Szabad sajtó

A Szabad sajtó az egy utcának is rövid út Budapesten, az V. kerületben. Sokak szerint ez a fogalom a budapesti közterület nevével ki is merül. Időnként több résztvevős TV-műsorban, nyilvános vitaesten, cikkekben, tanulmányokban előveszik a témát. Előkerülnek az ismert panelek: cenzúra, öncenzúra, szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, túlélés, infarktus… Végül a konklúzió általában: szabad sajtó nem létezik, („noha lenne rá igény”) kár feszegetni.

Nem kérte, nem kérdezte senki, de kifejtem véleményemet. Mert a téma, így kívülállóként is igencsak foglalkoztat.

A szabad sajtó rövid útja Budapesten a Váci utcánál ér véget. A sajtóban – a vajdasági sajtóról, elsősorban az egyetlen napilapról beszélek, mert ezt a területet ismerem legjobban – pedig akkor torpan meg, amikor egy lap, egy szerkesztőség, illetve annak felelős vezetője elfogadja (kényszerből? érdekből? zsarolás vagy anyagi biztonság miatt?), netalán önként felvállalja a független tájékoztatás helyett a politika formálás szerepét. Talán még küldetés-szerepet is látva abban, hogy a hatalmon lévőkkel (egypártrendszerben a Pártal) fej-fej mellett beáll kisebb vagy nagyobb vehemenciával húzni a hatalom által meghatározott politika szekerét. Minden politikus, minden politika ilyennek szeretné tudni a tájékoztatást. Hiszen, mi lehet fontosabb, mint a közösség érdekét szolgálni, tenni érte, népszerűsíteni az intézkedéseket, megmagyarázni a helyzetet, előkészíteni a megfelelő közéleti állapotokat…? Tájékoztatni. Az újság nem a politikát, vagy a hatalmat szolgálja, még ha egyet is ért vele. Hanem tárgyilagosan tájékoztat és szabadon, érvek alapján véleményt mond.

Volt egy időszak, amikor a körülmények lehetővé tették, hogy a Magyar Szó szakítson ezzel a nyűggel amitől igyekezett szabadulni és megvalósítsa a szinte lehetetlennek tűnő sajtószabadságot. Amikor a Szerkesztő bizottság szerkesztette a lapot tiszteletben tartva elsősorban a szakmai és etikai követeleményeket és nem tűrt semmilyen külső beleszólást. (Itt zárójelben szóvá kell tennem, hogy napilapunk főszerkesztője a Pannon TV műsorában azt mondta, hogy a Magyar Szó esetében utoljára cenzúra a rossz emlékű Bozovic idejében volt, amikor ez a politikus állítólag berendelte a főszerkesztőt és cenzúrázta a lapot. Mivel Bozovic „uralma” részben az én megbízatásom idejére is esik, Márta kijelentését, ha netalán rám gondolt, határozottan cáfolom, hogy az utódom milyen helyzetben végezte munkáját, részleteiben nem tudom. Nem cenzúra, hanem kegyetlen nyomás gyakorlás volt, aminek a Lap minden erejével ellenállt).   S akkor megalakult a vajdasági magyarság első érdekvédelmi szervezete, a VMDK. A szervezet logikusnak találta, hogy a Magyar Szó a VMDK szócsöve, előbb utóbb talán alapítói jogokkal rendelkező nem tudom mije legyen, hiszen mi lehet fontosabb a vajdasági napilap számára, mint a vajdasági magyarság érdekvédelme. Ezt akkor frissében sikerült megbeszélni: a Magyar Szó természetesen tájékoztat a VMDK tevékenységéről, de nem lesz a VMDK lapja, netalán közlönye. Ezt az elvi fontos állásfoglalást – ahol világosan meghatároztuk mi a politika és mi a sajtó feladata és szerepe – később a VMSZ esetében már nem sikerült eredményesen képviselni a szerkesztőségnek.

Amikor a sajtó beáll a hatalom mellé szolgáltatásával azt nevezték az egypártrendszerben rövidítve agitpropnak. Agitálás és népszerűsítés. Miután a vezetők belátták, hogy a pártközlöny és az újság teljesen más kategória, enyhítettek a helyzeten és más nevet adtak az elvárt és újságírói, emészthető nyelvezetbe csomagolt tevékenységnek: elkötelezett politikai újságírás. S ezért fizettek is becsületesen.  Az elkötelezett politikai újságírók esetében alapvető követelmény az éberség. Reagáljon, még csírájában fojtsa el az elhajlásokat, fedezze fel a külső és a belső ellenséget… A volt Jugoszláviában egyik legfontosabb feladat volt minden lapnál, de különösen a nemzetiségi lapoknál a nacionalizmus, különösen a saját nemzetiségen belül jelentkező nacionalizmus jeleinek észlelése,   felfedése. Ennek ellenére a nacionalizmus akkora erővel tört elő, hogy szétvetette az országot.

Ma másra éberek a már-már politikusi magasságokban mozgó, a nemzetet és a közösséget hűen szolgáló elkötelezettek. A nacionalizmus, az már követelmény, más veszélyes elhajlásokra kell reagálni. Mert a politika, a hatalom mindig talál és szab követelményeket.  Az éberség maradt állandó követelményként, továbbra is le kell leplezni a külső és belső ellenséget. Még időben. Mert ha …

A szabad sajtó meghosszabbításának szándéka esetén már forradalmi területre kerülne a városrendész Budapesten, ugyanis ez a rövidke út, amely a Március 15 tér felett kezdődik a Kossuth Lajos utcába torkollik. A sajtó szabadságát Vajdaságban forradalmi jelző nélkül is meg lehetne hosszabbítani. Állítólag erre most van készség.  Amin nem csodálkozom, hiszen a politikusok is rájöttek, hogy a szervilis sajtó kontraproduktív. Pláne ha még el is terjed a minősítés, hogy a Lap kiszolgálja a hatalmat. A magát független gondolkodásúnak tartó olvasó ilyen sajtóterméknek eleve nem hisz, ezek szerint a politikus megnyilvánulásait is kétséggel vagy ellenszenvvel fogadja. Az eredményeket is propagandának könyveli el. És keresi az eltitkolt sumákságokat. Még ha nincsenek is, vagy nem olyan jelentőségűek. A történelem bebizonyította, hogy csak pszichopata, a zsarnoksághoz, a diktatúrához közel álló, vagy azt gyakorló uralkodók követelték meg és élvezték ha az alattvalók csak dicsérték. Ezek közé senki sem szeretne tartozni. A normálisan gondolkodó politikus kíváncsi a bírálatokra is, a más véleményére, a vélemények ütköztetésére, hiszen tudja, hogy senki sem tévedhetetlen. A túlbuzgó sajtó csak árt, az Olvasó a túlbuzgóságot is követelménynek látja.

A lényeges változtatás érdekében, meglátásom szerint első lépésben a következő egyszerű megoldásokat kellene érvényesíteni: ha már az alapító jogok (nem korrekt módon) az MNT-hez kerültek, létesíteni kell (vagy a meglévőt átalakítva) egy testületet (Laptanácsot vagy bárminek is nevezhető, akár átmenetileg ismét Alapítói Jogokat Gyakorló Testületnek). Ebben az MNT tagokon kívül, ugyanakkora arányban jelen lennének köztiszteletben álló vajdasági pártokon kívülálló polgárok is (ezek megválasztásának módjára is van egyszerű javaslatom).  A testületet az Alapító felruházná  a következő legfontosabb feladatokkal és jogkörrel: felügyelni és biztosítani a Lap anyagi támogatásának rendszeres juttatását, egyúttal ügyelve arra, hogy politikai hatalom, vagy tényező ne tudjon ezzel visszaélni, ne teremtsen kiszolgáltatott, zsarolási lehetőséget politikai érdekből. A másik fontos feladat: az Alapító szavatolná a testület pedig ellenőrizné a független, szabad közéleti napilap működését maradéktalanul tiszteletben tartva a sajtóra vonatkozó törvényes előírások, újságírói-szakmai és etikai szabályok és elvek betartását, külön tekintettel a vajdasági magyarság (megfogalmazott) alapvető érdekeire, a politikailag plurális társadalom igényeit kielégítő tárgyilagos, pártatlan tájékoztatásra és szabad véleménynyilvánításra. A testület javasolná az Alapítónak a főszerkesztő kinevezését is, kötelezően tiszteletben tartva az adott szerkesztőségben lebonyolított titkos szavazás eredményét.

A Lapot a Szerkesztő bizottság szerkesztené a főszerkesztő irányításával a fenti elvek alapján, határozottan elutasítva minden külső ráhatást, nyomásgyakorlást. A Lap teret adna a vajdasági magyarság különböző véleményeinek, a vélemények ütköztetésének, szem előtt tartva a különböző pártokban, szervezetekben megfogalmazódó, de a politikai életben aktívan nem résztvevő (s ezek vannak a legtöbben) hangoknak is. Természetesen a Lap nem süllyedhet pocskondiázás, elvtelen támadások, lejáratások, gyalázkodások szintjére, de nyitottnak kell lennie minden érvekkel alátámasztott és civilizált módon megfogalmazott véleménynek és ellenvéleménynek.

Meggyőződésem, hogy mindez, amit a fentiekben nagyon lerövidítve és a lényegre törekedve felvázoltam egy kis jóakarattal és készséggel megvalósítható lehetne. Hamarább, mint Budapesten a Szabad sajtó útjának meghosszabbítása a Múzeum körútig.