ugyanis ez a három vadállat nem él ugyanazon a területen. Tigris és leopárd elméletileg találkozhatna Indiában, de az oroszlán csak Afrikában él! Azt, hogy az egyik vadász kézzel feszegeti az oroszlán száját pedig tekintsük költői túlzásnak... Ha nagyon meg szeretnénk védeni Rubenst, mondhatnánk, hogy a vadállatok a brüsszeli állatkertből szabadultak éppen, ezért láthatóak egy helyen. Persze, ez a magyarázat is sántít, mivel a XVII. században még nem léteztek állatkertek, itt-ott tartott valamelyik különcködő nemes kastélyában egzotikus állatot.

           

Az egzotikum vonzalma miatt hibázott Albert Eckhout holland festő is, aki az 1610-ben festett Csíkos ló című festményén egymás mellé helyezett egy zebrát és egy orrszarvút! Feltételezhető, hogy a gröningeni mester az egyik egzotikus állatot sem ismerte közelebbről. Mint ahogy Dürer is a híres Rinoceros fametszetét elmondás alapján rajzolta meg (1515-ben) és emiatt a orrszarvún olyan nem létező testrészek láthatóak, amelyek az elbeszélő rossz emlékezetére vagy élénk fantáziájára utalnak.

            A francia szerzőpáros kifogásolja Ingres A nagy Odaliszk című festményén látható női test aránytalanságait, nevezetesen nem természetes testtartását, de főleg a lány túl hosszú hátát, ahol „több oldalborda elfér mint amennyi egy embernek van”. Ezt egyébként felrótták Ingresnek, még éltében, a híres francia festő azt válaszolta, hogy ha az anatómiával akart volna foglalkozni, akkor nem megy festőnek.  

           A hibákat boncoló könyv címoldalára került Manet híres festménye, Bár a Folies-Bergeres-ben, mint ékes példája a „szarvashibának”, a logikátlan tükörkép miatt. A festménnyel részletesen foglalkoztam az Emberek a Vénuszon c. sorozatom 8. folytatásában, ahol elmagyaráztam, hogy nem tévedéssel, hanem Manet szándékos tükrös trükkével állunk szemben. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a tavalyelőtt közölt sorozatom, nagy örömömre, még mindig nagy olvasottságnak örvend!) A „hiba” tehát szándékos. Ugyanúgy mint Chagall Önarcképén, a bal kézen látható hét ujj! Persze, hogy nem véletlenül, figyelmetlenségből festett magának a festő több ujjat (megszaladt az ecsete), a „hibának” üzenetértéke van.

            A hiba témára régi kedvencem Bazille Táj Chailly közelében (az említett gyűjteményben ez a festmény nem szerepel). A tájkép közepén az kék ég és világos felhőkön keresztül látható egy fekete csík. Könnyen megfejthető: az ecset, amin fekete szín volt, mert a művész egy kicsit sötétítette a jobb oldali felhőt, egyszerűen beleakadt a vászonba! Teljesen véletlenül, a lendületben. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha Bazille nekiesett volna elmaszatolni ezt a fekete csíkot, annak nyoma maradt volna a kék égen, a fehér felhőn. Így hagyta. Jebiga, megtörtént! És ettől a festmény maradt remekmű. Egy kis beismert emberi hibával.

A hiba emberiebbé teszi a művet. A tökéletes nem emberi, mert az ember sem tökéletes. Például a zenében a digitális technikának köszönhető hibátlan pontosság zavaróan hat. Az már a gép, a technika, szoftver érdeme. Olvastam, hogy újabban szándékosan rontanak a gép pontosságán, hogy emberi legyen. Egyébként én külön örülök annak, ha zenei felvételeken rajta maradnak kisebb hibák is, amire akár fel is lehet hívni utólag a figyelmet (a felvétel 1.15-nél a gitáros melléfog egy hangot a szólóban...)

Azt vallom, hogy az ember törekedjen a hibátlan munkára, alkotásra, legyen igényes (az igénytelenségből, hányavetiségből eredő hiba számomra bocsájthatatlan). Sok esetben, nagyobb horderejű döntéseknél, csak később eszmél rá az ember, hogy hol és miben hibázott. Ekkor áll be a „mi lett volna, ha...” helyzet, amivel nincs mit kezdeni. Amin nem érdemes tépelődni. Az evidens, figyelmetlenségből, vagy tudatlanságból eredő hibákat sokan hiúságból nem ismerik be és magyarázkodásba bonyolódnak. Ilyen esetekben pedig tisztább a sor, ha beismerjük tévedésünket és még időben, diszkréten lehátrálunk a súrolókeféről.   

U.i.

A hibákról, tévedésekről szóló fenti írásomba szándékom volt beapplikálni: noha cáfolták, szerintem szinte biztos, hogy a lapos általános műveltségből fakadó klasszikus „amerikai hibából”, Bukarest és Budapest összekeveréséből eredően hívták meg a román miniszterelnököt a magyar helyett Trump beiktatására. Még egy súrolókefe.