Különös házasság
1600 október
5-én, csütörtöki napon az éppen tanulmányút keretében Firenzében tartózkodó
Pietro Paolo – szülőföldjén Peter Paul vagy Pieter Pauwel – Rubens egy
rendkívüli és egyedülálló eseményen vett részt. Medici lakodalomba volt
hivatalos („lakodalom van a mi utcánkban”), ami már magában nem egy akármilyen
esemény, pláne ha a menyasszony Franciaország jövendő királynéja, Medici Mária
(Firenze, 1575 április 26 – Köln, 1642 július 23.).
Itt azért megjegyzem, hogy ebből a szempontból nem számított
egyedülállónak az esküvő, ugyanis a Medici család már korábban adott francia
királynét Medici Katalint (1519-1589),
akiről a korábbi fejezetben volt szó.
De most nem
Kati, hanem Mari a főszereplő. Rubens ekkor még nem is gondolt arra, hogy a
lakodalomban megismert Mária Medicivel a későbbiekben, élete során mennyire
összehozza a sors. Az esős, ködös, hűvös flamand vidékről a napsütötte, vidám
Firenzébe kerülve teli tüdővel szívta magába a reneszánsz kultúrát,
szellemiséget.
Az esküvő és
az ezt követő lakodalom sok mindenben egyedülállónak számított. Leginkább
azért, mert hiányzott a vőlegény. A boldogító igent a vőlegény, IV. Henrik
francia király nevében Roger de Bellegarde királyi pajzshordó, főasztalnok
(Grand Ecuyer) mondta ki. Előtte Párizsban a királlyal napokig gyakoroltak: ha
a pap felteszi a kérdést, te hangosan, jól érthetően annyit válaszolsz, hogy :
si!
Rubens húsz évvel
később festette meg az eseményt. Saját magát eléggé fontos helyre, közvetlenül
a menyasszony mögé festette (ő az, aki a keresztet fogja) ami valószínüleg nem felel meg a valóságnak.
Ő ugyanis Vincenzo Gonzaga Mantova hercegének kíséreteként volt jelen az
esküvőn és nem valószínű, hogy a szertartásban olyan fontos helyet kapott volna.
A kép azt a jelenetet örökítette meg, amikor Mária nagybácsija, Ferdinánd,
Toszkána hercege Pietro Aldobrandini firenzei püspök előtt felhúzza gyűrűt a
menyasszony ujjára. Ferdinánd mögött látható Roger de Bellegarde, a menyasszony
mögött pedig Christine de Lorraine Toszkána és Eleonora de Gonzaga Mantova
főhercegnője. És a jó olasz festészeti hagyományokhoz illően, ott látható az
előtérben egy kutyus is. Tudjuk miért: a hűség jelképeként.
A vőlegény,
IV. Henrik nem lehetett jelen, mert a francia protokoll tiltotta, hogy a mindenkori
király Franciaországon kívül kössön házasságot. Egyébként jogilag elismert az
ilyen fajta házasságkötés, valami „pro kurac” a szakkifejezés (utánanéztem,
egész pontosan pro curationem). A már nem kamaszkorban lévő IV. Henriknek (a
47. életévét járta) nem ez volt az első házassága. Az első felesége – minő
véletlen, kicsi a világ! – Medici Katalin lánya, Margit volt! A királynak
nagyon rossz emlékei kötődtek az első lakodalomhoz, ugyanis akkor következett
be a történelemben Szent Bertalan napi mészárlás néven ismert szörnyű esemény.
Az esemény túl komplikált, megpróbálom röviden összefoglalni: Medici Katalin
állítólag abból a célból, hogy összehozza katolikusokat és a protestánsokat
(Európa szerte dúltak a vallási háborúk) katolikus lányát Vallois Margitot
hozzáadta protestáns vejkóhoz, Navarrai Henrihez. A lakodalom alkalmából, 1572
augusztus 22-én számos és magas rangú protestáns (hugenotta) vezető érkezett
Párizsba, melynek polgárai többségében katolikusok, sőt szélsőségesen
katolikusoknak vallották magukat. Szent Bertalan napján, augusztus 24-én balhéra
került sor – bizonyos vádak szerint Kati fundálta mindezt ki alattomosan, hogy
kinyírja a hugenottákat – mely során a katolikusok nagyszámú protestánst
mészároltak le. A zavargások kiterjedtek több mint húsz vidéki városra is.
Henrik úgy menekült meg, hogy az adott helyzetben kényszerből hirtelen áttért a
katolikus vallásra. A későbbiek során volt protestáns és katolikus is, ahogy a
szituáció megkívánta.
IV. Henrik
az első házasságát Margittal azért bontotta fel, mert Katalin lánya nem tudott
szülni. A trónnak pedig trónörökösre volt szüksége.
Jól sejti az
Olvasó, aki netalán most értesül először mindezekről az eseményekről, hogy egy
érdekházasság történetébe csöppentünk. Nem csak a trónörökös problémája okozott
Henrinek és a francia udvarnak álmatlan éjszakákat, hanem az is, hogy az
elhúzódó vallási háborúk és egyéb pénzügyi fegyelmetlenségek miatt kiürült a
kassza: a költségvetési hiány mintegy 300 000 akkori pénzre (ha jó az
„écu” fordítása: arany tallér) rúgott. Az aggasztó költségvetési helyzetben
Franciaországnak a világtörténelem legaljasabb rablószervezete, az IMF csak
kemény megszigorítások árán adott volna hitelt (felmondások, kirúgások,
felmondások, kirúgások, kényszerű privatizáció, ezerszeres kamat…) amit a
franciák – nem úgy mind a XX. század végén - XXI. század elején számos
gazdaságilag gyarmatosított kis ország – nem fogadott el. Az ötlet Sully herceg
fejében fogant meg, aki afféle miniszterelnök-pénzügyminiszteri tisztséget
töltött be nagy sikerrel (majdnem olyan sikeres volt, mint a később a Moszkva
térről elhíresült Széll Kálmán) : egy jól irányzott házassággal két legyet
lehetne egy csapásra letudni. Európa leggazdagabb családja a Medici család volt,
felkeresték hát a toszkánai főherceget, Medici Ferdinándot egy tisztességes
üzleti ajánlattal. Valamit valamiért: adjon a Medici család 600.000 aranypénzt
(hoppá! a hiány dupláját!), a csúnyácska Mária francia királyné lesz, ami jót tesz
a Medici család presztizsének, a király pedig méltóztatik-. A hosszadalmas
tárgyalások után az ügyletről részletes szerződést kötöttek, 1600 április
26-án (Mária 25. születésnapján).
Az
eseményen jelen lévő Pierro Paulo (Rubens) ezeket az előzményeket később
„sziruposra” idealizálta (hogy nem mondjam hamisította) a „IV. Henrik átvette a
királyné portréját” című
itt látható festményen. Az igaz, hogy a tárgyalás sorozat részeként a királynak
megküldtek néhány Mária portrét, de enyhén túlzás azt állítani, hogy Henrik a
portré láttán leszerelmesedett volna. A képen a portrét a királynak Vénusz fia
Hümén, a nász és a házasság védőistene nyújtja át Cupido segédletével. Henrik mögött ott áll Franciaország, akit egy androgyne (egyben hím és női jegyeket
viselő) sisakos személy testesít meg. Mindezt a fellegekből támogatóan szemléli
Jupiter és hitvese Junó. Ez a festmény is (hasonlóan mint az előbbi, illetve az
egész Mária Medici sorozat) óriási méretű: 394x295.
A lakodalmi mulatság eltartott néhány napig. Korabeli források részletes leírása szerint a vendégeket a kor legjobb művészei, zenészei, költői szórakoztatták, de felléptek artisták, még késdobálók is. Külön ügyeltek a bőséges gasztronómiai kínálat szervírozására. A sülteket például, az akkor egzotikus (nemrégen megismert afrikai) állatok, elefánt, zsiráf, oroszlán képében szolgálták fel, a gyümölcsöt műfákra aggatták, az asztalokon szalvétából egy alkalmi freskót raktak ki, amely vadászjelenetet ábrázolt…
Az esküvő másnapján, október 6-án (annyi minden történt ezen a napon
a későbbiekben!) egy jeles művészettörténeti
eseményre került sor, aminek jelentőségét azok, akik ott voltak akkor nem is
érzékelték: a Pitti palotában első ízben mutattak be opera előadást! Jacopo
Perri zeneszerző ezzel kívánt kedveskedni az ifjú párnak. Az előadást – mint
megannyi festményt is – Ovidius műve ihlette, jelen esetben Euridike története.
Témánkhoz tartozik, hogy a darabban szerepelt Vénusz is, a címszerepet, Orpheuszt
pedig személyesen a zeneszerző, Perri énekelte. A bemutatóra a főherceg
lakosztályában került sor (a vendégeket Ferdinánd főherceg és kedves felesége
Christine hercegnő - mellesleg Medici Katalin unokája - látta vendégül), meglehetősen szerény
körítéssel "low budget" alapon, a zenekar mindössze néhány tagú volt és a jelenlévők sem voltak
túlságosan elragadtatva az előadástól. Ennek ellenére lejegyezte a történelem. Azt
is lejegyezte, hogy a Medici családnak a hatszáz ezres nyoszolya a lagzi
költségeivel együtt (beleértve a zenekar tiszteletdíját is) nem okozott
jelentős kiadást, nem vágta őket agyon, nem kellett a továbbiakban spórolni a
konyhapénzen, annyira gazdagok voltak!
Miután kipihenték
a lakodalom fáradalmait, november 3-án, a menyasszony népes, mintegy kétezer
főnyi (!) násznép kíséretében Livornóban hajóra szállt és Marseille-be indult.
A francia kikötőben azonban nagy csalódás érte Máriát és a násznépet is: a
francia király háborús elfoglaltságára hivatkozva nem érkezett meg, nem várta
feleségét. Rubens azonban ezt a
sajnálatos eseményt is ügyesen meghamisította: a festményén a királynét nem
más, mint Franciaország fogadja (láthatóak a szimbólumok, a sisak és a királyi
címer a kék színű alapon) tárt karokkal. Megjelenik Neptunus, a tenger istene,
aki egész úton személyesen ügyelt arra, hogy a hajó szerencsésen megérkezzen
Marseille-be. A kompozíció látványosságát emeli még a Neptunus mellé festett
két rubensi alkatú (túlsúlyos) szépség és egy férfi akt a hölgyek kedvéért.
Az idealizált festménnyel szemben a valóságban Máriát akkora csalódás érte, hogy megfordult a fejében: visszafordul Firenzébe. Erre csak azért nem került sor, mert Henrik a kimentő levéllel küldött egy méretes gyémánt nyakéket és ez kiengesztelte Máriát, akinek az ékszerek voltak a gyengéje. A következő találkozó helyszíne Avignon lett volna, de a vőlegény oda sem futott be. Az igazi ok az volt, hogy útközben, Grenoble-ban Henrik találkozott az egyik kedvenc szeretőjével, a 21 éves Vermeuil márkinővel, aki kiverte a balhét, hisztizett, ezért halaszthatatlan királyi feladatként ki kellett őt engesztelnie (ami végső soron felkészítő edzésnek is tekinthető).
Mária Medici és IV. Henrik végül december 3-án Lyonban találkoztak. A jövendő királynénak, aki egy nappal korábban érkezett, a város fenséges fogadtatást rendezett. Rubens a találkozást a maga grandiózus és eltúlzott módján örökítette meg, ahol a király Jupiter, a királyné pedig Junó. A szekeret vontató oroszlánok a város nevét jelképezik (lyon franciául oroszlánt jelent).
A kastélyban mielőtt sor került a hivatalos találkozóra, a király annyira kíváncsi volt, hogy titokban megleste a készülődő, öltözködő aráját neglizsében. Majd hivatalosan is bemutatták a házaspárt egymásnak. A korabeli leírások szerint gondot jelentett a társalgás, mivel a király a francián kívül más nyelvet nem beszélt, Mária pedig akkor még nem tette le a felsőfokú francia nyelvvizsgát. Henrik, a „gáláns király” nagyon kedves és barátságos volt, nyomta a szöveget a Medici lánynak (akit viszont, emlékiratai szerint egy kicsit zavart a király erős foghagymás szájszaga) és közölte, hogy élni szándékozik a nászéjszaka jogával. Ettől Mária, aki 25 életéve ellenére semmilyen szerelmi-szexuális tapasztalattal nem rendelkezett annyira megszeppent, hogy elsápadt és elkezdett remegni. A menyasszony megkísérelte elhalasztani az aktust, arra hivatkozva, hogy Isten szeme előtt még nem házasok, kérdés, hogy a „per kurac” házasságot a pápa jóvá hagyja-e. Henrinek azonban már birtokában volt a „hágatólevél”, bemutatta Máriának a pápa írásban megküldött áldását. Ezután elküldte az ara udvarhölgyeit („önökre majd máskor lesz esetleg szükségem”) és ellentmondást nem tűrő királyi autoritással az ágyba parancsolta hitvesét. Egy francia történész (valamelyik cetlire, a hitelesség miatt feljegyeztem a nevét, de nem találom a cetlit) meg is jegyezte, hogy egyedülálló eseményre került sor: egy olasz lány 600.000 aranytallért fizetett egy idősödő francia úrnak, hogy elvegye a szüzességét (és nem fordítva!). Az eseményről tudósító népes tévés stábok (CNN, Skysport, France 3 regional, Story4, Eurosport, RTS, DunaTV) másnap reggel beszámoltak arról, hogy mind a ketten igencsak jó kedvben és sugárzó boldogsággal jelentek meg a reggelin. További részletek nem szivárogtak, ki, mert sajtótájékoztatóra nem került sor.
Az
elkövetkező napokat és főleg éjjeleket, amíg a pápai legátusra vártak, az ifjú
pár többnyire a hálószobában töltötte, ahol a több neves és névtelen kurtizánnal, hivatalos szeretővel szerzett értékes tapasztalatokkal
felvértezett király bemutatókat tartott hitvesének. A második, Franciaország
szemszögéből az egyetlen hiteles esküvőre december 17-én került sor Lyonban
(miután megérkezett a pápa megbízottja). Maradtak még néhány napig, majd
Párizsba utaztak. A lyoni akció eredményesnek bizonyult, hiszen kilenc hónappal
később, 1601 szeptember 27-én a Fontainbleau-i kastélyban Maria Medici
megszülte a trónörököst a jövendőbeli XIII. Lajos királyt. Rubens
(természetesen) ezt az eseményt is megörökítette az utókornak. A királyné
mezítlábos papucsban lazít, a csecsemőt az igazságosság istennője, Asztré, Jupiter (Zeusz)
ki tudja hányadik leánya, szoptatja. A képen ott látható az elmaradhatatlan
kutyus, mint a hűség jelképe és az egészség jelképeként, a csecsemő közvetlen
közelébe, Asztré bal karján egy kígyó is megjelenik. Az egész kompozíciónak az
az üzenete, hogy Franciaország népe megnyugodhat, a király nemzőképes, a
trónöröklés biztosított.
Gonzagua hercege magasan értékelte Rubens sokrétű tudását, műveltségét, modorát
Rubens a vesztfáliai Siegen nevű városban 1577 június 28-án, Péter Pál
napján született, ezért szülei nem sokat tépelődtek azon, milyen nevet
válasszanak az újszülöttnek. Édesapja protestáns meggyőződésű ügyvédként
kiküldetésben tartózkodott Kölnben, Orániai Vilmos kíséretében, de szerelemi
kapcsolatba keveredett Vilmos feleségével, Szász Annával ezért börtönbe került. Ekkor költözött a család Siegenbe, Peter Paul fiát a katolikusként keresztelték meg,
majd visszatértek Kölnbe, a gyerek ott tanult. Az apa halála után két évvel,
1582-ben az édesanya úgy döntött, hogy visszaköltöznek
Antwerpenbe, ahol a rendkívüli szellemi képességeket mutató gyerek széleskörű
humanista nevelést kapott. Öt nyelvet beszélt, jogásznak tanult, de rájött,
hogy legjobban a festészet érdekli. Édesanyja biztosította számára, hogy a
legjobb festőknél készüljön fel erre a hivatásra.
Életében
meghatározó időszakot jelentett az itáliai tanulmányút: 1600 és 1608 között
első kézből ismerhette meg a reneszánsz szellemiséget és művészetet. Itáliába
Albert főherceg ajánló leveleivel érkezett, ugyanis festő tanára ajánlására
megismerkedett a főherceggel, akit elragadtatott Rubens szellemisége,
képzettsége. Mantovában a fentiekben említett, Vincenzo Gonzagua a kegyeibe
fogadta, felkarolta és anyagilag és bőségesen támogatta. Rubens a Mantovai
herceg udvarán többnyire azzal foglalatoskodott, hogy a legnagyobb olasz festők
remekműveit másolta és ily módon tanult tőlük. Elsősorban Leonardo da Vinci,
Raffaello, Michelangelo, Caravaggio, Tiziano, Tintoretto és Veronese
remekművein keresztül. Mecénása támogatásának köszönhetően személyesen is
megismerhette a kor vezető személyiségeit és művészeit.
Mantova hercege el
volt ragadtatva a fiatal flamand zsenitől, magasan értékelte Rubens sokrétű
műveltségével párosuló – mint ahogy ma mondanánk – rendkívüli kommunikációs
képességeit és úgy ítélte meg, hogy ő lesz a legalkalmasabb személy egy
speciális küldetés végrehajtására. Annak érdekében, hogy jó kapcsolatba
kerüljön az új spanyol királlyal, III. Fülöppel, egy különleges ajándékkal
küldte Madridba 1603 őszén Rubenst: egy hét lóerős Ferrarit, mármint: egy díszes
kocsit és hét gyönyörű nápolyi lovat
kellett átadnia. Rubens „nagyon bevágódott”
a spanyol udvaron amihez hozzájárult az is, hogy megfestette Lerma
herceg lovas portréját, Lerma herceg volt ugyanis a „number 1.” az udvaron,
III. Fülöp gyakorlatilag Lermára bízta a kormányzást. Az itt is látható kép
Rubens első jelentős festménye, amelyen még teljes egészében az olasz mesterek
hatása érződik. Lerma hercegen kívül festett még több portrét és egyéb képeket,
amelyek nagy sikert arattak s ennek eredményeként majd egy évet maradt
Spanyolországban. Az első madridi tartózkodása megalapozta Rubens későbbi
diplomata pályafutását.
Olaszországba
visszatérve Mantova hercegének támogatásával körbejárta a jelentős városokat, a
kultúra központjait, Velencét, Firenzét, Milánót, Rómában felkereste az itt
tanuló bátyját, Fülöpöt, majd Mantova érintésével Genovával ismerkedett.
Mindenütt megbízásokat kapott, amelyeket nagy sikerrel teljesített. Közben
vásárolt eredeti remekműveket és számos képet másolt.
Albert főherceg rábeszélésére
1608-ban
tért vissza Antwerpenbe, mert hírt kapott, hogy édesanyja halálán van. Nem
sikerült időre hazaérnie. Édesanyja elvesztését súlyos csapásként élte meg és
úgy döntött, hogy a szürke, rideg Flandriából visszamenekül a napsütötte
Itáliába. Pedig szülőföldjén szinte hősként fogadták, olaszországi sikereiről
értesült az egész művészvilág és az udvar. Mindenki meg szerette volna ismerni,
kérlelték, hogy meséljen, meséljen, mutassa be gyűjteményét. Annak érdekében,
hogy maradjon, Albert főherceg magas jövedelemmel kinevezte udvari festőnek és
számos kiváltsággal járó államtitkára rangot kapott.
Ha már maradt, megszervezte elkövetkező életét. Először is vásárolt egy
házat, amit saját rajzai alapján úgy építtetett át, hogy egy genovai palotára
hasonlítson. Ez az épület, a Rubenshuis, ma múzeum. Majd sikeresen megnősült. Fülöp
fivére feleségének húgát, Jan Brandt a város előkelő polgárának, ismert
humanistának a kisebbik lányát Isabella Brandtot
Az egyik
életrajzírója lejegyezte bámulatos képességét, hogy egyszerre festett,
társalgott az ott tartózkodó vendéggel, megrendelővel, szükség esetén előadást
tartott az olasz festészetről, fogadta a mobil-hívásokat, SMS-eket küldött és még levelet is diktált. Mindezt pedig tette
laza egyszerűséggel, lenyűgöző hangulatot teremtve maga körül.
Levelezése
külön fejezetet érdemelne, ugyanis nagy figyelmet szentelt annak, hogy ápolta a
kapcsolatokat mindazokkal, akiket megismert és akiknek ismerettségét fontosnak
ítélte. Korában, amikor még akadozott a szélessávú internet, a rádió és a TV
adások a kábelszolgáltatók közötti viszályok miatt nem voltak foghatóak, de még
az újságok sem jelentek meg, Európa neves személyiségei, vezetői, művészei,
gondolkodói, irói, alkotói a kiterjedt levelezések során értesültek a történésekről.
Az ilyen fajta információ áramlást nem tizedmásodpercekben, hanem hetekben,
hónapokban mérték, de akkoriban ráértek az emberek, nem volt sietős. Megtörtént
olyan is, hogy valamelyik hatalom készülődött beavatkozni egy adott
konfliktusban, amiről csak később értesült, hogy időközben megoldódott.
Olasz mesterek hatása alatt
Az itália
tanulmányútról visszatérve Rubens az első időszakban az olasz mesterek hatása
alatt dolgozott. Vonatkozik ez a stílusjegyekre, a témákra és a kompozíciókra is.
Ebben az időszakban festett meg több mitológiai ihletésű festményt, közöttük
Vénuszt ábrázoló festményeket is. Közöttük van két Vénusz a tükör előtt című
alkotás. Az első, amelyik az 1608-as évjáratot viseli feltehetőleg az azonos
című Tiziano festmény másolataként indult (az eredeti festményt Rubens
Madridban látta) a befejezetlen művet magával hozta Antwerpenbe és egy kicsit
módosítva befejezte. Tiziano festményét a fentiekben már bemásoltam, de az
összehasonlítás miatt itt egymás mellé helyezem a két festményt. A bal oldali
Tiziano, a jobb oldali a fiatal Rubens:
Mind inkább
nézem a két képet az az érzésem, hogy Rubensnak nem állt szándékában pontos
másolatot készíteni. Adózott a Mesternek – Tiziano és Veronese voltak a kedvenc
olasz festői – azzal, hogy a témát és a kompozíciót, valamint bizonyos
részleteket, a fej tartását, a bal kézfejet, a vállakat lemásolta, a többit
pedig átértelmezte.
Az imént
említettem egy életrajzírót. A szerző J.M.F. Michel-ként jegyzi az 1771-ben
Brüsszelben megjelent, Rubens élete és munkássága című, régies francia nyelven
írott könyvet („eddig meg nem jelent anekdotákkal tarkítva”), ezt olvastam el.
Sok részletet és érdekességet megtudtam. Például milyen volt a napi beosztása:
korán kelt, kora reggel egyedül (inasok, segédek jelenléte nélkül) festett közben
valaki klasszikus írók (Cicero, Seneca, Titus Livius) műveiből olvasott fel
neki, majd oktatta a tanulóit, délelőtt folyamán fogadta a látogatókat,
megrendelőket, ebéd előtt sétált, délután sötétedésig festett, estefelé
lovagolt, vacsora után barátaival beszélgetett, olykor filozófiai eszmecseréket
folytatott a kor jeles képviselőivel. A szerző sajnos kizárólag Rubens vallási
témájú műveivel foglalkozik, városonként, templomonként, részletes leírással és
értékeléssel. Mintha Rubens mást nem is festett volna. Pedig a könyvet szinte
csak azért olvastam el, hogy megtudjam: a fenti kép hogyan, milyen szándékkal
készült. Valószínűleg valahol fellelhető ez a magyarázat is, de eddig nem
bukkantam rá.
Vénusz
sorozatból 1612-ben festett egy Vénusz, Cupido, Bacchus és Ceres című festményt
(ajándékba adta Albert főhercegnek), 1614-ben a Vénusz és Adonisz valamint a Fázós
Vénusz (Venus frigida) című alkotás született meg. A legismertebb festményt
ebből a sorozatból, az eredeti tükrös képet 1615-ben festette, a kép a
lichtensteini múzeumban, Vadúzban csodálható meg.
Hasonlóan, mint Veronese, ő is hátulról kapta el a Szerelem Istennőjét. Így megismerhetjük a Rubens féle női ideált ebből a szemszögből is. A későbbi évszázadokban több művészet kritikus, sőt festő kolléga is ízléstelenül és bántóan értékelte a látványt („hájas-húsos sonkák”). Veronese, azon kívül, hogy Vénusza még nem hízott el ennyire, kevesebbet mutat a női alsó testből, mint Rubens és a tükröt együtt tartja kisfiával. A flamand festőnél a göndör hajú Cupido néhány évvel idősebb, lassan már iskolás korú és egyedül is tudja tartani a tükröt. A kompozícióban helyett kapott egy színes bőrű szolgálólány is. Feltételezem, hogy Veronse korában Velencében még nem jelentek meg az afrikai szolgálólányok
Azon kívül, hogy a beállítással Rubens Veronese-nek tiszteleg, ebből a szemszögből kifejezéshez jut Vénusz vöröses szőke dús haja, amit a festő szemlátomást nagy gonddal festett meg és a tükörnek köszönhetően látjuk az arcát is. És itt kezdődnek a problémák: a két arc mintha eltérő lenne, baj van a fejtartás ábrázolással is, ezenkívül a modell „elnéz” a tükör mellett, közben a tükörkép azt sugallja, hogy a nézőt, illetve a festőt szemléli enyhén kihívó tekintettel. És mintha mind ez nem lenne elég ciki: az „élő” Vénusz függője a fülében fehér, míg a tükörképben a gyöngy sötét színű. Rá lehet fogni, hogy nem ugyanazt a függőt viselte mind a két fülében, de inkább a festő figyelmetlenségének esete áll fenn (úgy fogalmaztam mint a rendőrök „ a garázdaság és a kettős gyilkosság alapos gyanújának esete áll fenn”).
A fentiekben látott két Vénusz hasonlít egymásra (naná, hiszen Ő a
Vénusz) és többen hasonlatosságot vélnek felfedezni a Szerelem Istennője és
Rubens első felesége Izabella Brandt között. Izabella Brandt három gyereket
szült a művésznek, egy kislányt, aki 12 éves korában elhunyt és két fiút,
1626-ban, 34 éves korában pestisben meghalt. Rubens 1630-ban újra nősült, első
felesége unokahúgát, az akkor mindössze 16 éves Helene Fourment-t vette el,
házasságukból négy gyermek született. A művész Helene-t gyermekkorában ismerte
meg, 1626-ban, amikor Helene nővére, Suzanne állt neki modellt a híres
Szalmakalap festményhez.
Helene több Rubens festményen is szerepel, hol
név szerint egyedül vagy gyermekeikkel, hol csoportképen, nagy kompozíción. A
legérdekesebb festmény a Három grácia, ahol Rubens egy képre festette mind a két
feleségét: a bal oldali grácia Helene Fourment, a jobb oldali pedig Izabella
Brandt. Rubens ezt a festményt megtartotta saját gyűjteményében. Több forrás is
feltünteti, hogy Helene férje halála után megkívánta semmisíteni a művet, hogy
ne maradjon meg az utókornak így teljes meztelenségében. Ezt a festményt végül
is nem semmisíitette meg, de több más, őt ábrázoló aktot igen.
A két stílus
összehasonlítása végett Rubens festménye mellé tettem az azonos című Raphaello
művet.
Európai hírnév
1621-ben Rubenst Párizsba kérette Medici Mária francia királyné, aki a
kiskorú XIII. Lajos nevében uralkodott. A festő 1622 januárjában érkezett meg a
francia udvarra. Modorával, műveltségével, festői tudásával lenyűgözte nem csak
Máriát, hanem az egész sleppjét. A királyné először egy 15 majd még hat nagy
méretű allegorikus festményekből álló sorozatot rendelt a Luxembourgi Palota
díszítése céljából. A festmények a királyné életének legjelentősebb eseményeit voltak
hívatottak allegorikus formában ábrázolni. Az özvegy királyné azt szerette
volna, ha a flamand művész Párizsban marad, ha ott készíti el a sorozatot és
közben tudta volna mind gyakrabban élvezni társaságát. Sokak szerint a királyné
viszonyulása túllépte az egyszerű csodálatot. Rubens felvette a rendelést és
közölte, hogy műtermében fogja elkészíteni. A sorozat három portréval megtoldva
nem egész négy év alatt készült el, ezek a nagy formátumú (többnyire 3x4 méter méretű)
képek a Louvre-ban a Rubens szalonban láthatóak, néhányat a Rubens fejezet
elején közöltem illusztrációként.
A barokk festészet nagy zsenije egyébként is kedvelte a grandiózus kompozíciókat. A
Medici sorozat mellett ebben az időszakban műhelyében készült még több ismert,
méretes festmény. Összességében szinte lehetetlen, hogy Rubens ezeket ennyi idő
alatt egyedül meg tudta volna festeni. Ezért állítják a hozzáértők, hogy az
1621 után készült festményeken jócskán besegítettek a tanítványok. Ismert a
munkamegosztás is: miután a Mester felvázolta a kompozíciót és meghatározta a
lényeges momentumokat, Van Dyke-ra a figurákat bízta, Wildensre a tájat,
Snyders és Paul de Vos az állatokat festette, az idősebb Brueghel pedig a
textíliát. A végén a Főnökre a finalizálás, az utolsó símítások vártak.
Az itt látható festmény nem tartozik Rubens legismertebb alkotásai közé, de én személyesen emiatt különösen kalapot emelek előtte. Gondoljunk bele: rávette Európa egyik nagyhatalmának vezetőjét, a fiatalkorú király nevében régensként uralkodó Medici Máriát, hogy fedetlen kebellel pózoljon neki! Ez olyan, mintha ma valamelyik festő (vagy fotoriporter) komoly szándékkal előterjesztené a mai Europa uralkodójának, Merkel kancellár asszonynak, hogy szívesen megörökítené az utókornak csupasz jobb mellel.
Kérdés persze, hogy mennyire lenne igény ilyen festményre. Az említett kancellár asszony csak hatalma tekintetében példa, a következetesség érdekében lehetne inkább a királyságok, hercegségek felé fordulni. Hiszen vannak a
koronás hercegnők között is szép számmal, olyanok akiket a férfi közönség szívesen
látna hasonló kompozícióban. Például a holland királyné, a svéd hercegnő, vagy az angol trónörökös (nem Károly, hanem Vilmos) felesége…
Viszont nincs olyan kortárs festő, akit Európa vezetői, uralkodói egyértelműen annyira
megbecsülnének, hogy portrét rendeljenek tőle. És a politikusok, uralkodók sem
rajonganak olyan mértékben a művészetekért, mint a XVII. század uralkodói. A
mai kor uralkodói inkább a sikeres sportolókat, például világbajnokságot nyert
focistákat sokkal nagyobb becsben tartják mint a művészeket. Már politikai
marketing szempontjából is, hiszen a sportolókat sokan ismerik, a festőket
pedig-. De nincs is
a mai kor európai művészei között olyan meghatározó egyéniség, akit mindenki
ismer és elismer. Akitől az uralkodók nem csak festményeket rendeltek, hanem
szívesen paroláztak is vele. Nem csak a festészetről, művészetről, hanem szinte
minden témáról, a politikáról is. Rubens ekkor már hét nyelven beszélt, a
flamand mellett franciául, spanyolul, olaszul, németül, angolul és latinul.
Mindezeken a nyelveken választékosan ki tudta fejezni magát.
A diplomata Rubens
A képen látható
Izabella főhercegnő, spanyol-németalföldi kormányzó 1621-ben megözvegyült és
mind inkább tanácsokat kért és diplomáciai feladatokat bízott az egyébként is
államtitkári rangban lévő Rubensre. A festő a fentiekben ismertetett haknija
miatt többször is járt Párizsban, ahol mindig örömmel fogadták, s ahol fontos
személyiségekkel ismerkedett meg, például Buckingham gróffal, aki Londonban
elragadtatással számolt be I. Károly angol királynak a flamand festőről.
Mindezek után az angol király megkörnyékezte Izabellát, hogy küldje el Rubenst
Madridba és próbálkozzon megpuhítani IV. Fülöp spanyol királyt az angol-spanyol
háborús konfliktus lezárása céljával. IV. Fülöp sokat hallott elődeitől
Rubensről, de nem tartotta megfelelő szintű tárgyalópartnernek származása
miatt, ezért 1624-ben Rubenst nemesi rangra emeleték. Ennyin már ne múljon!
A festő
1628-ban érkezett Madridba, ahol diplomáciai küldetése nehezen indult, de
rövidesen a spanyol udvaron is tarolt a modora, olyannyira megkedvelték, hogy
az udvaron szállásolták el. Itt ismerkedett meg a spanyol udvar hivatalos
festőjével Velázquezzel, akivel összehaverkodott. Rubens meggyőzte Velázquezt,
hogy közösen utazzanak el Itáliába, megismerni a forrást. A flamand mester
Madridban több nevezetes festményt is festett (és másolatokat készített az ott
lévő remekművekről, így például Tiziano Ádám és Éva festményéről), közben
politikailag is puhította a királyt, minek eredményeként több hónap után IV.
Fülöp hollandiai titkos tanácsa titkárának nevezte ki és ilyen minőségben tért
vissza Brüsszelbe. (A közös útra Itáliába nem került sor, Velázquez elment
egyedül, erről rövidesen beszámolok). A következő évben, 1629-ben Londonba
utazott. Ott akkora benyomást tett az egyébként is művészetekért rajongó Károly
királyra, hogy Károly az ujjáról levette gyémánt gyűrűjét és Rubensnak
ajándékozta (persze nem az első találkozás alkalmával, hanem idővel).
Diplomáciai küldetése teljes sikerrel járt, megalapozta a későbbi békeszerződés
megkötését. Angol nemesi rangot is kapott, Károly Anglia brüsszeli nagykövetévé
kívánta kinevezni, amit Rubens elutasított. Festőnek viszont beprotezsálta
tehetséges tanítványát, Van Dyke-ot, aki azután annyi portrét festett a királyi
udvaron, hogy Temzét lehetett volna rekeszteni a képekkel.
Diplomáciai
küldetését sikeresen lezárva Rubens
visszavonult. Eladta antwerpeni házát, a fentiekben tételesen felsorolt értékes
gyűjteményét 13 eredeti Rubens festménnyel megfejelve Buckingham grófja vette
meg (a festő később megbánta, de beugrott az üzletbe, mert az angol gróf
visszautasíthatatlanul magas összeget fizetett), a gyűjtemény ma a bécsi Belvedere
palotában látható. Mechelen és Vilvorde között található De Steenben egy
kastélyt vásárolt és fiatal feleségével átadta magát a vidéki, családi
idillnek. Az itt látható kép ezt az idillt hivatott ábrázolni, a festő
áhítattal néz gyönyörű feleségére. A művészettörténészek között nincs
egyetértés, hogy a gyermek vajon az 1633-ban született Frans, vagy a négy évvel
fiatalabb fiú, aki apja után Peter Paulnak kereszteltek.
Amikor
1631-ben Richelieu bíborossal való összetűzés miatt XIII. Lajos
száműzetésbe kergette édesanyját, Medici Máriát Rubens volt az, aki
segítő kezet nyújtott régi barátnőjének. Medici Mária Kölnben Rubens
szülőházában, mi több: abban a szobában hunyt el 1642-ben, ahol Rubens
megszületett.
Rubens, aki
rendkívül gazdag pályafutása során mintegy 570 festménnyel gyarapította az
egyetemes művészetet, 1640 május 30-án 63 éves korában halt meg köszvényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése