Rokokó - az utolsó boldog korszak
Szerb Antal szerint az emberiség utolsó boldog és gondtalan időszaka a francia forradalmat megelőző kor a XVIII. században. Az általam nagyra becsült író feltehetőleg Europára, azon belül is Nyugat-, és Közép Europára gondolhatott. Mert például a Pireneusokon túl, Spanyolországban az inkvizíció tarolt teljes szigorával ( erről majd Goya kapcsán a következő részben lesz szó), a Balkánon a törökök nyomultak, Amerikában (Észak-, Közép és Dél Amerikában egyaránt) a spanyolok, portugálok, angolok és franciák hódítottak megbolygatva az ott élő őslakosság boldog és gondtalan nyugalmát. Indiában, Kínában, Japánban, Nepálban az emberek élték a saját világukat nem tudván az európai civilizáció aktuális helyzetéről. Valószínűleg boldogan.
Szerb Antal által említett korszak kezdete a rokokó stílus időszaka. A rokokó a barokk szigorúságának ellentéteként jelentkezett. Maga az elnevezés a portugál "boroco" (barokk) és a francia rocaille szó összetákolásából született meg, a XVIII. század közepe táján, amikor a stílus már végnapjait élte. Sokáig a szónak pejoratív értelme volt. A rocaille szó franciául kagylót jelent, s utal a stílus egyik kedvelt díszítő elemére.
A rokokó elsősorban az építészetben, a belső terek, bútorok díszítésében terjedt el. Jellemzői a cifra, többszörösen hajlított, görbe vonalak, kagylók, csigák, folyondárok, virágok használata gyakran aszimetrikus elhelyezésben (az itt közölt fotón egy bútordarab rokokó stílusban készült díszítése látható)
Franciaországban a rokokó ennél többet jelentett. A kifinomult (vagy magát annak tartó) arisztokrácia könnyed, gyakran az affektálásba hajló, a kényelmet és az élvezeteket kereső életvitelének megnyilvánulása. Egy viselkedési stílus, ami magába foglalta az öltözködést, a megjelenést, a kommunikációt ...egy mesterségesen megalkotott ízlésvilág követelményei szerint.
Igencsak jellemzőnek tetszik Nicolas Largilliere (Párizs, 1656.10.10 - Párizs 1746-03.20) a kor egyik neves portréfestőjének itt közölt képe (az eredeti a Louvre-ban látható) egy párizsi arisztokrata családról. Szinte hallom a családapa tépelődését: "A kislány kétségbe van esve, elégedetlen a szabójával mert nem a
legszebb bársonyból varrta meg az a csirkefogó a szoknyáját. A feleségem
is háborog, új ruhát követel, hiszen nem jelenhet meg akárhogyan
szerdán este az irodalmi felolvasáson, ahol ott lesz egész Párizs.
Meg kell jelenni, közben a vidéki kastélyomban
Marie-Louise szeretőm vár egy légyotton De a fodrászhoz is el kellene menni, mert a parókámban megjelentek ezek az undok kis tetűk... stb"
Az alábbi festményen Gabriel Lemonnier (Rouen, 1743.06.06. - Párizs, 1824.08.17.) festő megörökítette, hogyan is néztek ki ezek az esti összejövetelek, amelyek során a művelt előkelőségek a kor kiemelkedő gondolkodóinak, íróinak előadásain jelentek meg, majd pedig magasröptű elmefuttatást gyakoroltak az elhangzottakról. A képen Voltaire (pirosban) olvas fel egy bizonyos Mme Geoffrin szalonjában.
Ekkor vált Párizs a divat és az ízlés fővárosává. Az európai arisztokrácia, ideértve Oroszországot is, franciául beszélt és aki valamennyit is adott magára a párizsi divat szerint öltözködött és viselkedett. Az utazás divatja is a XVIII. században jelentkezett. A "Grand Tour" -mánia. Az európai arisztokrácia és művészvilág számára követelménnyé vált az utazás. Elsősorban Itáliába. Aki nem járt Velencében, Firenzében, Rómában, Nápolyban, azt lenézték. Megdöbbentő adat, hogy az 1750-es években Rómába évente átlagosan 40.000 külföldi látogatott el! De nem csak Itália megismerése volt "comme il faut" kívánatos, hanem az európai fővárosok, nagyvárosok meglátogatása, felfedezése: London, Bécs, Weimar, Berlin és az igazi kuriózum Szentpétervár! Aki csak tehette, utazott, ismerkedett, majd tartotta a kapcsolatait. Nem csak az európai udvarok, hanem a művészek, alkotók is szoros levelezésben álltak egymással. Beszámoltak a történésekről, az irodalom, a művészet, a filozófia terén jelentkező ötletekről, eseményekről. Ne feledjük, ebben a korban élt Voltaire, Rousseau, Diderot, Kant, Goethe, Schiller, Montesquieu, Swift, a zenészek közül Bach, Haendel, Vivaldi, Scarlatti, majd később Haydn, Mozart, ... A nem-franciák számára pedig természetesen Párizs volt a fő úti cél. Testközelből megismerni a párizsi életet, életvitelt, divatot, arisztokráciát.
XV. Lajos kora - a király szeretője a szürke eminenciás
A rokokó kor időszaka szinte egybevág XV. Lajos uralkodásnak idejével (noha a stílus, a viselkedés jelei már elődje, XIV. Lajos korában jelentkeztek). XV. Lajost (Versailles, 1710 február 15 - Versailles, 1774 május 10.) öt éves korában koronázták királlyá. Az 1730-as évekig gyakorlatilag nem sok köze volt az uralkodáshoz, az országot megbízott miniszterek (szakértő kormány) vezették, méghozzá igencsak sikeresen. Franciaország gazdaságilag a fellendülés útján járt, utak, infrastruktúra, épületek, paloták, kastélyok épültek, egyszóval "dübörgött a gazdaság" tapasztalható jólét közepette. Ezt nem rontotta el a király sem, amikor már felcseperedett, igaz nem sokat avatkozott az ország dolgaiba, minisztereivel is ritkán találkozott, egyébként is nem egy határozott ember típusnak számított. De azért naívnak sem lehet tekinteni, ő volt az első uralkodó, aki igen hatékony titkosszolgálatot épített ki, amely naprakész információkkal látta el mi történik az országban és a nemzetközi színtéren. Minden francia királyhoz a történelem során a franciák aggasztottak megfelelő jelzőt. XV. Lajos a "Bien-aimé", igencsak szeretett jelzőt viselte. Uralkodása elején. Uralkodása során ez a jelző a "Bien-hai" (az i betűn két pont kellene, hogy legyen) azaz, igencsak utált jelzővé változott. A számos XV. Lajos portré közül Quentin de la Tour (Saint Quentin, 1704.06.06. - 1788.02.17.) pasztelljét választottam. Egy korábbi fejezetben már említettem, hogy a XVIII. században jelent meg a pasztell technika és első nagy mestere Quentin volt. A portré 1748-ban készült.
Egy érdekes mozzanat XV. Lajos életéből: 1744 augusztus 4.-én Metzben, ahol a francia csapatok élén részt vett egy, az osztrák örökösödési háborúval kapcsolatos csatában, a király súlyosan megbetegedett. Magas lázzal járó rosszulléte nem javult, sürgősen odarendelték a teljes királyi orvosi konzíliumot. A konzílium 12-én közölte, hogy az uralkodónak csak néhány nap maradt hátra életéből. Egész Franciaország aggódott, 15-én a király felvette az utolsó kenetet. S akkor valahonnan előkerült egy zsidó származású orvos, név szerint Icaise Cervus Ulmann, aki kezelésbe vette a királyt (először is megállapította a betegséget, a dizenteriát, vérhast) és láss csodát: XV. Lajos felépült! Ebből csak az a gond következett, hogy a nyilvánosság előtt nem közölhették, hogy a keresztény királyt egy zsidó orvos gyógyította meg. Franciaországgal úgy kommunikálták le, hogy egy bizonyos Alexandre de Montcharaux orvosnak köszönhető a csoda, a király viszont készpénzben bőségesen meghálálta Ulmannak a terápiát, kórházat adományozott neki Párizsban, élete végig felmentette az adófizetés kötelezettsége alól, és, hogy az égieknek is kifejezze háláját, Szent Genevieve tiszteletére megépíttette a Pantheont.
XV. Lajosnak az udvar 1725-ben szerzett egy megfelelőnek vélt feleséget Leszczynska Mária (1703 június 23 - 1768 június 24), I. Szaniszló megbuktatott lengyel király leányának személyében. Az első kiszemelt menyasszony egyébként V. Fülöp spanyol király leánya, Mária Anna Viktória infánsnő lett volna, az eljegyzés meg is történt, még amikor az infánsnő csak 3 éves volt. Az eljegyzést felbontották attól tartva, hogy a gyenge egészségi állapotú Lajos nem fogja kivárni amíg a spanyol kislány szülőképessé cseperedik. A lengyel feleséggel való házasság kötésekor Lajos 15, Mária 22 éves volt. Állítólag megkedvelték egymást. Ha nem is, nagy buzgalommal a király legfontosabb feladatának, az utódnemzésnek igyekeztek eleget tenni. 1727 és 1738 között Mária királyné 12 alkalommal maradt terhes, 9 gyermeket szült, közöttük (1729-ben) Lajos Ferdinánd trónörököst, a későbbi XVI., XVIII. Lajosok és X. Károly király apját (az itt látható festményen Mária királyné Lajos Ferdinánddal). 1738-ban Mária királyné harmadízben elvetélt, ami súlyosan megviselte és közölte Lajossal, hogy bezárta a boltot, illetve hálószobája ajtaját.Az intelligens, művelt, több nyelven beszélő, jóindulatú királyné a továbbiakban művészeti mecénásként vette ki részét az udvar életében. Ő volt az, aki megszervezte a 8 éves csodagyerek Mozart első fellépését a királyi udvaron Versailles-ban 1764-ben és általános meglepetésre az egyetlen, aki beszélgetni tudott a kis Wolfganggal a jelenlévők számára egy többnyire ismeretlen nyelven, németül.
Az egészen friss közéletből tudnék felhozni olyan konkrét példát, amikor az uralkodó (napjainkban: vezető politikus) szeretője, kedvese szürke eminenciásként kezébe veszi az irányítást és a háttérből minden lényeges kérdésben az övé a meghatározó döntés. A történelem bizonyítja, hogy az ilyen esetek általában az uralkodó bukását jelzik elő, már abból kiindulva, hogy a nép, a tömeg nem szereti a szürke eminenciásokat, pláne ha a szeretők is egyben. Így járt Lajosunk is.
1745 februárjában Lajos Ferdinánd trónörökös összeházasodott Mária Terézia spanyol infánslánnyal. A lakodalom nyolc napig tartott, ezen belül került sor február 23-án, a Versailles-i Tükörteremben egy álarcosbálra, amit Charles Nicolas Cochin (Párizs, 1715.02.22. - 1790.04.29.) az alábbi festményen így örökített meg:
A bálon a király szeme megakadt egy roppant csinos már nem éppen fiatal - mint utóbb kiderült - férjes asszonyon (családi állapota a királyt nem zavarta). Három nap múlva ismét találkoztak. Rövidesen a király első számú hivatalos szeretőjévé vált Jeanne Antoinette Poisson (1721 december 29 - 1764 április 15) ismertebb nevét később kapta meg, miután a király nemesi rangot adományozott neki: Pompadour márkinője, azaz, Madame de Pompadour.
Az új szerető lakosztályt kapott közvetlenül a királyi lakosztály felett, ahová egy titkos lépcső vezetett, nem elégelte meg csak a szeretői státust, szinte hihetetlen befolyást szerzett a királynál, mindenbe beavatkozott, államügyekbe, bel-, és külügyekbe, a diplomáciába. A házassági kötelezettségeiből visszavonult királyné állítólag korrekt kapcsolatot ápolt a márkinővel nem tekintette vetélytársának, viszont fiuk, Lajos Ferdinánd ki nem állhatta, mi több megpróbálta megszervezni megmérgezését is. Pompadour márkinő nem szült gyermeket a királynak, 1746 és 1749 között között többször is elvetélt. 1750 után kapcsolatuk - a francia források szerint - plátói szinten állapodott meg, inkább csak barátok maradtak. Madame de Pompadour kastélyt kapott a királytól és egy nagyobb lakosztályt (ez okozta később a halálát, ugyanis a nagy lakosztályban nem volt fűtés és tüdőgyulladást kapott).
Madame de Pompadour nem csak csinos, hanem művelt nő volt, aki élénken érdeklődött a művészetek iránt is. Kiemelt szinten ápolta a kapcsolatait a kor neves alkotóival, elsősorban Voltaire-el (aki ebből anyagi hasznot is húzott), Rameaux zeneszerzővel, a festők közül pedig Boucher volt a kedvence. A fenti portré Pompadour márkinőről Boucher egyik festményének kinagyított részlete.
Boucher féktelen erotikája
Miután megnyert egy képzőművészeti pályázatot ösztöndíjat kapott, hogy négy évig (hol máshol, mint) Rómában tanuljon. Itáliából 1731-ben tért vissza Párizsba, 1734-ben már felvették a Művészeti Akadémia tagjává. Pályafutása elején több, a királyi udvartól érkező különböző megrendelésnek tett sikeresen eleget, többször megfestette Pompadour márkinét, aki kegyeibe fogadta és évtizedeken keresztül egyengette pályafutását. 1765-ben, miután elhunyt a hivatalos udvari festő, Charles André van Loo (1705 - 1765), Boucher kapta meg ezt az elismerő megbízatást ( Charles André van Loo nagyapját, a Flandriából gyilkosság miatt Párizsba áttelepülő Jacob van Loo-t egy korábbi fejezetben már említettem). Sokrétű és rendkívül termékeny festő volt. Olasz hatásra festett mitológiai ihletésű képeket, vallásos festményeket, gyönyörű portrékat, tájképeket, erotikus töltetű zsánerképeket és számos díszítést a Versailles-i, Fontainbleau-i és egyéb kastélyokba. Tájképeit az idealizált, álomszerű, boldogságtól, elégedettségtől sugárzó rokokó hangulat uralja, nem csak a pásztorok, a pásztorlányok jól öltözöttek, de még a birkák, bárányok is mosolygósnak tűnnek, szinte hallani a fülemüle énekét és a patak csobogását...Első ismertebb festménye a mitológiai ihletésű képek közül 1740-ben készült, Vénusz diadala címmel. A festmény mérete 130x162.
A képet szemlélve, először úgy tűnt, hogy a tajtékzó tenger hajótörötteket vetett partra egy kietlen sziklás szigeten, akik a vihar és a menekülés során elveszítették ruházatukat. A szigeten pedig ismeretlen repülő bennszülöttek zúdítottak rájuk nyílzáport. Alaposabb vizsgálat után rájövünk, hogy a szereplők nem szenvednek, ellenkezőleg. Egy orgia közeli állapotot örökített meg a franciai festő. Feltűnően fehér bőrű és szőkés meztelen leányzók izmos sötéthajú, szintén pőre
férfiakkal hemperegnek a hullámzó tenger sekélyében. Fölöttük, mint a darazsak a mézesdöbön
felett röpködnek a huncut kis Cupidók és nyilaikkal össztűz alá veszik a
libidótól túltengő társaságot. Vénusz diadalát a szerelem diadalaként kell
érteni, ami az esetleges mélyebb érzelmeket mellőzve abban nyilvánul meg, hogy a szerelem nyílától megsebzett
emberi lények momentán párzani kezdenek. Még jó, hogy napjainkban, a XXI században a levegőben nem röpködnek ilyen eredményt produkáló nyilakkal felszerelt Cupidók. Képzeljük el, ha egy autóbusz vagy villamos megállón várakozó tömeget elkezdenék lőni, micsoda látvány kerekedne.
A kor erkölcse nem talált semmi kivetnivalót a festményen, mely nagy sikert aratott. A képet azon nyomban megvásárolta Svédország párizsi nagykövete bizonyos Carl Gustaf Tessin. A svéd nagykövet úr ismert személyiségnek számított Párizsban, XV. Lajos annyira megkedvelte, hogy egy időben lakosztályt bocsájtott számára Versailles-ban. Tessin nem csak a fenti, hanem az oldalsó festményt is megvásárolta és rendelt még kettőt. A bal oldali kép a mitológiai sorozathoz tartozik. Ovidius átváltozások művéből a Léda és a hattyú témája (Zeusz hattyúvá változott), amit diszkrétebben megfestett Correggio ( a 3. fejezetben bővebben olvasható erről) majd Veronese, Rubens és sokan mások. Boucher festménye nagyon súrolja a jó ízlés határát, de erről a témáról készültek még ízléstelenebb alkotások, volt olyan is, ami miatt kiállítást zártak be, mert sértette a közerkölcsöt. Tessin nagykövet a festményeket Stockholmba küldte III. Gusztáv svéd királynak (nem tudom milyen reakciót váltottak ki a párizsi festmények a svéd udvaron). A képek ma is Stockholmban láthatóak, a Svéd Nemzeti Múzeumban.
A király begerjedt a festményre
Francois Boucher talán legismertebb festménye, melynek igen érdekes a története is, az alábbi Szőke Odaliszk. A képnek létezik két változata, mind a kettőnek még két címe: Mademoiselle O'Murphy, illetve Fiatal lány az ágyon. Ami biztos: a képen látható lány Marie Louise O'Murphy, XV. Lajos egyik szeretője. A kép keletkezéséről három történetet olvastam és elolvastam a leányzó, Marie Louise (miután a király nemesi rangot adományozott neki, neve kiegészült a de Boisfailly megjelöléssel) életrajzát. Rendkívül érdekes és kalandos olvasmány, ennek ellenére csak a képpel kapcsolatos lényeggel foglalkozom.
A leány Írországból Normandiába költözött házaspár ötödik leánya. Apja foltozó varga volt, anyja Párizsban egy szabónőnél segítkezett, de állítólag segített leányainak pénzes kuncsaftokat is keríteni. A négy nővér közül három az Operában is közreműködött táncosnőként, énekesnőként, sorrendben a harmadik, Brigitte modellkedett. Boucher állítólag Brigitte-en keresztül ismerte meg Marie-Louise-ot. A fenti képet 1751-ben festette meg, megrendelésre.
Casanova emlékirataiban úgy jegyezte le, hogy az akkor 14 éves lányt ő hozta össze Boucher-val és ő rendelte meg a festményt. Itt kell megjegyezni, hogy a XVIII. század a nagy kalandorok korának is számít, Casanova mellett a legismertebb, könyvem, A homéroszi kapocs főszereplője, a talányos polihisztor Saint Germain grófja volt, aki szintén gyakran megfordult Párizsban és személyes, szinte baráti kapcsolatban állt a királlyal (a két kalandor ismerte is egymást, igaz más területeken ténykedtek). Amikor a nemzetközileg is ismert nőcsábász meglátta a festményt a következőket mondta elragadtatásában: "Bouchet olyan kívánatosnak festette meg a lány fenekét és combjait, hogy nincs az a férfi, aki ennek a látványnak ellent tudna állni" és javasolta, hogy mutassák meg a királynak.
Az általam olvasott életrajzban a lányra a királyi udvar egyik apródja figyelt fel a varrónőnél, ahol anyja is dolgozott, ő javasolta, hogy célszerű lenne készíteni róla egy jó festményt, mert a lány biztosan felkeltené a király érdeklődését is. Lujzáról a festő legelőször egy rajzot készített, ami itt látható. A rajz az Írországi Nemzeti múzeumban látható.
A harmadik változat szerint a képet a Királyi ingatlanok felügyeletével megbízott Marigny márki vásárolta meg. Erről létezik egy rendőri feljegyzés is, a rendőr aki testőrként elkísérte a márkit, jegyzőkönyvbe rögzítette az eseményt. Marigny márki, aki egyébként a király első számú szeretőjének, Pompadour márkinőnek a fivére volt, az esetet tréfás megközelítésben írta le. Mármint, szólt a királynak, hogy kabinettjébe rendelt négy festményt, tekintettel a hőségre négy aktot (ha-ha-ha). Az egyiket, amit Boucher festett okvetlenül meg kell, hogy nézze a felség! Ez a változat arra céloz, hogy az egészhez köze volt Pompadour márkinőnek is, aki, mint ahogy a fentiekben leírtam 1750 után már nem szeretkezett a királlyal, ám lelkiismeretesen segített abban, hogy ellássa, többnyire fiatal (és orvosi ellenőrzésen átvizsgált) lányokkal Lajost (hasonlóan, mint ahogy tette ezt a CIA egyik különítménye a szexuálisan féktelen Kennedy elnökkel). Más forrás szerint Pompadour asszonyt felbőszítette a fiatal leány megjelenése és ő volt az aki, később elűzte az udvartól.
A lényeg: a festmény eljutott a királyhoz. Casanovának igaza volt, a király begerjedt és rögtön látni kívánta Lujzát. Az életrajz szerint a leányzó ekkor még érintetlen volt és édesanyja 1000 pénzben egyezett ki feltehetőleg nem személyesen a királlyal, hanem valamelyik illetékes tanácsosával. A király új szeretőjét, Morphyse-t (így becézte) nem mutatta be az udvaron, Versailles-ban (a városkában) egy lakosztályt rendeztetett be részére, szobalányt, szakácsnőt, öltöztetőnőt, személyzetet rendelt hozzá, valamint hintót lovakkal és két lakájjal akiknek az volt a legfontosabb feladatuk, hogy hívásra hozzák a lányt. Aki ekkor (történt mindez 1752-ben) még nem töltötte be a 15. évét, Lajos pedig 42 életévét taposta. 1753-ban a leány terhes maradt a királytól, de elvetélt. 1754 június 20-án azonban egy egészséges kislánynak adott életet, akit Agatha-Louise-nak kereszteltek. A király hivatalosan nem ismerte el a gyermeket, de olyan nagyon nem is tagadta az apaságot. 1755 egy novemberi éjszakán Marie-Louise-t és kislányát kiköltöztették a Versailles-i lakosztályból, majd az udvar közbenjárására találtak neki egy férjet, egy katonatisztet. A király bőséges nászajándékkal látta el az ifjú párt és a kislányt, Marie Louise megtarthatta az összes ékszert, ajándéktárgyat, amit a királytól kapott. A fiatal párt jó messzire, Auvergne megyébe költöztette az udvar menedzsmentje. A történet érdekes része még csak itt kezdődik ( 20 éves korára özvegy maradt, mert a katonatiszt egy harcban elesett, ezután következtek újabb szeretők, férjek, a király ismét teherbe ejtette, beleszeretett egy abbé, Franciaország Pénzügyi főfelügyelője, aki azután nagy gazdagságot hagyott rá, de jött a forradalom...)
A Szőke odaliszkról két festmény készült. A legfelső 1751-ben, a müncheni Alte Pinotekben látható. De 1752-ben Bouchet festett egy másik, majd azonos tartalmú és méretű (59x73) festményt (a fenti, jobb oldali kép), amely a kölni Walrof-Richartz Múzeum tulajdonát képezi. A test identikus, a különbség annyi, hogy a későbbi képen a festő hozzáfestett rószaszín ágyneműt is, meg nagyobb a rumli az ágy mellett. Nem egyértelmű, hogy a király melyik változatba szeretett bele.
Érdekes megjegyezni, hogy létezik egy Barna Odaliszk is (bal oldali kép). Ez volt Boucher első festménye a sorozatból, még 1745-ben készítette. Valószínűleg házi használatra, mert saját feleségét, Marie Jeanne Buzeau-t állította be ebbe a kihívó pózba, amit azután kellőképpen provokatívnak talált, hogy Morphyse-t is így állítsa be a királynak. Ez a festmény A Louvre-ban látható.
A rokokó stílus egyik legjellemzőbb festményének tartják Boucher Szépítkező Vénusz (La toilette de Venus) című festményét.
A festményt Pompadour márkinő rendelte 1751-ben, a királytól kapott Bellevue kastélyába. A festő ezen a képen visszafogta magát, mellőzte a "prasnyaságokat" és rápakolt mindent, ami a kor idealizált, álomszerű könnyed báját kellett volna megjeleníteni. A főszereplő istennő körül ott a három Cupido, az egyik, a gazdagságot bemutató ékszerekkel játszadozik, megjelennek a galambok is a hűséget jelképezve, virág sem maradt el, sőt még a stílus díszítőelemeként fontosnak tartott kagylót is odafestette a mester utalva az istennő származására. Mindez meleg, rózsaszínbe húzó színekkel festve, a háttérbe festett sötétzöld bársony funkciója, hogy még inkább kiemelje a meleg színeket. Egyszóval egy igazi, szirupos giccs. Mérete 108,3 x 85,1 cm, a New York-i Metropolitain Múzeumban őrzik.
Boucher is megfestette a klasszikus témát, Vénusz születését, ímigyen:
Az 1754-ben megfestett, kép talán még sziruposabb az előzőnél. Az istennő ondolált hajjal született meg, mintha nem is a hullámokon, hanem egy kényelmes rekamién heverne, a pléd színe hasonló a tengeréhez. Ott látható kép Cupido is, az egyik mintha füstbombát tartana (eredetileg feltehetőleg fáklya - talán esti órákban történt a születés?) a másik egy galambbal birkózik (a galambokra, amennyire én tudom - apósom galambász - nem jellemző, hogy a tenger felett röpködnének). És ott van egy fáradt ábrázatú, meghatározhatatlan besorolású csúf hal is, akire az istennő ügyet sem vet, mert gondolataiba merült. A kép mérete 79,2 x 138,7, a londoni Wallace collection a tulajdonos.
Boucher-ra jellemzőbbek azonban az erotikus töltetű zsánerképek. Ezek között érdekesség az 1742-ben megfestett, La toilette (Szépítkezés) című festménye. A képen látható női mozdulat talán a prototípusa az annyiszor felhasznált, kihívó tipikus mozdulatnak: amikor a nő igazítja harisnyáját. Modellként ismét a feleségét használta fel. A konkrét esetben Boucher-né senkit sem provokál, csak öltözködik, amiből kiderült, hogy korában a női harisnya nagyjából akkora volt mint a focisták lábszárvédője, éppen, hogy csak fel lehetett húzni a térd fölé. A kép betekintést enged abba is, hogy mekkora rendetlenség uralkodott a Boucher családnál, minden szanaszét, a szolgálólány ahelyett, hogy rendet tenne egy furcsa mozdulattal valamin csodálkozik.
A fenti festményen a rumlin kívül nincs semmi meghökkentő. Egy élethű zsánerkép. A királyi festő azonban készített ennél pikánsabb (durvább) zsánerképeket is, ezek közül a legdurvább, legízléstelenebb a La toilette intime (une dame qui pisse), fordításomban: Intim toalett (pisilő hölgy), ahol egy párizsi úrnő bemutatja a bourdalou-nak nevezett edény használatát. A kép meghökkentő, de még meghökkentőbb az adat, hogy Boucher korában az ilyen festményeknek nagy keletje volt. Olyan vicces, tréfás kategóriába tartoztak, amit az arisztokrata családoknál, a palotákban függönnyel eltakartak, de amikor a társalgás, kiadós borozgatás után eljutott abba a szakaszba, hogy elkezdték mesélni a pikáns és alpári vicceket, akkor a házigazda a vendégeknek mutatott ilyen festményt. Egyszóval egy valamit magára adó arisztokrata francia úrnak illett, hogy legyen ilyen alkotás a tulajdonában. Bouchet egész sorozatot készített, természetesen jó pénzért, hasonló képekből. Egyébként ennél még ízléstelenebbet is.
A király festőjének hírnevét az ilyen festmények tépázták meg. Miután elhunyt a nagy támogató és mecénás Pompadour márkinő, majd a kurafi király is, amikor az arisztokrácia dekadenciája a végletekbe sodródott, közben mint erősebbé izmosodott a feltörő polgárság, a szellemi életben terjedt a felvilágosodás Boucher által képviselt módinak befellegzett. A festőnek elismerték, hogy tud festeni, de más divat, más követelmények jelentek meg. Személy szerint Denis Diderot (1713 - 1784) író, filozófus, a Felvilágosodás egyik fő képviselője, a francia Enciklopédia szervezője, főszerkesztője, az egyetemes kultúra egyik legnagyobb személyisége volt az, aki nyíltan fellépett a rokokó szellemisége és konkrétan Boucher által képviselt festészeti stílus ellen. "Nem lennék ellene, ha volna Boucher festményem. Tudom, hogy ha eljönne hozzám semmi jót nem mondana a festményről, de megnézné" - írta Diderot Grimmnek, elismerve Boucher tudását, technikáját, ecsetkezelését, színérzékét... De annál jobban kifogásolta egyrészt az idealizálást, azt, hogy az általa megfestett tájképeknek semmi köze a valósághoz másrészt az ízléstelenséget. Egyúttal mindazokat is, akiknek az ilyen festmények tetszenek. Konkrét festményeket is említett például a pisilő nőt, valamint a Szőke és a Barna Odaliszkeket, külön felhányva a festőnek a szemérmetlenséget, és a tiszteletlenséget, hogy saját feleségét ilyen pózban festette le. A bal oldali festményt a filozófusról a már említett van Loo dinasztiának eddig nem említett sarja, Louis Michel van Loo festette (Toulon, 1707.03.02 - Párizs, 1771.03.20.). Louis Michel 1736 és 1753 között V. Fülöp spanyol király udvari festője volt, Jean Baptiste fia. A fentiekben említett Charles André van Loo, aki Boucher előtt a francia királyi festő titulusát tudta magáénak Jean Baptiste jóval fiatalabb fivére, tehát Louis Michel nagybátyja, noha majd egyidősek voltak.
Valamennyi itt említett és nem említett van Loo gyönyörű portrékat festett. Louis Michel rokokó stílusban festette meg V. Fülöp spanyol király családját. Íme a kép:
Igazi rokokó beállítás: a királyi családot remek hangulatban látjuk egy pazar palota előcsarnokában, az egymásra hasonlító nők mutatós dekoltázsban, a férfiak felrakták kitüntetéseiket, az infánsok egy kutyussal játszadoznak, a festő megmutatta, hogy tud drapériát is festeni, ezért látható a bordó bársony függöny, a függöny mögött látszó erkélyen mintha zenészek basavelnének, a háttérben idillikus táj, mint amilyen meseszerűen idillikus az egész kompozíció ezen a nagy méretű festményen (406x511cm). Hol máshol, mint a madridi Pradóban látható. A festményt jól nézze meg a kedves Olvasó, mert hivatkozni fogok rá a következő fejezetben, ahol Goyáról lesz szó.
A legvégére hagytam a rokokó korszaknak egy olyan festményét, ami a sorozat címét támasztja alá. Emberek a Vénuszon. Illetve: ember a Vénuszon. Ahol az ember a festő a Vénusz pedig a modell. A festő szinte ismeretlen, svájci származású Alexandre Chaponnier (1753 - 1835). Hozzá kell tenni: az Apa. Valamennyivel nagyobb ismerettségre tett szert azonos nevű fia, aki már Párizsban alkotott, festett is, de inkább rézkarcainak köszönhetően szerzett hírnevet.
A festmény címe: Le modele est disposé, amit úgy lehetne fordítani, hogy a modell készen áll (valamire), vagy hajlandó. A cím már kétértelmű, a kép láttán pedig kiderül, hogy mire gondolt a huncut festő...
Casanova emlékirataiban úgy jegyezte le, hogy az akkor 14 éves lányt ő hozta össze Boucher-val és ő rendelte meg a festményt. Itt kell megjegyezni, hogy a XVIII. század a nagy kalandorok korának is számít, Casanova mellett a legismertebb, könyvem, A homéroszi kapocs főszereplője, a talányos polihisztor Saint Germain grófja volt, aki szintén gyakran megfordult Párizsban és személyes, szinte baráti kapcsolatban állt a királlyal (a két kalandor ismerte is egymást, igaz más területeken ténykedtek). Amikor a nemzetközileg is ismert nőcsábász meglátta a festményt a következőket mondta elragadtatásában: "Bouchet olyan kívánatosnak festette meg a lány fenekét és combjait, hogy nincs az a férfi, aki ennek a látványnak ellent tudna állni" és javasolta, hogy mutassák meg a királynak.
A harmadik változat szerint a képet a Királyi ingatlanok felügyeletével megbízott Marigny márki vásárolta meg. Erről létezik egy rendőri feljegyzés is, a rendőr aki testőrként elkísérte a márkit, jegyzőkönyvbe rögzítette az eseményt. Marigny márki, aki egyébként a király első számú szeretőjének, Pompadour márkinőnek a fivére volt, az esetet tréfás megközelítésben írta le. Mármint, szólt a királynak, hogy kabinettjébe rendelt négy festményt, tekintettel a hőségre négy aktot (ha-ha-ha). Az egyiket, amit Boucher festett okvetlenül meg kell, hogy nézze a felség! Ez a változat arra céloz, hogy az egészhez köze volt Pompadour márkinőnek is, aki, mint ahogy a fentiekben leírtam 1750 után már nem szeretkezett a királlyal, ám lelkiismeretesen segített abban, hogy ellássa, többnyire fiatal (és orvosi ellenőrzésen átvizsgált) lányokkal Lajost (hasonlóan, mint ahogy tette ezt a CIA egyik különítménye a szexuálisan féktelen Kennedy elnökkel). Más forrás szerint Pompadour asszonyt felbőszítette a fiatal leány megjelenése és ő volt az aki, később elűzte az udvartól.
Érdekes megjegyezni, hogy létezik egy Barna Odaliszk is (bal oldali kép). Ez volt Boucher első festménye a sorozatból, még 1745-ben készítette. Valószínűleg házi használatra, mert saját feleségét, Marie Jeanne Buzeau-t állította be ebbe a kihívó pózba, amit azután kellőképpen provokatívnak talált, hogy Morphyse-t is így állítsa be a királynak. Ez a festmény A Louvre-ban látható.
Giccses Vénusz
A rokokó stílus egyik legjellemzőbb festményének tartják Boucher Szépítkező Vénusz (La toilette de Venus) című festményét.
A festményt Pompadour márkinő rendelte 1751-ben, a királytól kapott Bellevue kastélyába. A festő ezen a képen visszafogta magát, mellőzte a "prasnyaságokat" és rápakolt mindent, ami a kor idealizált, álomszerű könnyed báját kellett volna megjeleníteni. A főszereplő istennő körül ott a három Cupido, az egyik, a gazdagságot bemutató ékszerekkel játszadozik, megjelennek a galambok is a hűséget jelképezve, virág sem maradt el, sőt még a stílus díszítőelemeként fontosnak tartott kagylót is odafestette a mester utalva az istennő származására. Mindez meleg, rózsaszínbe húzó színekkel festve, a háttérbe festett sötétzöld bársony funkciója, hogy még inkább kiemelje a meleg színeket. Egyszóval egy igazi, szirupos giccs. Mérete 108,3 x 85,1 cm, a New York-i Metropolitain Múzeumban őrzik.
Boucher is megfestette a klasszikus témát, Vénusz születését, ímigyen:
Az 1754-ben megfestett, kép talán még sziruposabb az előzőnél. Az istennő ondolált hajjal született meg, mintha nem is a hullámokon, hanem egy kényelmes rekamién heverne, a pléd színe hasonló a tengeréhez. Ott látható kép Cupido is, az egyik mintha füstbombát tartana (eredetileg feltehetőleg fáklya - talán esti órákban történt a születés?) a másik egy galambbal birkózik (a galambokra, amennyire én tudom - apósom galambász - nem jellemző, hogy a tenger felett röpködnének). És ott van egy fáradt ábrázatú, meghatározhatatlan besorolású csúf hal is, akire az istennő ügyet sem vet, mert gondolataiba merült. A kép mérete 79,2 x 138,7, a londoni Wallace collection a tulajdonos.
Diderot: a szemérmetlenségnek is van határa
Valamennyi itt említett és nem említett van Loo gyönyörű portrékat festett. Louis Michel rokokó stílusban festette meg V. Fülöp spanyol király családját. Íme a kép:
Igazi rokokó beállítás: a királyi családot remek hangulatban látjuk egy pazar palota előcsarnokában, az egymásra hasonlító nők mutatós dekoltázsban, a férfiak felrakták kitüntetéseiket, az infánsok egy kutyussal játszadoznak, a festő megmutatta, hogy tud drapériát is festeni, ezért látható a bordó bársony függöny, a függöny mögött látszó erkélyen mintha zenészek basavelnének, a háttérben idillikus táj, mint amilyen meseszerűen idillikus az egész kompozíció ezen a nagy méretű festményen (406x511cm). Hol máshol, mint a madridi Pradóban látható. A festményt jól nézze meg a kedves Olvasó, mert hivatkozni fogok rá a következő fejezetben, ahol Goyáról lesz szó.
A modell hajlandó
A legvégére hagytam a rokokó korszaknak egy olyan festményét, ami a sorozat címét támasztja alá. Emberek a Vénuszon. Illetve: ember a Vénuszon. Ahol az ember a festő a Vénusz pedig a modell. A festő szinte ismeretlen, svájci származású Alexandre Chaponnier (1753 - 1835). Hozzá kell tenni: az Apa. Valamennyivel nagyobb ismerettségre tett szert azonos nevű fia, aki már Párizsban alkotott, festett is, de inkább rézkarcainak köszönhetően szerzett hírnevet.
A festmény címe: Le modele est disposé, amit úgy lehetne fordítani, hogy a modell készen áll (valamire), vagy hajlandó. A cím már kétértelmű, a kép láttán pedig kiderül, hogy mire gondolt a huncut festő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése