You'll Never Walk Alone (3.)

The Beatles

„Tegnap este a rendőrség letartóztatott három bitliszt Dubrovnikban” – jutott eszembe a sokszor idézett hír, amit a 60-as évek elején a belgrádi Politika napilap közölt a bűnügyi rovaton. Azon kívül, hogy az emberben felmerül a kérdés, hogy melyikük úszta meg a letartóztatást, a hír kordokumentum értékű: vidékeinken ötven évvel ezelőtt még a Beatles a hosszú hajú, problémás, csavargóknak a szinonímájaként is jelentkezett. Elég idős vagyok ahhoz, hogy magam is emlékezzem az idősebb korosztály felháborodására, megrökönyödésére még nálunk, Becsén is amikor megjelentek a kicsit hosszabb hajú fiatalemberek, amikor a táncokon az addigi finom tánczenekart kitúrták az erőszakos hangú villanygitárokon játszó „bitliszek”, arról nem is szólva, hogy sokan az Apokalipszist emlegették azoknak a tévéfelvételeknek láttán, hogy micsoda tömeghisztéria kíséri a Beatles útját.

            Feltételezem, hogy Liverpool konzervatív városatyái sem örültek a 60-as évek elején, hogy az ő városukhoz kötik az új őrületet, hogy az a négy külvárosi suhancuk ekkora cirkuszt okozott. Később, amikor kiderült, hogy a gombafejűek elképzelhetetlen nyereséget hoztak egész Nagy Britanniának, hogy a Királynő nemessé ütötte őket kénytelenek voltak visszakozni. A mai városatyák pedig belenyugodtak, hogy Liverpoolt az egész világon a Beatles-hez kötik. A már rég óta nem létező együttes (a Liverpooli Egyetem tanulmánya szerint) évente több mint 30 millió turistát vonz a városba, mintegy 82 millió font (33 milliárd) forint közvetlen hasznot termel, ez az összeg évről évre növekszik, a Beatles-ipar 2335 személynek ad munkahelyet.

            Ennek ellenére igazán méltó helyen, a város klasszikus szimbólumainak számító Royal Liver Building és a Waterfront közelében, a Mersey partján csak tavaly, 2015 december 4.-én kapott helyett – kínos huza-vona után – a „liverpooli négyes”. A négy személy, bizonyára nem véletlenül, nem zenészként látható, hanem öltönyben, nyakkendőben, amint séta közben beszélgetnek. Mint liverpooli polgárok, akik hosszabb utazgatás után hazajöttek szülővárosukba és nosztalgiából kisétáltak a Mersey partjára.

Az már jelentősebb gesztus, hogy a város szívében, a North John utcában egy 1884-ben

épült négyemeletes viktoriánus irodaházat átalakítottak Beatles szállóvá, a négycsillagos Hard Day’s Night Hotel ezzel be is került a világ hét legfurcsább szállodái közé. Az épületben minden helyiség az együttesről szól, s ami a legérdekesebb a homlokzaton a nagy négyes embernagyságú szobrait helyezték el (zenészként, hangszerrel). A jobb oldali felvételen John Lennon gitárjával a szálloda saroki homlokzatán.

Ez olyan, mintha Budapesten az Andrássy úton lévő balettintézet épületét alakítanák át elegáns szállodává, a homlokzaton Szörényi, Bródy, Zorán, Frenreisz, Kóbor, Presser szobrai néznének farkasszemet Lisztel és Erkellel... Itt említem meg, hátha valaki nem ismeri ezt a kuriózumot, hogy létezik Budapesten szobor rockzenészről: a XIII. kerületben, Angyalföldön a gitáros legenda Radics Béla szobra látható egykori lakása előtt Gibson gitárjával.

            Ha a Liverpoolba látogató rajongó megindul az imént említett szobor együttestől a Mersey partján egy Elvis Presley-re jellemző testtartásban megörökített Mersey parti legenda szobrával találkozik. Neve vidékeinken talán sokaknak ismeretlen: Billy Fury (eredetiben  Ronald William Wycherley). 

A John Lennonnal egyidős brit énekes zeneszerző volt az első a liverpooliak közül, aki országos hírnévre tett szert, a 60-as évek elején, 24 sikerszámát jegyzi a könnyűzene történelem, 332 héten keresztül volt a UK sikerlistán különböző szerzeményekkel. Aki olvasta a Beatles teljes története című vaskos könyvet talán emlékezik arra a részletre, amikor még Silver Beetles néven Lennon, McCartney, Harrison és Sutcliffe bejelentkeztek egy meghallgatásra amelyre a Jacaranda nevű klubban került sor. A Brian Epstein előtti kor legnagyobb menedzserének számító Larry Parnes jött el személyesen Londonból kasztingolni, mert kisérő zenekart keresett (fejenként heti húsz font fix fizetéssel) az új sztárnak, Billy Furynek. Felvonult a Mersey-beat színe java, Casanovas, Pacemakers, Rockers, Seniors. A Silver Beetles akkori dobosa, Tommy Moore elkésett így a fellépésen a Casanovas dobosát kérte fel Lennon, hogy ugorjon be. Parnes és Fury választása a Silver Beetles-re esett, ám azzal a kikötéssel, hogy cseréljék le a basszusgitárost. John Lennon, aki egyébként még a meghallgatás előtt autogramot kért Billy Furytől az ajánlatot mereven elutasította, kiállt régi haverja Stuart Sutcliffe mellett (nem úgy mint később, amikor Pete Best lecserélése történt).

           A Fury szobortól nem messze Albert Dockhoz érünk és a Beatles múzeumhoz. Ennek tartalmát, az itt felhalmozott relikviák sokaságát a korabeli plakátoktól Lennon fehér zongorájáig, a valódi méretekben rekonstruált Cavern Club, Abbey Road studió és egyéb helyszín leírását meg sem próbálom összefoglalni. Erre egyszerűen rá kell szánni legalább fél napot, ezt látni kell. Azért mégis teszek egy kivételt. többek között itt látható George Martin által kézzel firkantott cetli, ahol feljegyezte az 1965 február 15-én A Ticket To Ride szám felvételének sávkiosztását. A felvétel, az akkori műszaki lehetőségek szerint négy sávon készült, a kiosztás pedig (hangmérnökök fogózkodjatok) a következő: 1. sáv – dobok és basszus, 2. sáv – John villanygitár, George 12 húros gitár, 3. sáv – ének, John és Paul (hozzáírva: „a szokásosan” ami azt jelentette egy mikrofonba) 4. sáv – a rájátszás, John  vokál, Ringo csörgők, George villanygitár, Paul Epiphone gitár.

            Liverpooli jövetelünk egyik fő célja az volt, hogy személyesen felkeressük a Beatles-hez kötődő helyszíneket a városban. John, Paul és George korai liverpooli éveinek időszaka a Woolton, a Mendips, a Wavetree városrészek és a Sefton park környékéhez köthetőek. Ezek a városrészek Liverpool központjától meglehetősen messze, délkeleti irányban találhatóak. Olyan ez, mint Becsén az Alsóváros, vagy Budapesten Kispest...

            Woolton felé utazva először a világ legmázlistább dobosának, Ringo Starrnak a szülőházát, gyermekkori éveinek helyszínét kereshetjük fel, a Dingle városrészben. Íme, így néz ki ma is az Admiral Grove utca, a Ringo a 10. szám alatt lakott.

            Még lepusztultabb a Wavetree városrészben található Arnold Grove zsákutca, ahol George Harrison nőtt fel. Az elhunyt gitáros, aki viccből különböző szállodákban szobafoglaláskor az Arnold Grove nevet mondta be, ebben a 12. szám alatti keskeny sorházi lakásban szedte kedvence, Carl Perkins szólóit. Elmondása szerint a lakásban nem volt fürdőszoba, WC az udvaron...

            A Menlove Avenue 251. számú (szintén sorházi) ház lakása az egyetlen, ahol tábla hirdeti (a középső ablak alatt kék tábla) jeles lakóját. „Ebben a házban élt és alkotott John Lennon...” Házigazdánk, Alan elmesélte, hogy helyi törvény csak olyan esetekben engedélyezi emléktábla elhelyezését bármelyik épületen, ha a neves személy már legalább 20 éve elhunyt. Lennon esetében ez 2000 decemberében teljesült.

            A Lennon-McCartney szerzőpáros aránylag nem lakott messze egymástól, akár gyalogosan is beérhető távon. Míg a McCartney család csendes külvárosi Forthlin Road utca 20. szám alatti egykor lakása előtt álldogáltunk lelki szemeim előtt láttam, amint Lennon megjelenik a sarkon gitárral a kezében, becsönget Paulhoz, felmennek az első emeleti gyerekszobába hogy befejezzék a Please, Please Me számot... Hány szerzemény születhetett ezen a helyen, ebben a szobában?

            Felkerestük a wooltoni Templom utcában lévő Szent Péter templomot is St Peter’s Chruch), ahol 1957 július 6-án, a templomkerti ünnepségen fellépett Lennon első zenekara a Quarry Men (vagy Quarrymen) és ahol megismerte Paul McCartney-t. És az egyéb gyermekkori helyszíneket, amelyekhez később nosztalgikus szerzeményeket írtak, az Üdvhadsereg egyik árvaháza mögötti kert bejáratát (Strawberry Fields) és persze végigmentünk a Penny Lane-en. A világ egyik legismertebb nevű utcája egy keskeny (de hosszú) semmitmondó külvárosi utca... Mondta is a Lóci, hogy Budapesten nem az Andrássy útról, vagy a Margit körútról, hanem a Penny Lane-nél még jellegtelenebb Búza utcáról kellene szerzeményt írni...

            Természetesen, a Cavern Club az egy külön mese. A klub és a Mathew streeten, a  közelében lévő klubok, zenés pubok,  hangulatának érzékeltetése szintén nehéz feladat. A Merseybeat bölcsője Liverpool leghangulatosabb helyének számít – hozzátenném azonban, hogy hangulatban nem maradnak le a foci klubok pubjai sem, sőt!

   

         El kell mondani, hogy a most látogatható, a Mathew street 10. alatt lévő Cavern Club, nem az eredeti. Az eredetit 1973-ban metro építés miatt lebontották, a jelenlegi, ami az eredeti autentikus mása 1984 április 26-án nyílt újra.  Az eredeti Cavern Klub 1957-ben nyílt meg, Alan Sytner, az első tulajdonos jazz-klubnak szánta, mint amilyeneket Párizsban látott. A Cavernban tilos volt rock-n-rollt játszani! A zenekarok többsége által játszott, abban az időben népszerű skiffle-számok még „no, ajde” elmehettek, de... Megmaradt az utókornak a történet, hogy egy alkalommal, amikor még John és Paul a Quarrymen-el lépett fel eljátszották Elvistől a Don’t Be Cruel vadnak éppen nem nevezhető frisses sikerszámát, amikor a tulajdonos oldalról egy papírlapra felírta: „Cut out the bloody rock-n-roll!”

            Sytner 1959-ben eladta a Cavernt és elment Londonba. Az új tulajdonos pedig kinyitotta a kapukat a tengerentúlról, Amerikából érkező hullám, a rock-n-roll előtt, amely Angliában földrajzi fekvésének köszönhetően elsőként Liverpoolnál ért partot. A liverpooli zenészek előnyhelyzetben voltak a más városokban élőkkel szemben, hiszen a kikötővárosba érkező tengerészek, kereskedők, utazók hordták a Chuck Berry, Little Richard, Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Buddy Holly, Carl Perkins és más amerikai sztárok sikerszámait tartalmazó lgfrisebb lemezeket és ami még fontosabb: Liverpoolban lehetett a legolcsóbban vásárolni hangszert, villanygitárt, erősítőket, amelyeket szintén Amerikából hozták, sok esetben a vámolást is elkerülve. 

            Paul McCartney a Quarry Mennel 1958 január 24.-én, George Harrison 1961 február 9-én lépett fel először a Cavern Clubban. A történelmi eseményre, amikor Brian Epstein először meghallotta itt a Hamburgból visszatért Beatles-t 1961 november 9-én került sor, a déli órákban zenekarnak ugyanis ebédidőre szólt a szerződése. (Napi menü: rántott hal, sült krumpli, korsó sör és rock and roll). 1961-65 között 292 fellépése volt a Baetles-nek a Cavern Clubban, az utolsó 1965 december 5-én (ennek az eseménynek az évfordulójára adták át a Cavern Club ajándékaként a szoboregyüttest amivel az írásomat kezdtem).

           Az ebédidőt lekésve a késő délutáni órákban érkeztünk meg a Cavern Clubba. Az első benyomás: szűk és kicsi. Kisebb mint Budapesten az Iskola nevű szórakozóhely pincehelyisége. Különösen szűk helyen kellett a zenekarnak elférni. Nem is tudom, hogy préselte be magát ide később például a Queen (a hely emlékének adózva ugyanis szinte minden neves együttes, zenekar, énekes, énekesnő fellépett itt a 70-es, 80-as években). Külön örültem annak, hogy nem volt tömeg, ugyanis szűk és sötét lépcső vezet le, a meglehetősen mélyen fekvő pincehelyiségbe s ilyen helyzetekben jelentkezik a klausztrofóbiám. A színpadon egy fiatalember gitár kíséretében a Stand By Me című Lennon-számmal igyekezte érzékeltetni a hely hangulatát a turistákkal... (Örültem amikor abbahagyta!)

            Fenti zárójeles megjegyzésemmel bevezettem azt, amivel a kedves Olvasó lehet, hogy nem fog egyetérteni velem. Ugyanis annak is örültem, hogy azokban a napokban, amikor Liverpoolban jártunk a Cavern Clubban nem lépett fel egyetlen „Beatles emlékzenekar” sem. És az utcában lévő más termekben sem játszottak Beatles számokat! A Beatles együttest ugyanis túlságosan szeretem ahhoz, hogy eltűrjem a különböző feldolgozásokat. A világból ki lehet kergetni például egy nyivákoló Yesteday átdolgozással (van belőle állítólag háromezer!) a legszörnyűbb pedig, amikor big band értelmezi át a liverpooli négyes zenéjét, telerakva a szerzeményt az eredetiben nem létező komplikált akkordokkal, egyedi hangszereléssel... Nem szeretem, mert ez ellentmond a Lennon-McCartney alapvető zene-filozófiájának, a Beatles hangzásnak. Ezért: Beatlest kizárólag csak eredetiben hallgatok.

            Folyt.köv.