A munka, ugye, nem szégyen.
Szombaton este régi szakmámban dolgoztam. Zenészként. A budapesti Marriott
Szálloda báltermében zongoráztam egy elegáns esküvő vacsorája alatt. Méltányos
tiszteletdíjért. Mivel a vendégek 80 százaléka külföldi volt nemzetközi
repertoárt játszottam, örökzöldeket és filmzenét egy tökéletesen hangoló nagy
zongorán.
Nagyon
elegáns volt, a terem gyönyörű díszben és világításban, kilátás a Várra és a Lánchídra... A
külföldiek, többnyire Dél-Amerikaiak, akik először jöttek Budapestre el voltak
ragadtatva. Szép ez a Budapest, mondjon ki mit akar. Egy asztalnál voltak csak
magyar vendégek, a menyasszony szülei, rokonsága. Támadt egy ötletem, hogy
letesztelem a magyar közönséget. Két Morricone szerzemény között, filmzenei
stílusban eljátszottam a vidékeinken legnépszerűbb, a Youtube-on nézettségben
toronymagasan vezető magyar sikerszámot a Nézését meg a járását. Pontos
melódiával és harmóniával, viszont ritmus nélkül, visszafogottan. Nem vették
észre, hogy mit játszok... Ez a lényegében szép szerzemény ezek szerint csak
akkor érvényesül, ha van alatta du-du-du-du és az orrsövényproblémás Bulikirály
énekli!
De
nem ez a bejegyzésem témája. A muzsikálás előtt sétáltam egyet Budapest egyik
legszebb részén, az elegáns Duna-korzón. Szép idő volt, a szállodák éttermei
tömve. Az egyik étterem teraszán egy gitáros-trombitás-dobos trió játszott, a
másikon klasszikus cigányzenekar, egy kicsit távolabb, az üres területen két
gitáros igyekezett a járókelők kedvébe járni. De mindezt felülharsogta a Vigadó
téren helyet foglaló két afrikai dobos. Az agresszív ritmusoktól visszhangzott
a magyar főváros legszebb sétánya. Később belegondoltam: lehet, hogy a népszavazáshoz toboroztak.
A
megboldogult Momo Kapor egyik írása jutot eszembe, amit a belgrádi NIN c.
hetilapban olvastam egykoron és megmaradt emlékezetemben. A belgrádi
író-festő-újságíró arról írt, hogy Párizsban járt és korábbi élményeihez képest
új momentumként jegyezte, hogy a Notre
Dame előtti téren afrikai dobosok jelentek meg. Az egész környéket, a Szajna
partját, a Szent Mihály sugárút torkolatát a szigetet uralta a tam-tam. Miért?
Mi célból foglalták el ezt a kereszténység számára meghitt környéket? – tette fel
a kérdést a szerző. Pénzért? Nem. Nem is raktak ki kalapokat vagy egyéb
pénzfogadásra alkalmas eszközöket. Csak doboltak. Momo megfejtette: az
afrikaiak ezzel üzennek Európának, hogy megváltozott a világ, ők is itt vannak.
Tessék ezzel megbarátkozni. Azóta már dobolnak a köztereken nem csak Párizsban,
Berlinben, Stockholmban, íme Budapesten is.
Produkciómat
negyed tizenegykor fejeztem be és lerohantam a szálloda teraszára, ahol egy
felállított képernyőn keresztül még el tudtam kapni a BL-döntő lényegét. Az
afrikai dobosok addigra vagy abbahagyták, vagy hatóságilag elirányították őket
onnan, nem tudom. A teraszon rajtam kívül szállodai vendégek, külföldiek foglaltak
helyet. Egyetlen szabad széket találtam, három fiatal lány társaságában. Később
kiderült: aznap érkeztek New Yorkból, holtfáradtak, de nem tudnak betelni a
látványtól, a Duna, a Vár, a Lánchíd...”Wonderful” és közben egymás után
rendelték a finom magyar borokat. Ekkor
valahonnan előkerült egy hajléktalan, odajött a teraszhoz, megkopogtatta a
plekszi oldalát és angol nyelven közölte a vendégekkel, hogy ő bizony éhes és
adakozzanak.
De jött a pincér, a hajléktalan továbbállt,
Juanfran pedig a kapufának lőtte a büntetőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése