Montaigne

 

Ma reggel – ahelyett, hogy végre elkezdtem volna a tervezett akvarell-festést – Montaigne Esszéit olvastam. Szabadságon vagyok, megtehetem. Tegnap késő délután késztetést éreztem, hogy, hosszabb kihagyás után, franciául olvassak. Kár lenne veszni hagyni ezt a tudásomat. Jacques Prévert életéről olvastam, érdekes részleteket tudtam meg a Barbara vers költőjéről, a legtartósabb örökzöld, a Hulló falevél dal szövegírójáról. Prévert-nek köszönhető, vagy ő tehető felelősnek, hogy a francia könnyűzene szövegcentrikus. Magasra tette a lécet, még a két háború között. Utána akármivel egyszerűen nem jelentkezhettek szövegírók. Szerzemény olyan szöveggel, hogy „Ne menj el, gyere vissza, összetörted a szívemet ...” nemigen kerül rögzítésre. Noha, egy másik francia örökzöldnek, Jacques Brel felejthetetlen szerzeményének éppen az a címe, hogy Ne me quitte pas – azaz, ne hagyj el. (Angol átköltésben If You Go Away). Csak Brel ezt a gondolatot, kérést olyan szinten öntötte versbe, hogy okulhatnak a szövegírók. Az utóbbi időben nem kísérem a francia könnyűzenét, de hiszem, hogy ez a követelmény megmaradt. Ami akkora hagyomány, mint Vajdaságban a jó házi pálinka.

Mivel a könnyű bemelegítés sikerült, ma már komolyabb irodalomhoz nyúltam. Azt nem írom, hogy eredetiben olvastam, mert – az első magyar fordításban Montaigne Mihálynak (!) nevezett – író műveit a XVI. századi francia nyelven írta. Igaz, az egyetemen tanították a régi francia nyelvet is, az Esszéket olvastam abban a formában is. Ezúttal azonban  –1962-ben André Gide előszavával megjelent – modern francia nyelvű változatot vettem kézbe. Mivel Montaigne többnyire Cicero, Horatius, Seneca és más klasszikus írók, filozófusok gondolataiból indult ki és arra építette mondandóját, érdekes lenne egyes témát az én gondolataimmal megírni. Folytatni a gondolatmenetet. Igaz, jó esszét még pályafutásom alatt nem sikerült összehozni. De az előzőekben már foglalkoztam azzal, hogy a műfaji követelményeket általában lazábban veszem.

Montaigne-el kapcsolatban eszembe jutott egy régi, kellemetlen leégésem. Amikor megkezdtem tanulmányaimat az Újvidéki Bölcsészeti Kar Francia Nyelv és Irodalom Tanszékén egy olyan lány volt a barátnőm, aki rengeteget olvasott, nálamnál sokkal járatosabban mozgott az irodalomban (ennek ellenére nem irodalmat tanult az egyetemen, hanem orvostudományt) és általában műveltsége túlszárnyalta az én akkori szintemet. Középiskolás koromban ugyanis a foci és a zene ( a focizás és a zenélés) érdekelt elsősorban, az irodalom és az olvasás, bevallom, háttérbe szorult. Volt mit a későbbiekben bepótolnom.

Egy beszélgetés alkalmával az esszékre terelődött a szó. Azt találtam mondani, hogy „Montesquieu esszéi”. A lány kijavított, hogy nem Montesquieu, hanem Montaigne. Erre felfortyant a hiúságom és visszapofáztam: melyikünk tanul az egyetemen francia irodalmat, te vagy én? A válasza: te, ezért nagyobb a baj. De majd ha befejezed az egyetemet, minden(ki) a helyére kerül. (Az én műveltségem is).

Mentségemre legyen mondva – ezt akkor nem hoztam fel – hogy akkor épp, hogy csak elkezdtem a tanulmányaimat, a francia irodalom órákon még csak a középkori írókig, költőkig, Villonig jutottunk. Misi a második év, Montesquieu Károly (az ő nevét is fordításban használták) és a Felvilágosodás kora a harmadik év tananyagában került sorra. A tévedést és bunkó reakciómat azóta is szégyellem.