Nyitnikék

A vajdasági magyarság egyetlen napilapja, a több mint 70 éves Magyar Szó történelme során a legdurvább időszak akkor volt, amikor még a Szabad Vajdaság elnevezés állt a fejlécben, az agitprop időszakában, amikor a hatalom a sajtót a politikai agitáció eszközének jelölte meg. Elődeink becsületére legyen mondva, hogy lassanként sikerült kibújni a nyomás alól, és elérték az alapvető célt, hogy világosan meghatározzák jellegét és ehhez tartsák magukat: a Magyar Szó nem pártközlöny, hanem újság. Elődeink fáradozásait, ügyeskedéseit, hogy a lapkészítésben amennyire csak lehet az újságírói szakmai és nem a pártpolitikai szempontok domináljanak hazudtolnánk meg, ha hagynánk, hogy napilapunk ismét közlönnyé váljon.

Az elmúlt évtizedek során különböző időszakokat élt át a Lap. Volt amikor a politika lazábbra engedte a gyeplőt és lehetett igazi újságot csinálni, volt amikor bedurvult a helyzet és leszűkültek a sajtószabadság korlátai. Az én korosztályom a múlt század 80-as, 90-es éveiben sokat tett azért, hogy a Magyar Szó teljes egészében igazi közéleti napilappá váljon és önálló, független szerkesztés politikát folytasson. Örömmel vettük, hogy megszűnt a Párt, amely egyébként az utóbbi évtizedekben nem gyakorolt kivédhetetlen nyomást a szerkesztéspolitikára, örömmel vettük, hogy demokratikus plurális társadalom van kialakulóban és büszkén cseréltük le 1989-ben a fejlécet és egyben kihirdettük: a Magyar Szó a demokratikus közvélemény napilapja és az elkövetkező években mindent megtett, a végsőkig, hogy ezt a szabadságát meg is őrizze.

A bajok, mint ahogy a 14 újságíró által aláírt elemzésben is megállapították, akkor kezdődtek, amikor a „mieink” tehát a vajdasági magyar politika magához ragadta a lapot és úgy értelmezte, hogy jogában áll beleszólni, irányítani, fenyegetni, zsarolni. Durvábban, mint ahogy ez az egypártrendszer utolsó évtizedeiben történt.

А már beharangozott változtatásokkal kapcsolatban a következő a véleményem: az elmúlt évtizedekben többször is és több alkalomból is kinyilvánítottam, hogy a vasárnapi Magyar Szó megszüntetését (összevonását a szombati számmal) és még jobban a szerkesztőség három helyszínre való szétköltöztetését, a három lábra helyezését nagy tévedésnek tartottam és tartom. Ismerem az érveket, ennek ellenére véleményemet következetesen fenntartom. Meggyőződésem, hogy a szerkesztőségnek egy helyen, Újvidéken kell lennie, hatékonyan csak így lehet lapot készíteni. Dicséretes és a Lap érdekét szolgálja ha Vajdaság más fontos központjaiból jelentkeznek az ott élő újságírók. Egy írás minőségét, természetesen nem az határozza meg, hogy az újságíró hol írta. Sok mindent meg lehet beszélni a modern kommunikációs eszközök segítségével, de semmi sem helyettesítheti azt, amikor egy csapat együtt dolgozik, egy helyen, állandó kapcsolatban. Ám, ha ez az átszervezés azt szolgálja, hogy a nem kívánatos, renitens újságírókat, szerkesztőket eltávolíthassák a laptól, az ilyen eljárást elítélem.

Ahhoz hogy a Magyar Szó ne zuhanjon vissza a Szabad Vajdaság szintjére, ahol szerkesztői megmunkálás nélkül vették át a pártvezetőség-közeli személy által átküldött írásokat, ahol szintén létezett nem rövid lista azokról, akik nem szerepelhetnek a Lapban és amikor szintén (akkor még) alacsony volt a példányszám, lényegében azok olvasták akik hivatalból kapták, sürgős változtatásokat kellene foganatosítani. Az Alapítónak deklaráltan biztosítania kellene a Magyar Szó nyitott és független szerkesztéspolitikáját, amelyben a legfontosabb és legsürgősebb lenne a nyitás. A Lap tájékoztasson tárgyilagosan, hátsó szándékú szűrés nélkül az eseményekről, publicistái objektív mércék alapján, személyes pártpreferenciájuktól függetlenül magyarázzák az eseményeket, reagáljanak a történésekre, a vélemény rovatban pedig adjon helyet az érvek és ellenérvek nyitott ütköztetésének. Természetesen szerkesztői felelősség, hogy a különböző vélemények közlésénél tiszteletbe tartsa az újságírói, jogi, etikai szabályokat. Nem pocskondiázás, alaptalan vádaskodás, egyéni leszámolások helyszínévé zülleszteni a rovatot és a Lapot, hanem a demokratikus vita kibontakozását elősegíteni.

Nyitni kell, nyitni kellene az Olvasó elvárásai felé, akik között – a választások eredményei bizonyítják – mind több a vajdasági magyar pártok politizálása iránt csalódottak és érdektelenek száma, ami eleve nem jelenti azt, hogy nem érdekli Vajdaság sorsa. Különösen vigyázni kellene arra, hogy ne a Lap erőltesse az Olvasóra a véleményét, ne a Lap – közvetítve a politikai szándékot – oktassa ki és jelölje ki a vajdasági Olvasónak, hogy mi a kötelezően követendő és egyetlen helyes irány. Ne emelje ezt az általa vélt helyes irányt nemzeti érdek és cél szintjére és akik nem készek ezt a kijelölt irányt vakon, hűen követni és engedelmeskedni (hasonló helyzet mint a Szabad Vajdaság idejében) ne bélyegezzék meg nemzetárulónak (egykoron: ellenforradalmár), ne tiltsák ki a Lap hasábjairól és a közéletből.

Nyitni kell a szerzők felé. Ösztönözni a Lap valamennyi újságíróját minőségi munkára és rendszeresen megszólaltatni, irást kérni szakértő vajdasági személyiségektől. A szerzők kiválasztásába a politika, a hatalom nem szólhat bele.

Úgy vélem, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak elérése érdekében. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt, szervezet, politikusaink, közéleti személyiségeink alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása és javítása érdekében cselekszenek (az ellenkezőjét nem tudom elhinni). Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okokból nem ismerik el, nem vállalják azokat a vadhajtásokat tevékenységükben ami nem szolgálja a közös kiútkeresést. A nézeteltérések, viták letisztulása miért ne folyhatna a széles közönség, az egész vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is?

Ehhez, mint ahogy Szabó Lőrinc kismadara fütyüli tavasszal: nyitnikék!

És bízni, hinni illenék!