2019. szeptember 26., csütörtök

Sutjeska



Az alábbiakban nem a négyszeres montenegroi bajnok, nikšići labdarúgó csapatról lesz szó. Hanem a folyóról, a Sutjeska kanyonjáról, vadregényes tájról...  I šire.
Személygépkocsival utaztunk a nyáron a Kotori öbölbe Bosznián keresztül. A hosszú út legizgalmasabb része Foča után, a Drinán túl kezdődik. A több mint ötven kilométeres szakasz próbatétel a (nem politikai hanem gépkocsi) vezetőnek, keskeny, kanyargós,  lejtőkből és emelkedőkből áll az út a Sutjeska kanyonjában, jobb oldalt meredeken a felhők közé nyújtózkodó hegyormok, balról a szakadék mélyén a folyó. Amelyet Tjentište után kétszer is híd szel át. Augusztus végén egy csörgedezve igyekvő, inkább patak mint folyó. Ám hóolvadás és nagy esőzések után vészesen meg tud duzzadni. 
Mint 1943 tavaszán, amikor vérfürdővé változott ez a táj a Piva és a Sutjeska folyók, a Durmitor és a Zelengora hegyek között. A jugoszláv történelem Ötödik offenzívának, a németek Fall Scwarz műveletnek nevezik a május 27-én kezdődő és június 15.-éig tartó ostromot. A német megszállók, olasz, bolgár és usztasa segítséggel, összesen mintegy 127.000 katona 300 repülővel támogatva megsemmisítő szándékkal körülvette a partizánokat. Ott volt a teljes vezérkar Tito főparancsnokkal az élen, a központi kórház 3.500 sebesülttel és mintegy 16.000 harcos. A majd három héten át tartott ádáz küzdelmek során 7.453 partizán, közöttük 597 „partizanka” (a háborúzás történetében szinte példa nélküli, hogy csatában ilyen nagy számú harcosnő áldozat) és több mint másfélezren a civil lakosság közül veszítette életét, a támadók oldalán 2768 német, 411 usztasa és mintegy 2000 olasz katona. A partizán áldozatoknak több mint fele, mintegy négyezren horvát nemzetiségűek voltak, elsősorban dalmátok. Ami kellemetlen helyzetbe sodorta a mai horvát államvezetést, amikor az áldozatok hozzátartozói az idén kérték, hogy legyen a horvát parlament, a Sabor a megemlékezés hivatalos védnöke. A II. Világháborús eseményeket és a fasiszta Független Horvát Állam (NDH) történetét a korábbi jugoszláv szemlélettől eltérően értékelő vezetés ezt elutasította, viszont vállalta a bleiburgi megemlékezést (usztasákat végeztek ki a partizánok) ahol személyesen megjelent az államfő is.
Az Ötödik Offenzívárol 1973-ban Sutjeska címmel film készült. Tito marsallt, aki ellenállt, hogy személyisége megjelenjen a korábban (1969-ben) készült Neretvai csata (Negyedik Offenzíva, illetve Fall Weis német elnevezésben) filmben ezúttal meggyőzték, hogy a film fő szereplője a Főparancsnok legyen. Ebből következett a dilemma: ki alakítsa Titót? Akármilyen mezei színész azért, nehogy már... A választás a kor egyik legnevesebb filmszínészére Richard Burtonre esett. A jugoszláv elnök vendégül is látta nyaralójában a Brioni szigeteken Burtont és feleségét Liz Taylort, majd személyesen is megjelent a film forgatásán. Többek között abban a jelentben, amikor egy légitámadás során megsebesült a bal válla. Burtonon kívül szerepet vállalt Irene Pappas görög színésznő is, a zenéjét a neves görög zeneszerző Mikisz Teodorakisz szerezte, az egyik forgatókönyv író pedig Szergej Bondarcsuk orosz (akkor: szovjet) híres rendező volt. A film minden idők legdrágább jugoszláv filmalkotásának számít, a bemutatóra 1973. július 4.-én került sor. Az ősz folyamán Jugoszlávia összes középiskolását elvitték a moziba, én is láttam a 124 perces alkotást. Tanítási időben végigvonult a becsei gimnázium összes tanulója, osztályonként felsorakozva a Kozara nevű moziba. A háborús jelenetekben gazdag, látványos film, főleg Tito lelki tépelődéseiről és harcosok egyéni sorsairól, tragédiájáról szól. Külön figyelmet szenteltek Sava Kovačević néphős hősi halálának bemutatására. Aki a Harmadik Hadosztály parancsnokaként a végső küzdelmekben, június 13-án esett el. Példát mutatva, elsőként rohant támadásra, maga után szólítva harcosait, noha a parancsnokok általában biztos fedezékből, hátulról küldik maguk előtt a harcosokat...
A film aktuális politikai okokból nem mutatja be az offenzíva történelmileg és hadászatilag legjelentősebb részletét. Azt, hogy a hadászatilag legképzettebb és az ellenség szerint is legjobb partizán hadvezér, a spanyol polgárháborút is megjárt, a Rudóban 1941. december 22.-én megalakult Első Proletár Brigád parancsnoka, Koča Popović megtalálta az ellenség leggyengébb láncszemét, egységével áttörte a gyűrűt ahol a 369. német haddest nem volt kellőképpen figyelmes, majd üzent a Vezérkarnak, hogy ezen a résen, amit harcosai védenek, nagyon gyorsan vonuljanak át. Tito, aki a politikamentes hadászati értékelések szerint túl sokat habozott Sutjeskán, zokon vette, hogy Koča Popović a Főparancsnok megkérdezése és jóváhagyása nélkül hajtotta végre a sorsdöntő áttörést. Egyes visszaemlékezések szerint, hiúságában megsértve azon nyomban le is váltotta Kočát, de azután meggondolta magát, amikor belátta, hogy parancsnokának nem volt sem ideje sem lehetősége (mobiltelefonok híján) konzultálni vele, gyorsan kellett cselekednie és a menekvés csakis neki és egységének köszönhető. Ennek hiányában, minden bizonnyal a Vezérkart megsemmisítette volna az óriási létszámfölényben lévő ellenség. A filmben Koča Popović nincs jelen, meg sem említik és az áttörést sem mutatták be egyértelműen és tényszerűen.
A Sutjeskai Csata 30. évfordulóján, 1973 június 15.-én nagyszabású megemlékezésre került sor a helyszínen. Tjentištén, az emlékműnél, ahol 3.301 elesett harcos nyugszik (az elesetteket egyébként három hónappal később szedték össze és temették egy közös sírba). A megemlékezésre a hivatalos protokoll nem hívta meg, a csata valódi hősét, Koča Popovićot, akit mellesleg a túlélő harcosok többszöri nyilvános felhívására csak 1953-ban nyilvánították néphősnek, annak ellenére, hogy óriási szerepet vállalt az ország felszabadításában, ő volt a Jugoszláv Néphadsereg első vezérkari főnöke, majd 1953 és 1962 között külügyminisztere, ő hozta össze Tito találkozását II. Erzsébet királynővel, Kočának köszönhetően kapott a hadsereg mintegy 15 milliárd dollár értékű amerikai fegyverzetet, ő volt rövid ideig az ország alelnöke... A lausanne-i gimnáziumot, majd a párizsi Sorbonne-on filozófiát végzett, André Bretonnal szoros barátságban lévő szürrealista költőt, nyugatbarát politikust (aki sohasem kedvelte a szovjeteket és viszont) ugyanis egy évvel a film bemutatása előtt, 1972-ben „érdemei elismerése mellett” menesztették. Amikor a Párt leszámolt a „szerbiai liberális hullámmal”, akik, Koča Popović támogatásával az ország demokratizálását követelték. Szabad véleménynyilvánítást meg ilyesmit... Hozzá kell tenni, hogy különösebb bántódása azon kívül, hogy nem polizálhatott és nem írhatott kedvenc lapjába a belgrádi Borbába (ahol például egyik cikkében szóvá tette a vezető elvtársak feleségeinek a társadalmi rendszerhez nem méltó viselkedését, túlkapásait, magyarán rongyrázását) nem történt, élte békés nyugdíjas éveit nyugalmazott tábornoki juttatásából Belgrádban, a Brioni szigeteken és dubrovniki házában (amit még a tehetős bankár apja vásárolt a háború előtt). Annak ellenére, hogy nem hívták meg, Koča Popović beült a „szpacseknak” becézett kis Citroenjébe, leautózott Tjentištére, felkereste egykori harcostársait, velük együtt megszállt a részükre felállított katonai sátorban, majd minden feltűnés nélkül visszautazott.

Tjentište egykoron a Népfelszabadító Háború hagyományait ápoló, szocialista fiatal nemzedék számára kultikus helynek számított. Egyik elmaradhatatlan célállomása a középiskolai osztálykirándulásoknak. Az én korosztályom ennek ellenére valami miatt kihagyta, később sem adódott alkalom arra, hogy bepótoljam ezt a mulasztást. (Egy másik mulasztást sikerült bepótolnom, ellátogattam egy fontosabb kultikus helyre, az Anfield stadionba Liverpoolban...) Az egykoron modernnek számító, mutatós szállodák, valamint a múzeum épülete lerongyolódtak. Hasonlóan, mint más, partizán emlékmű és emlékhely, ezt is a legutóbbi háborúban alaposan megrongálták, megalázták. Néhány évvel ezelőtt Szarajevóban tartottak az egykori jugoszláv köztársaságokból érkező muzeológusok egy tanácskozást ahol beszámoltak a népfelszabadítós emlékművek állapotáról. Itt hangzott el többek között, hogy a drvari emlékhelyet is megrongálták és ellopták Tito ott őrzött eredeti egyenruháját amelyet a születésnapjaként nyilvántartott május 25-én indított, Hetedik Offenzíva (újabb sikertelen kisérlet a fasiszták részéről, hogy megsemmisítsék a Vezérkart és a Főparancsnokot) során viselt. Az egyenruhát később – ez is elhangzott a tanácskozáson – Kanadában valaki 10.000 dollárért eladta egy gyűjtőnek.
A tjentištei emlékművet az idén renoválták. Mert egy furcsa esemény történt tavaly január utolsó szombatjának éjjelén: megnyílt a Föld az emlékmű előtt, mintegy 100 méter átmérőjű kráter keletkezett! El is terjedt a környéken a rémhír, hogy az ott eltemetett partizánok (mind a 3.301-en) megelégelték a történteket és elindultak bosszút venni azokon, akik megrongálták az emlékművet, meggyalázták emléküket, azokat a célokat, azt a társadalmi berendezést, amiért életüket áldozták... A geológiai magyarázat: földcsuszamlás történt.   
Végül egy aránylag friss információ azoknak, akiket a foci mégis jobban érdekel a fentiekben érintett témáknál: a nikšići Sutjeska a Telekom Első Liga (így hívják hivatalosan a montenegroi NB-t)  a szeptember 18-án lejátszott rangadón 4:1-re lesöpörte az addig éllovas, örök rivális fővárosi Budućnost csapatát és az élre állt.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése