Luiz

A város már az első találkozáskor olyan kedvesnek, szimpatikusnak tűnt, mint amilyen Újvidék (volt egykoron). Azzal a különbséggel, hogy ott trópusi az éghajlat és ennek megfelelő a növényzet is (akác ott is nő, virága akkora mint egy megtermett fürt szőlő), az utcán több színes bőrűvel találkozik a járókelő és van repülőtere. Igaz, a repülőtér talán akkora sincs mint az újvidéki buszállomás. De Brazíliában nagyobbak a távolságok, helyi buszjáratok helyett olyan 20 személyes repülők közlekednek, ahol a pilóta egy térben ül az utasokkal és nincs mellékhelyiség.

A város neve Ribeirao Preto, Sao Paulo-tól 313 kilométerre fekszik északnyugati irányban. Lakosainak száma kétszer akkora mint Újvidéké (több mint 600 ezer) Brazília egyik leggazdagabb városa, egykoron a kávé és a szója, az utóbbi évtizedekben a cukornádból nyert alkohol feldolgozásról ismert (az alkoholt nem az emberek, hanem a járművek fogyasztják), valamint a mezőgazdaság és a kereskedelemben termelt jövedelemnek az egészségügybe visszaforgatott pénzből létrehozott klinikáiról.

A Ribeirao Preto-i brazil családot a múlt század végén ismertem meg. Zeneszerzőként tettem eleget egy meghívásnak, egy ottani vonósnégyessel adtam elő szerzeményeimet. A család a város egyik legelőkelőbb családjának számított, a feleség irodalmár, költőnő (ő hívott meg), a férj orvos professzor, világszinten ismert specialista a térdműtétekre, ezen felül a helyi Operaház tiszteletbeli elnöke. Ilyen kellemes modorú, pozitív kisugárzású, rendkívül művelt személyiséggel nem sokkal találkoztam az életben. Olasz származású volt (innen az imádat az opera iránt), mesélte, hogy Sorentoban fogant meg, de már Brazíliában született, szülei kávéültetvényt vásároltak és ebből a célból telepedtek át az Új világba.

Amikor megérkeztem hozzájuk (történt mindez 1999-ben) vittem ajándékba három festményemet (összetekertem a vásznat, ott keretet kaptak. A festményeim a nappali szobájukban – ami nagyobb volt mint a mi egész lakásunk – a fő helyre kerültek. Egy eredeti Dali képnek kerestek másik falat, hogy az enyéim méltó helyre kerüljenek egyébként is gazdag gyűjteményükben. Ott tartózkodásom során megkértek, hogy ha kedvem tartja fessek egy-két képet városuk nevezetességeiről: a Pedro II nevű operaházról (a fenti fotón ez az épület látható) és a városháza épületéről. A város egyik neves és végtelenül kedves festőnője, a család barátja rendelkezésemre bocsájtotta a készletét (vászonok, festék, ecsetek, állvány). Festés közben, a nagy melegben árnyékot keresve tapasztaltam meg, hogy a Nap ott fordítva jár, nem balról jobbra mint nálunk, hanem jobbról balra.

A házaspárnak öt fia és egy leánya volt, csak a legfiatalabb fiú élt szüleivel, a többiek már saját családot alapítottak.  A népes családot és a rokonságot egy, a tiszteletemre szervezett medence melletti kerti partyn ismertem meg, ahol eredeti brazil élő zenekar játszott diszkrét bossa novákat.

Visszajövetelem után is tartottuk a kapcsolatot. Találkoztunk Európában is, itt Budapesten, Veronában, Párizsban…

 Leveleztünk e mail formában. Tavaly év elején kezdtek elmaradozni a levelek. Később tudatták: a család gyászban van, mert a legfiatalabb fiú elhunyt. Nem sokra rá újabb baj érte őket: a feleség, a barátnőm közlekedési balesetben súlyosan megsérült, kezét, lábát, medencecsontját törte…

Három héttel ezelőtt következő tartalmú e mail érkezett:  “Fiunk Mauro után egy évre és négy hónapra  szeretett férjem Luiz is eltávozott.”

Néhány nappal ezelőtt az özvegy barátnőm közölte, hogy a város, Ribeirao Preto férje iránti tiszteletből Luiz Gaetani Művelődési Központot létesített. Első példányokként, mint ahogy a fotón is látszik,  az én tájképeimet vitték át a Központba  (az opera épületéről készült alkotásom maradt az operaház halljában).

Megtisztelő. Ha valaki Ribeirao Pretoban jár…