Emberek a Vénuszon (5.)

A francia király Leonardót igazolta le

Az eddigiek során főleg olasz és részben flamand, németalföldi és német festőkkel foglalkoztunk. A déli és az északi reneszánsszal. Mi történt a két terület között lévő Franciaországban? A gallok egy kicsit elaludtak. A kevés számú festő főleg gótikus stílusban festett. Többnyire épület díszítéseket, falrajzokat, freskókat és könyveket illusztráltak. A reneszánsz kultúra, az új idők szellemisége, bármennyire is furcsán hangzik a háborús hódításoknak köszönhetően jutottak el francia földre.

A történelem olasz hadjáratokként jegyzi, ezeket a konfliktusokat, 1494 - 1559 között a francia csapatok különböző okokból tizenegyszer hadakoztak Itália különböző részein. Azokban az időkben a háborúkat sem kapkodták el az emberek, a csaták között volt idejük pihenni, ismerkedni a helyi szokásokkal. A hadban álló harcosok sem tekintettek egymásra ádáz ellenségként, a harci kedvet nem a patriotizmus fűtötte, hanem a zsold, lévén, hogy az uralkodók a hadjáratokra zsoldos seregeket toboroztak. Ha nem érkezett pénz, szünetet rendeltek el és akár közösen ütötték agyon nem egymást hanem az időt. A műveltebbek, érdeklődőbbek, a hadvezérek, a királyok nemcsak a vonzó kurtizánokra, hanem az olasz művészetre is felfigyeltek. Az olasz reneszánsz elterjedése francia földön elsősorban I. Ferenc francia király nevéhez fűződik, akit különösen rabul ejtett a reneszánsz szellem és szerette volna meghonosítani országában is.

Mint ahogy a labdarúgásban is szokás, ha valamelyik klub rendelkezik megfelelő anyagi háttérrel úgy épít sikeres csapatot, hogy bevásárol jó játékosokból. I. Ferenc olyant tett, mintha a PSG (Franciaország legtehetősebb csapata) nem mást, mint a világ legjobbját, az írás pillanatában őt Lionel Messinek hívják, vásárolta volna meg. A francia király ugyanis Leonardo da Vincit igazolta le.

I. Ferenc király  és a nagy Leonardo személyesen 1515-ben találkoztak Bolognában, francia-vatikán csúcstalálkozó során, amikor I Ferenc és X. Léo pápa konkordátumot kötött ami megalapozta a szövetségi viszonyt közöttük. Előzőleg a franciák a marignanói csatában fényes győzelmet arattak és nyerő pozícióban tárgyaltak a kereskedelemben és pénzügyekben rendkívül erős Firenze és Velence vezetőivel. A francia király meghívta a firenzei pénzes embereket Lyonba, s erre az alkalomra rendelt Leonardótól egy furcsa ajándékot: egy robot oroszlánt (franciául lion). Leonardo el is készítette, és a jelenlévők legnagyobb meglepetésére a robot állat be is lépegetett a terembe a küldöttségek érkezésekor. A francia király nem csak ezt a munkát kérte Leonardótól, hanem rábeszélte, hogy költözzön át Franciaországba, a saját kastélya melletti kastélyt fogja a rendelkezésére bocsájtani.

Az immár idős korban járó Leonardo da Vinci elfogadta a meghívást, nem kis keserűséggel elhagyta Itáliát és 1516-ban (állítólag szamárháton) megérkezett Amboise-ba. Magával hozott négy festményt, közöttük a Mona Lisát is, amelyen 1503 - 1506 között dolgozott, majd pihentette és 1510-ben folytatta a remekmű megalkotását. Ferenc a Clos Lucé kastélyban helyezte el, ott ahol ő töltötte gyermekkorát. Kinevezte a királyi udvar első festőjének, mérnökének és építészének és évi 1000 écu (aranytallér) fizetést határozott meg. (Mennyit érhetett ez a pénz akkor? Megpróbálom a következő logikával megfejteni - ha nem jól számolok, szóljanak: 1 écu közel 3,5 gramm aranyat tartalmazott, manapság 1 gramm arany értéke 12-15 ezer magyar forint körül mozog, tehát 1 écu mintegy 50.000 Ft, azaz havi 1400 euróért vagyis évi 3,5 kg arany árában dolgozott Leonardo. A király szinte apjaként tisztelte, becsülte, nagy hódolattal tekintett rá, teljesen szabad kezet adott neki ("pihenjen, fessen nyugodtan tegye, amit jónak tart, én minden feltételt biztosítok önnek az alkotáshoz" - mondta a király). Leonardo nem csak festett, mérnöki terveket is készített (csatorna építését a Loire és a Saone között) és ünnepségek alkalmával ő volt az esemény fő rendezője és művészeti vezetője! 

Leonardo nem sokáig élvezhette ezeket az ideális körülményeket. 1519-ben születésnapja után elkezdett betegeskedni, április 23-án megírta végrendeletét, május 2-án elhunyt. A Mona Lisát tehetségesnek tartott tanítványára, Salai nevű diákjára hagyta, aki nem sokáig gyönyörködött benne, a festményt 4000 écu-ért (más források szerint 12.000 -ért!) eladta a királynak. 

I. Ferenc király olasz reneszánsz mintára megépíttette a Fontainebleau-i kastélyt azzal a céllal, hogy világhírű művészeti központtá váljon. Nem spórolt sem az építkezés költségein, sem a díszítéssel, eredeti Raffaello és Michelangelo műveket vásárolt és hozatott a kastélyba.  Velencei megbízottja régi ismerősünk, egy korábbi fejezetben emlegetett író, újságíró Pietro Aretino volt, szinte az összes olasz mestermű, ami manapság a Louvre-ban látható, ebben a korban és ezen a csatornán keresztül került Franciaországba. A kastély 1528-ban készült el. A király gyakran és szívesen járt ide szeretőjével Étampes hercegnővel (több magyar nyelvű forrás Étampes hercegnőként Diana de Poitiers-t jelöli meg tévesen, Anne de Pisseleu helyett) ahol valódi olasz művészeti kolónia működött. Közöttük a legnevesebbek Benvenuto Cellini, Rosso Fiorentino, a franciául csak Le Primatrice néven ismert Francesco Primatricio, Nicolo dell'Abate... Az itt készült festmények a  Fontainebleau-i iskola néven ismertek. I Ferenc király Henrik fia születésnapján, 1547 március 31-én a Milosevic-párti szerbeknek rossz emlékű rambouillet-i kastélyban szepszis következtében elhalálozott. Fia, II. Henrik király szerencsére apjához hasonlóan a humanizmus és a reneszánsz megszállottja volt és korában tovább virágzott fel igazán francia földön ez a szellemiség.

A francia reneszánsz első jelentősebb alkotása a témánkba vág.  Jean Cousin, az Apa festette. Az Apa megnevezés azért szükséges, mert fia Jean Cousin is folytatta a mesterséget. Az Apa Cousin 1500 körül született a Sens melletti Sousy nevű helyiségben, 1560-ban hunyt el Párizsban. Pályafutásában sokat segített az a tény, hogy I. Ferenc király egyik magas rangú tanácsosának, későbbi dániai nagykövetnek a leányát vette feleségül. Napjainkban is tapasztalhatjuk, hogy egy befolyásos após sokat segíthet a tendereken. Cousin is számos megrendelést kapott, több palota, templom díszítésen dolgozott, falfestményeket festett és vitrázsokat készített.

Ezúttal azonban csak a legismertebb művével, a furcsa című Eva Prima Pandora festménnyel foglalkozunk.

A francia művészet történelem ezt a festményt tartja nyilván a francia festészet első női aktjaként. Az olasz reneszánsz festészet hatása szembetűnő, egész pontosan Tiziano Urbinói Vénuszára hajaz. A test. A fej már nem, a kissé durvára sikeredett profil inkább görögös és attól tartok, hogy sem stílusban sem méretben nincs összhangban a test többi részével. Az biztos, hogy a lábakhoz mérten a fej és a mellek aránytalanul kisebbre sikeredtek.  A festmény címe eleve zavart kelt: Éva vagy Pandora? Az egyik bibliai a másik mitológiai személyiség. A hozzáértők magyarázata szerint pontosan ezt a kettősséget, ami egyébként is jellemzi a reneszánsz festészetet, hiszen a kor szinte mindegyik nagy festője festett vallásos és mitológiai témát is, mosta össze szándékosan Cousin. Mind a két esetben az ősbűnről, az emberiség vesztét okozó női kíváncsiságról van szó. A képen láthatóak olyan részletek, amelyek Évára (kígyó, almafa ág) és amelyek Pandorára (ott a szelence) utalnak.  Az olasz reneszánsz iskolára utal a háttérben húzódó tájkép a gondosan pontos perspektívával, a tájkép sfumatóján keresztül pedig Leonardo köszön vissza. Jean Cousin a festményt 1549-ben festette meg, mérete 150x97cm, a Louvre-ban látható. 

Francia festő által megalkotott első Vénusz festmény az alábbi, címe Vénusz tükörrel.

A kép 1550-ben keletkezett, olaj vásznon, mérete 126x97, a festő ismeretlen, a Louvre-ban látható. Az előbbiekben említett fontainebleau-i iskola jellegzetes alkotása, ahol az olasz mesterek az olasz reneszánsz szellemiségében oktatták a francia festőnövendékeket. Lehet, hogy csak egy tanulmány, több létező képből összevágott kompozíció, amit szerző nem írt alá.. Például a kép bal oldalán látható - nem tartalék-Vénusz, hanem valószínűleg szolgálólány, esetleg partnernő? - egy az egyben egy Rosso festményről jött át, ugyanilyen kinézésű, vörös göndör hajú, kövérke Cupidót is láttunk már számos más festményen, a tükrös megoldásról nem is szólva. A szerző nem kívánt játszani a tükör-adta lehetőséggel, mint Veronese, vagy Rubens (amiről a következő fejezetekben lesz szó), a vörös hajú Vénusz egyszerűen csak gyönyörködik önmagában. Egyébként, mint ahogy rövidesen látni fogjuk számos bonyodalom származott abból, hogy a festők nem szignálták műveiket, megadva a munkát a francia művészettörténészeknek. 

Sokak szerint a francia reneszánsz kiterjedéséhez hozzájárult egy "echte" firenzei, nagy műveltségű személyiség jelenléte, aki nem akárki volt: a trónörökös felesége, majd hivatalos királyné, Medici Katalin (Firenze, 1519 április 13. - Blois 1584 január 5.). Munkám legelején Botticelli kapcsán foglalkoztam a Medici családdal, Boticcelli Vénuszát megtestesítő Simonettával, szeretőjével Guilanóval, aki Húsvét vasárnapján merénylet áldozata lett, majd született egy törvénytelen fia, akit később VII. Kelemen néven pápává választottak. A pápákra általában nem jellemző módon Kelemennek is volt egy törvénytelen fia, Alessandro Medici. Na, vele nevelkedett az árva Kati (kiskorában elhunytak szülei) meg még egy törvénytelen Medici sarjjal egy bizonyos Ippolitóval, akiről nem tudta, hogy apja törvénytelen fia, tehát féltestvére. A Medici család gazdagsága és a közeli rokoni kapcsolat a pápával, és az a részlet is, hogy Kati titokban beleszeretett Ippolitóba, tehát szét kellett őket küldeni, sokat nyomott a latban ahhoz, hogy 1533 október 28-án Marseille-ben összejöjjön az érdekházasság a francia király másodszülött fiával, Henrikkel. Három évre rá a trónörökös Ferenc elhunyt, Henrik (alsó arckép) lépett a helyébe, majd apja halála után a trónra is. Mindez azonban nem hozta meg Katalin boldogságát, ugyanis Henrik szíve foglalt volt.

Medici Katalin, franciaországi tartózkodása kezdetén sok gonddal küszködött a beilleszkedés során és nem érvényesült jártassága a művészetekben, de a későbbiekben, főleg férje halála után rendkívül jelentős szerepet játszott a francia reneszánsz művészet fejlődésében. Nem csak a festészetben, hanem az irodalomban is betöltött szerepe (közeli kapcsolatban volt Montaigne-el, Ronsard-al) olyan értékkel és súllyal bírt mint a Medici család mecenatúrája a korábbi évszázadban Firenzében. 

II. Henrik haláláig azonban vetélytársnője, a király szeretője Diane de Poitiers (jobb oldali arckép)  töltötte be a francia reneszánsz első számú hölgyének szerepét, hasonlóan, mint Itáliában Izabella d'Este.  Ő volt az, aki személyesen támogatta a művészek tevékenységét és maga is szívesen állt (ült, feküdt) modellként jeles alkotásokhoz.

A magyar nyelvű Wikipédia szinte lekurvázza a fent említett hölgyet "francia kurtizán" megjelöléssel. Személyisége ennél sokkal összetettebb. Az 1499 szeptember 3-án született nemes származású Diane megbecsült udvarhölgynek számított már I. Ferenc király idejében, a szóbeszéd szerint szeretője is volt a közismerten nőfaló Ferinek, de ez nem bizonyított. Ferenc és később fia Henrik is elsősorban előkelő, lovagkori értelemben vett úrnőként tisztelték a gyönyörű, intelligens, művelt, határozott  Diane-t. Majd 25 éven át irányította a királyon keresztül az udvart, családi állapotára való tekintettel özvegy volt, két kiskorú leánygyermek anyja. Henriket még kiskorában ismerte meg és anyáskodott vele, később, egészen pontosan 1538-ban a kapcsolat, a jelentős korkülönbség ellenére (Henrik húsz évvel volt fiatalabb) őszinte szerelemmé érett. Az a részlet, hogy Henrik időközben megnősült, nem sokat változtatott a liaison-on, Henrik udvariasan viselkedett felesége iránt. Diane pedig szintén segítőkésznek mutatkozott. Például, amikor felmerült a gyanú, hogy Katalin nem tud szülni. A pletykák szerint Katalin megleste, hogyan szeretkezik férje Diane-al és ugyanazokat a trükköket próbálta bedobni mint a tapasztalt szerető, más források szerint Katalinnak szükségtelen volt leskelődni, Diane hasznos tanácsokkal látta el a szerelmi művészetben nem járatos olasz arát (Diane és Katalin egyébként, Katalin anyai ágát tekintve másod unokatestvérek voltak!). A tanácsok gyümölcsözőnek bizonyultak, hiszen végül Medici Katalin tíz gyermeket szült Henrik férjének, sajátos rekordot állított fel azzal, hogy  három királyt szült Franciaországnak (II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik) továbbá egy spanyol és egy francia királynét. Ezt a csúcsteljesítményt azóta sem sikerült egy királynénak sem megdönteni, túltejesíteni. 
 
A francia reneszánsz legismertebb festői, egy másik apa és fia, Jean és Francois Clouet voltak. Jean Clouet Brüsszelben született 1480-ban, 1516-ban nevezte ki I. Ferenc király hivatalos festővé, a fent közölt portré a királyról az ő alkotása. Halála után (1541) a fia, Francois Clouet (1520 - 1572) örökölte ezt a tisztséget és nagyszámú gyönyörű portrét festett ( II. Henrik fenti arcképe is az ő műve), az arcképeken flamand precizitással dolgozta ki a legapróbb részleteket, mint például  Ausztriai Erzsébet itt látható portréján. A Habsburg főhercegnő II. Henrik és Medici Katalin fia, a rövid életű IX. Károly feleségeként 1570-74 között volt Franciaország királynéja (miután férje 23 éves korában tuberkulózisban meghalt, visszaköltözött Bécsbe, egyébként sem tudott az udvaron kivel társalogni, hiszen, mint általában a Habsburg családból érkező hercegnők, ő sem beszélt franciául).

Francois Clouet nem csak portrékat, hanem zsánerképeket is festett. Legismertebb festménye az 1571-ben festett Dame au bain (fürdöző hölgy). A képen látható hölgy kiléte körül egy szimpóziumra való vita alakult ki a művészet történészek között,  sokáig  Diane de Poitiers-t vélték látni a fürdőkádban ( a Wikipédia magyar változatában még mindig a címben De Poitiers szerepel). Íme a festmény és a bonyodalom:  

Mit látunk a képen? Egy elrévedt tekintetű ifjú hölgy félmeztelenre vetkőzve tisztálkodik egy fakádban. Arra, hogy (fa)kádban ül, csak a cím utal, magamtól ki nem találtam volna. Korabeli írások bizonyítják, hogy a reneszánsz kor szelleme, érdeklődés a görög és a római kultúra valamint a földi élvezetek, az emberi test iránt, magával hozta - amiről kevés szó esik - a tisztálkodás és a testápolás gyakorlását is. Különösen a hölgyek körében követelménnyé vált, hogy ápolja testét, fürödjön, tisztálkodjon, használjon illatot,  gondoskodjon a hajáról, kinézésről, használjon hajékeket és persze egyéb ékszereket... A hölgy jobb kezében tart valamit, vagy hajtű vagy golyóstoll vagy korabeli fülpiszka? Ha jobban szemügyre vesszük kiderül: rózsaszálat, csak a rózsa elhelyezése a gyümölccsel keveredik. A kép bal oldalán egy rusztikusabb kinézetű, méretesebb mellekkel megáldott nő, kissé bárgyú tekintettel szoptat egy alaposan bekötözött kisbabát. Szemlátomást profi szoptatót látunk, az úri hölgynek nem volt szándékában kecses melleit ilyen (táplálkozási) célra igénybe venni. Egy nagyobb fiúcska megkívánta a fürdőző részére odakészített gyümölcsöt. Hátul egy szolgálólány a kandallóban vizet melegít és rövidesen a kádba önti. Érdemes megjegyezni a kompozíció részleteit, például a kandalló alakját is! 

Francois Clouet, a festő, olasz elődökhöz hasonlóan adhatott volna olyan címet is a festménynek, hogy Vénusz, vagy Danaé, vagy Psziché... a kádban. De úgy látszik, Clouet szakítani kívánt ezzel, a meztelen nők festése alkalmával megnyilatkozó képmutatással, nem hívja a mitológiát segítségül, hanem vállalja, hogy a halandó női test is szép, kívánatos (és bizonyos időközönként meg kell mosni). Csak éppen nem nevezte meg a hölgyet.

A hölgy nem akárki, az nyilvánvaló a tartása, tekintete, frizurája, ékszerei továbbá a helyszín és az alkalmazott személyzet láttán. Clouet nem is festett akárkit, hiszen udvari festőként  munkahelye a királyi udvar volt, a témák pedig az ott megforduló előkelőségek.

Miért nem valószínű, hogy a festmény Diane de Poitiers-t ábrázolja? A fenti Clouet festmény bizonyítottan 1571-ben keletkezett. Diane-t II. Henrik 1559 július 10-én bekövetkezett halála után a királyné durván elzavarta az udvarról. A király halálának körülményei is "megérnek egy misét" (a "Párizs megér egy misét" mondás éppen hozzá kötődik...): 1559 június 22.-én a francia királyi pár sikeres menyegzőt ünnepelt, leányukat, Erzsébet hercegnőt feleségül vette II. Fülöp spanyol király (róla is lesz a következő fejezetekben szó!), mellesleg, mint spanyol királyné Erzsébet felvette az Izabella nevet. A lagzi alkalmából június 30-án, Párizsban lovagi tornára került sor, amelyen szerencsétlenségére részt vett személyesen az örömapa, a király is. Egy eltört kopja szilánkja áthatolt a fejet védő rácson és a szemen keresztül a király koponyáját sebesített meg halálosan. A király szörnyű kínok között július 10-én hunyt el.

A király halálával eljött Medici Katalin ideje. Első intézkedéseként megalázó körülmények között elkergette az udvarnak még a közeléből is férjének kedvesét (például: vissza kellett adnia minden ékszert, amit a királytól ajándékba kapott!). Diane de Poitiers  (a jobb oldali festmény - ismeretlen művész munkája - a "szexi" Diane-t ábrázolja, olyannak, amilyennek Henrik nem tudott ellenállni...) a családjának kastélyába Anet-ba vonult vissza. Tűrt és hallgatott magányában. 1566 április 25-én hunyt el, a hivatalos adatok szerint lovaglás közben érte baleset. 
Philipp Charlier francia paléopatológus tudományos csoportjával - a francia Le Figaro c. neves konzervatív napilap 1970 január 1-jén megjelent riportja szerint -  engedélyt kért és kapott, hogy exhumálja Diane holttestét. A király szeretőjét egyébként két leányával együtt, fekete márvánnyal fedett családi szarkofágban temették el. A sírt a francia forradalom során - számos francia főnemes származású sírhoz hasonlóan - feldúlták, megbecstelenítették a forradalmárok, a földi maradványokat szétdobálták, ezeket később a kastély temploma mögött ásták el. A tudós csoport azonosította Diane földi maradványait, vizsgálatokat végzett el és megállapította: Diane-al az arany végzett! A hajában és csontjaiban ugyanis rendkívül magas arany koncentrációt mutattak ki. A magyarázat: az egykor gyönyörű udvarhölgyet rávették bizonyos alkimisták, hogy általuk készített elixírt fogyasszon, amely majd megőrzi bőrének frissességét, fiatalságát. Ebbe az elixírbe többek között aranyat is kevertek. Diane szervezete lassanként toxikálódott - a korabeli leírások szerint napról napra vált mind sápadtabbá - végül az arany okozta vesztét. Van akit agyonvernek az arany miatt, van akinek aranyfogait szedték ki a rablók, Diane-al vegyi úton végzett ez a veszélyes nemesfém.

Tehát: a festmény keletkezésekor, 1571-ben Diane de Poitiers már öt éve halott volt. Ismert tény, hogy Katalin királyné nagyra értékelte, Francois Clouet udvari festőt, kegyeltjei közé tartozott, a királyné többszáz festményt, rajzot őrzött meg Clouet-tól. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fenti festmény Clouet halála előtt egy évvel festette és a festők életük és pályafutásuk végéhez közeledve, amikor már "semmi következmény nem számít" alkottak enyhén szólva elgondolkodtató alkotásokat, üzeneteket rejtve el az utókornak. Francois Clouet, mint alkalmazott jó viszonyt ápolt mind a két vetélytársnővel, mint a Szépet felismerő és becsülő festő bizonyára, legalább esztétikai értelemben jobban vonzódott Diane-hoz, akit hosszú éveken keresztül közelről ismert. Az itt közölt két rajzot ő készítette, a baloldalit amikor Diane 16 éves volt, a jobb oldalit 35 éves korában ( a rajz jobb felső sarkában saját kezűleg írta oda).  Az is ismert tény, hogy Clouet különösen törekedett rajzain, festményei az élethűségre. Ha összevetjük az itt közölt festményeket, rajzokat Diane-ról, hasonlatosság talán csak az ismeretlen festő festményén dereng. Clouet rajzai és a fürdöző  hölgy között én személyesen sem tudok semmi hasonlatosságot felfedezni. Ezenkívül: Diane nem szült gyermeket a királynak, a festményen két fiú gyermek látható. Diane-nak nem volt fia, csak két leánya.

Hasonlatosságot sokan mások sem igen fedeztek fel. Ezért kutattak tovább.  II. Henrik szeretői között. Hogy ne mélyedjek a részletekbe, hogyan és miért, a nem szűk választékból a Lady Flemingként is ismert skót Jane Stuartra (1502 - 1562) terelődött a gyanú, aki bizonyítottan szeretője, ágyasa volt a királynak abban az időszakban, amikor Diane egy rövid időre kegyvesztetté vált, 1551-ben gyermeket is szült a királytól. Jane-t Diane zavarta vissza Skóciába, noha Katalin királyné kegyeibe fogadta... Ez is hosszú történet. A lényeg: a festmény keletkezésekor Jane Stuart kilenc éve halott volt. Az stimmel, hogy két fiút szült. És némi hasonlóság is megállapítható.

A történészek rájöttek, hogy nem csak Henrik nőzött, hogy a festő keletkezésekor már IX. Károly fia ült a trónon, és hogy el kell felejteni ezt a berögződött Diane fix ideát. Karcsi szeretői között kell kutakodni! 

IX. Károly királynak volt egy nagy szerelme, akibe tini korában szeretett bele, amikor ő 15 a kislány 16 éves volt. A kislányt Marie Touchet-nak hívták. Két évre rá ismét, egy vadászat alkalmával találkoztak s ekkor már fellángolt a komoly szerelem és tartós kapcsolattá alakult. Amit az anyakirályné, Katalin nem nézett jó szemmel és szerette volna távol tartani fiát Marie-tól. Közben Károlynak összehozták a házasságot a fentiekben közölt Ausztriai (Habsburg) Erzsébettel. Amikor Marie megtudta, hogy Károly nősülni fog, elkérte a menyasszony portréját és közölte: "német leánytól nem félek, szebb vagyok nála!" A kép keletkezésének korában Erzsébetnek még nem sikerült megszülni a trónörököst, Marie Touchet viszont állapotos maradt a királytól és kisfiút szült. Feltételezik, hogy a festményen látható, szopó kisbabát (a nagyobbik fiú kiléte ebben az esetben nem lényeges, ő csak úgy beszaladt az utcáról, vagy a szoptató asszonynak a gyereke). Erzsébetnek később, 1573-ban sikerült kislányt szülni.  A történet stimmel, ha összevetjük a kádban ülő hölgyet a fenti arcképpel, hasonlatosságot is találunk. Tehát a kádban fürdő hölgy Marie Touchet (1549-1638). Vagy nem.

Ezzel azonban nem fejeződött be a talány. Íme egy másik festmény: 

A fenti kép sajnos nem eléggé éles, de kivehető, hogy szinte teljes egészében Clouet fürdőző hölgyének másolata, kivéve a főszereplőt. A festmény a XVII. század elején készült, Chantilly kastély Condé múzeumában látható. A festő ismeretlen, viszont a hölgy identitása bizonyított: Gabrielle d'Estée (1573 - 1599) a szerencsétlen sorsú "majdnem királyné", IV. Henrik király szeretője, nagy szerelme (az oldalsó rajz is őt ábrázolja) . Ebben a változatban még a gyerekek (mind a kettő a királyé) is beazonosíthatók: a kisfiú az 1594-ben született Cézar, a szópós baba pedig egy kislány, az 1598-ban született Alexandra. Tehát a festmény, ha nem is akkor készült, egy 1598-as állapot. A háttér, ahol ugyanaz a szolgáló látszik ugyanolyan tűzhely előtt, szándékosan sötét, szimbolikusan előrevetítve Gabrielle sorsát. Mi több - az elemzők szerint - a háttérben látható egy sötétzöld (Gabrielle kedvenc színe) lepellel leterített koporsó! Clouet festménye és a fenti festmény mellett van még néhány hasonló másolat.

Létezik egy sokkal ismertebb festmény melynek szintén Gabrielle d'Estée a főszereplője. Címe Les Dames au bain (Fürdőző hölgyek).

Ez a furcsa festmény a francia reneszánsz egyik kultikus alkotásának számít, az alkotó ezúttal is ismeretlen. A helyszín ugyanaz, mint Clouet festményén, a képről eltűnt a szoptató (vagy ott van hátul a megszokott kandalló mellett?). Gabrielle a nekünk jobboldali, a szőke, a kádban vele együtt húga (vagy nővére?) Julienne (Villard grófnéja). Mind a két nőnek az ábrázata eléggé semmitmondó, viszont annál érdekesebbek a kézmozdulatok. Miért piszkálja Julienne testvére jobb mellbimbóját (amire a "piszkált fél" egyáltalán nem reagál)? A korabeli szokások szerint így jelezték, hogy a nő terhes. És nem is akárkitől! Gabrielle ugyanis egy finom kéztartással egy gyűrűt tart a bal kezében.

A hölgy és a gyűrű, mint  motívum is megjelenik több reneszánsz-kori francia festményen. A felső festmény a Dijon-i Szépművészeti múzeumban található. Létezik még két másik, ahol a főszereplő többé-kevésbé hasonlít Gabrielle-re, a bal oldali festmény Worcesterben, a harmadik amiről nem közlök reprodukciót (ez is sok) Bázelban látható. (Érdekes megfigyelni a tükrök közötti hasonlóságot is!)
A királyok szeretőihez kötődő hasonló témák, a szinte azonos kompozíciók, az átmásolt részletek és a korabeli leírások hiánya  bonyodalmat okoztak a későbbi kutatóknak. Ha az ember az interneten körülnéz, ugyanazokat a portrékat hol Gabrielle-nek hol Diane-nak tulajdonítják. Pedig a két hölgy más más korban élt, Gabrielle 7 évvel Diane halála után született! A két királyi szeretőhöz két különböző történet tartozik. Ha a fenti kép amely 1590-ben készült (a két másolatot is hasonlóan datálják ) valóban Diane emlékének adózik, akkor nem a gyűrűn, hanem a felnagyított részleten látható rendkívül értékes nyakéken a hangsúly, amit Diane a pápától kapott ajándékba. Ezzel az ajándékkal ugyanis a pápa elismerte a francia udvaron betöltött szerepét.

A gyűrűs történet szereplői viszont IV. Henrik és Gabrielle. A király, miután VIII. Kelemen pápa felbontotta a házasságát Medici Katalin steril lányával Margittal, 1599 március 2-án Gabrielle-nek adta oda a koronagyűrűt, amit a lány eljegyzésként értelmezett. A leírások szerint őszinte és nagy szerelem volt közöttük és Henrik feltett szándéka volt, hogy feleségül vegye. Abban az esetben a fenti képen látható Cézar fiúcska lett volna a trónörökös, vagy a születendő gyermek. A király szándéka azonban óriási ellenkezést váltott ki nem csak az ország vezetői között, hanem a közvéleményben is. A kiszemelt hölgy nem főnemesi vagy királyi családból származott, ezenkívül az is ismert volt, hogy édesanyja bizony az ősi mesterséggel foglalkozott és állítólag a leányát is beszervezte fiatal korában egy két menetbe. Mindez a királyt nem tántorította el szándékától.
1599 április 9-én Gabrielle halott gyermeket szült, majd esclamsia (terhességi mérgezés) következtében másnap, 10-én elhunyt. A királyt megrendítette a hír, azokat a minisztereket, akik legélesebben ellenezték a házasságot megvádolta, hogy megmérgezték kedvesét. Gabrielle-nek királyi temetést rendezett, a protokoll tiltása ellenére a temetésen gyászruhába öltözött... 

Rövidesen azonban életében hatalmas változások következtek be, amiről a következő részben lesz szó, melynek központi témája az egyik legnagyobb flamand festő, Rubens.