Himnusz

A nemzeti válogatottak mérkőzéseinek közvetítését – nem csak a labdarúgó EB, VB alkalmából, hanem egyáltalán – okvetlenül a legelejétől szeretem nézni. A himnuszok miatt. A himnusz miatt, amely hallatán a nemzetét képviselő játékos, mezén a címerrel azonosul országával, nemzetével. Az összetartozás, az együvé tartozás ünnepélyes és emelkedett percei ezek, amikor, patetikusan fogalmazva, együtt dobban a játékos, valamint a stadionban és az otthon szurkolók, a nemzetet képviselő játékosokért szorító, izguló százezrek, milliók szíve. Mindazoké akiknek a nemzethez, vagy országhoz való tartozás jelentőséggel bír.

            Szokássá vált, hogy a himnuszok elhangzása közben a kamera közeli képben mutatja egyenként a játékosokat.  Egy-két másodpercre betekinthetünk arcokon tükröződő lelki világukba, ki hogyan éli át ezt a rituált, kire milyen hatást gyakorol, milyen emóciókat vált ki a nemzet dala. Van, akin az izgalom, a megilletődöttség jelei mutatkoznak, van aki csukott szemmel összpontosít, van aki lelkesedik, van aki türelmetlen... És van, aki énekel, van, aki nem.

            Bizonyára sokan felfigyeltek arra, hogy a legnagyobb lelkesedéssel a német-francia dominancia által Európában méltánytalanul a háttérbe szorított nemzet, az olaszok énekelnek. Élükön a mindenben példát mutató és csapatot összetartó kapitány, Gianluigi Buffon. A 38 éves kapus óriási átéléssel dalolja a fiatalon elhunyt alig ismert olasz költő Gofredo Mameli ütközetbe hívó tüzes verssoraira írt Novarro-indulót (a himnusz megszületésekor a költő 20, a zeneszerző 25 éves volt).

            És bizonyára arra is felfigyeltek, hogy vannak olyan válogatottak és olyan játékosok akik következetesen nem éneklik a himnuszt. Nem azért, mert nincs hallásuk. Személyes, elvi okokból. Elsősorban a honosított játékosok és azok, akiknek felmenői más országból, más kulturális és vallási környezetből érkeztek. Van olyan nemzeti válogatott, ahol a játékosok meghatározó részét képezik azok, akik eleget tesznek annak az országnak a meghívásának melynek játéktudásuk alapján megkapták az állampolgárságát, esetenként megtisztelőnek is tartják, de-. E sorok olvasatán sokaknak Mesut Özil jut eszébe, aki mindeddig következetesen nem énekelte a német himnuszt, noha a legutóbbi mérkőzésen úgy tűnt mintha dúdolta volna. De sorolhatnám még a példákat ...

            Négy évvel ezelőtt nagy botrány keveredett Szerbiában, mert az akkori szövetségi kapitány a játékosként sokkal eredményesebb Siniša Mihajlović eltávolította a válogatottból a szándzsáki muszlim, magát bosnyáknak valló (a boszniai és a szándzsáki muszlimok többsége szerb vagy horvát eredetű, felmenőik a török megszállás idején tértek át a muszlim vallásra) Adem Ljaljićot, mert nyíltan kijelentette, hogy ő nem fogja énekelni a szerb himnuszt. Tiszteli az országát, megtisztelőnek tartja, hogy behívták a válogatottba, de személyes okokból nem fogja énekelni. Mert a himnusz szövege a szerbekről és a szerbek istenéről szól. Ő pedig bosnyák és muszlim vallású. Ilyen szempontból nem volt szerencsés az egykori jugoszláv himnusz sem, a lengyel himnusz dallamára (lassabb tempóban) írt Hej sloveni! sem. Mert az is csak a szláv eredetű népekhez szólt, közben voltunk ott egyebek is nemzetiségként...(A későbbiekben a nem hivatalos himnuszként elfogadott és énekelt Od Vardara pa do Triglava kezdetű dal már mindenkihez szólt a Vardár folyótól a Triglav három hegycsúcsáig).

            A magyar himnusz is már – azóta az Alkotmányba is foglalt – első sorával kinyilatkozza, hogy kihez szól. Ezért, a fentiekhez hasonló okokból a különböző magyar válogatottakba honosított játékosok sem énekelték a magyar himnuszt. Elismerem, hogy egy kicsit furcsa ez a látvány az egész nemzet számára emelkedett pillanatokban, vannak, akik ezt a jelenséget fel is rójják, különösen azok akiknél túlfűtött a nemzeti érzelem. De éppen ők gondoljanak egy olyan helyzetre, hogy ha például Románia vagy Szlovákia honosítaná valamelyik magyar játékost és az a sárga (vagy szlovák kék) mezben énekelné magyar léttére a román vagy szlovák himnuszt. Mondjuk, a szlovák himnusz az utóbbi időben nagyon közel áll hozzánk, hiszen a buli-báró Kis Grófó megaslágere a szlovák himnusz dallamával kezdődik (hogy aszongya) : „Szegény legény vagyok, szegénynek születtem...” Csak a szlovák himnusz a későbbiekben nem tér át a „Meg a nézését, meg a járását” refrainre.

            Ha már a himnuszokról és a himnuszénekelésről értekezek: állítólag volt olyan magyar sportoló, aki fanyalgott a magyar himnusz túl lassú tempója miatt. Ami nem olyan lelkesítő, buzdító mint az amerikai, a francia vagy akár a fentiekben említett olasz himnusz. Sok vita volt a sajtóban arról, hogy Erkel Ferenc eredetileg milyen tempót határozott meg. Az „andante religioso” (áhítatosan) jelzés a jelenleginél gyorsabb előadás módot tesz lehetővé. Valószínűsíthető, hogy Erkel korában másként hangzott a szerzemény, hiszen a ritmikai felépítése alapján verbunkosként könnyen elképzelhető. A szakirodalom szerint a himnuszt az 1920-as években lassították le, Trianon és a nemzeti gyász miatt. Később játszották különböző tempókban, 2013 óta a nemzetközi versenyek kérésére ismét valamelyest felgyorsítva. Ebben a tempóban énekelték Dzsudzsákék is legutóbb Franciaországban. És a játékosokkal együtt a több tízezernyi szurkoló a stadionban és százezrek otthon.

            Özil kapcsán említettem a német himnuszt. Talán kevésbé ismert, hogy a zeneszerző, Joseph Haydn eredetileg, megrendelésnek eleget téve 1797-ben a szerzeményt osztrák császári himnuszként írta meg egy bizonyos Lorenz Leopold Haschka „Isten óvja Ferenc császárt” című szövegére. A szerzemény az elkövetkező évtizedekben, az aktualitáshoz igazodva számos változtatáson esett át. A monarchia bukása után indokolt lett volna, hogy az osztrákok lecseréljék himnuszukat, de arra hivatkozva, hogy a „nép már ezt szokta meg” egészen a II. Világháború végéig ez nem történt meg. Akkor már nem lehetett halasztgatni, mert a náci megszálló Németországnak ugyanez volt a himnusza,  csak más szöveggel. Haydn szerzeményére ugyanis August Heinrich Hoffmann von Fallersleben még 1841-ben írt szöveget Das Lied der Deutschen címmel s ezt iktatták 1922-ben német himnusszá. Korábban, pontosabban 1871-től létezett egy császári himnusz a porosz császárhoz – most jön az (egyik) pláne: - az angol himnusz zenéjére írt szöveggel!

Mivel a náci Németország ideje alatt is a Lied der Deutchen volt a himnusz a háború után felmerült a németeknél is, hogy indokolt lenne lecserélni a „Deutchland, Deutchland über alles” (Németország, mindenki felett) kezdetű himnuszt. 1952-ben hoztak egy olyan határozatot, hogy a dallam marad, de kihagyják az említett kezdetű első versszakot és a harmadik versszakkal éneklik, amelyik úgy kezdődik, hogy „ Egységet, jogot, szabadságot a német hazának”. Ezt erősítették meg 1991-ben is, az újraegyesülés után.

            Mi történt az osztrák himnusszal?

            1946-ban pályázatot írtak ki új himnuszra, a legnevesebb osztrák zeneszerző, Mozart zenéjére. Nem tudom mi okból, de a választás egy Mozart szabadkőműves szertartáshoz írt zenéjére esett (KV 623 jelzésű szabadkőműves kantáta), melynek létezik egy szabadkőműves tartalmú szövege is (mellesleg Mozarthoz hasonlóan Haydn is szabadkőműves volt, ugyanúgy mint Beethoven, Handel, Schubert, Brahms, Mendelsohn ... a német ajkú zeneszerzők között). A pályázaton egy horvát származású osztrák költőnő, Paula von Preradović nyert (nagyapja, Petar Preradović ismert horvát költő volt) Land der Berge című versével. Azóta ez az osztrák himnusz. Amit Alaba  a több néhány vendégmunkás-leszármazott osztrák válogatott játékos vagy énekel vagy sem.

            A spanyol válogatott tagjai viszont nem énekelhetik himnuszukat. Nem csak azért mert kiestek. Hanem azért, mert a spanyol himnusznak nincs szövege.