Fejvadász

A rendőrség hivatalos honlapján létezik egy alportál, ahol nyilvános körözéseket közölnek. Az alportál két fő rovatból áll: személy és dolog. Mint ahogy a rendőrség által használt hivatalos nyelvezetre egyébként sem jellemző a tömör, egyszerű és érthető fogalmazás („Meg vagyok értve?”), az „egyedi azonosítóval nem rendelkező dolog körözése” alatt sem teljesen világos, hogy mit is keresnek. Dolgot, mint munkát, persze nem. Ez a szerencsétlen „passe-partout” kifejezés, amit sokan az „izé” szinonimaként használnak, ha indokolt, ha nem, itt bűnügyi, büntető-jogi értelmében jelentkezik.  Miután az ember elolvassa, hogy mi minden szerepel a listán, kénytelen egyetérteni a cím megfogalmazójával, hogy egyszerűbben megfogalmazott gyűjtőcímet nehezen lehet kiötölni.

            Elsősorban és legnagyobb számban ellopott festményeket, műtárgyakat (szobrokat is, persze nem életnagyságú Petőfi-, vagy lovas Kossuth-szobrot) és ékszert. De a „dolgok” között akad fűnyíró (Pakson lopták el), Seiko karóra (Szigetszentmiklós), több kerékpár, alumínium felni is. Aki ezek közül valamire felfigyel – ha olyan valaki nyírja a füvet, aki eddig kaszálta, már gyanús lehet – a leírásban szerepel hol, melyik rendőrségen tehet bejelentést.

            A dolgoknál érdekesebbek a személyi körözések. A listán személyi adatokon kívül az esetek túlnyomó többségében láthatjuk a delikvens fényképét is és a bűncselekményt, aminek gyanújával körözik. Az okok között vezet a betörés, lopás, rablás, de jelentkezik a zsarolás is, Keszthelyen pedig egy személyt járművezetés ittas állapotban vétség miatt körözi a rendőrség (közben ismert a lakcíme, előbb-utóbb, ha kijózanodik, csak hazamegy, nem?).

            A fenti csoportba tartozó személyek és az általuk elkövetett bűncselekmények között csemegéznek a kereskedelmi híradók szerkesztői, egy kis szerencsével egyik-másik „szereplő” (már-már celeb) akár vezető hírként jelentkezhet fő műsoridőben. Még emlékezem arra az elavult, túlhaladott, senkit-sem-érdeklő híradó-struktúrára, amikor a napi eseményeket a külpolitikával kezdték. „John Kennedy amerikai elnök ma a Fehér Házban fogadta Josip Broz Tito jugoszláv vezetőt...” vagy „Ronald Reagen amerikai elnök ma délelőtt Gorbacsov szovjet pártvezetővel a SALT II. Egyezményről tárgyalt telefonon...” helyett „T. Renátó a múlt kedden miután kalapácsra hasonlító tárgyal fejbe verte P. Rozália kisnyugdíjast magával vitte a nyugdíjból fennmaradt 2650 forintot, egy régen nem használt zöld színű női kerékpárt és az udvaron talált három alumínium felnit” típusú híradásra szoktatták át a szerkesztők a nézőket. Igazuk is van, kit érdekelt már akkor is a SALT II Egyezmény, meg hogy Mitterrand francia elnök új miniszterelnököt nevezett ki. („Egyáltalán, ki az a De Gaulle, Willy Brandt, Allende? A Vas lady meg a Bíró Ica, nem?”) Rögtön megjegyzem, hogy nem ez a struktúra-váltás az írásom tárgya és aki most kitalálja, hogy hova fogok kilyukadni a végén, vendégem egy általa választott italra...

            Súlyos bűncselekmények esetében a rendőrség nem csak a honlapján, hanem a tájékoztatási eszközökben is közzéteszi a körözési adatokat. Rendkívül súlyos esetekben pedig akár jutalomdíjat is közölnek az esetleges nyomravezetőnek. A tarifa általában egy milliónál szokott indulni (forintban), de volt rá példa, hogy jelentősebb összeget is készek voltak rááldozni az ügyre a nyomozás és az elfogás érdekében.

            A mi korosztályunk, aki (Jugoszláviában) a mozikban és a tévékben is számtalan western filmet megnézett, ezeken az alkotásokon keresztül megismerkedhetett egy specifikus foglalkozással, amivel állítólag az amerikai történelem egy időszakában nem kevesen keresték kenyerüket. Belovagolt, például Clint Eastwood egy verandás faházakból álló városba, a Sheriff-iroda előtt megállt és átnézte a faliújságot. Ehhez elegendő volt hat betű (wanted) és a számok ismerete (nem mintegy, hogy ezer, vagy tízezer dollár). A hirdetményen, hasonlóan, mint a rendőrségi portálon, látható volt a körözött személy fényképe is (az egy filmben sem derült ki, mikor, ki fényképezte le és hogyan printelte ki a fényképet) és az alján a felirat: dead or alive (élve vagy holtan). A klasszikus fejvadász nem pepecselt az adatok rögzítésével, letépte az eredeti nyomtatványt és nekilátott a munkának. A film dramaturgiája szerint többé-kevésbé tudta merre kell az illetőt keresni, előbb-utóbb rá is lelt, a forgatókönyvíró fantáziájának függvényében előbb-utóbb le is lőtte (a felkínált lehetőségek közül „dead”-re klikkelt). A holttestet, mint egy zsák árpát, vagy kikirikit, átdobta a körözött személy lovának nyergén, visszatért a vérdíjat kitűző intézmény elé, lazán a porba lökte a „dead” állapotban lévő körözöttet, bemutatta a megbízólevélként használt wanted című nyomtatványt és átvette a feltüntetett összeget.  

            A fejvadász szakma később, mint minden szakma, haladt a korral, módosult, csiszolódott. Az egyik ágazat a bérgyilkosságra szakosodott, ahol a végrehajtó a munka tárgyát nem faliújságról, vagy rendőrségi portálról, hanem konkrét és diszkrét megbízótól kapja és nincs „alive” opció. A másik ágazat pedig csúcsmenedzsereket keres cégek élére.

            Szinte hihetetlen, pedig igaz – a Kennedy gyilkossággal kapcsolatos dokumentumok egy részének közzététele után derült ki a minap – hogy az az amerikai hárombetűs szervezet, amely külföldi témákban tevékenykedik, a kubai helyzet kapcsán 1964-ben, komolyan foglalkozott a következő ötlettel. Operation Bounty (fejdíj) keretében röpcédulákat dobáltak volna ki a szigetország felett, amely hasonlóan mint a western filmekben, tartalmazta volna az árjegyzéket: kormánytisztviselő megöléséért 100 ezer dollár, valamilyen osztályvezető likvidálásáért 57.500 dollárt ajánlottak fel... Amilyen eszement az ötlet, még az sem kizárható, hogy a röpiratokat nem spanyol, hanem angol nyelven nyomtatták volna ki (wanted). A terv részletei előttem nem ismertek így nem tudom, hogyan képzelték el például a kifizetést? (Bekopog a camarada a gringo nagykövetségen „Buenos dias, hoztam a lovamon egy osztályvezetőt. Az 58 ezerből visszaadhatok pesóban is?”)

            A kubai titkosszolgálat szerint Castro ellen 638 merényletet kíséreltek meg. Végül természetes halállal hunyt el. És szinte biztos, hogy semmi köze nem volt JFK elleni (egyetlen) sikeres merénylethez.  Viszont olyanoknak igen, akik miatt az amerikai elnök még mindig nem közölhette a teljes dokumentációt. Pedig törvény kötelezi rá.