Ferde szemmel

A világ vezető gazdasági nagyhatalma (a Nemzetközi Valutaalap hivatalos rangsorolása szerint) egy kommunista ország. Pontosítok: olyan ország amelyet egy Kommunista Párt vezet. Ez a kommunista ország egyben birtokolja az USA államadósságának legnagyobb részét. Annak az országnak az államadósságát, ahol a kommunizmust magától a Sátántól származtatják, ahol már a kom... szótag elhangzására a politikusok frászt kapnak, szemük vérbe borul az ügynökök pedig oldalfegyverüket tapogatják. Kína az amerikai államadósságból a kimondhatatlan és elképzelhetetlen 1223,7 milliárd dollárnyit tud a zsebében. Ennél többet csak az amerikai jegybank, a FED jegyez.

            Az európai ember úgy tudja, hogy a nyolcvanas évek végén végérvényesen megbukott és eltűnt a kommunizmus. Vannak országok – például Magyarország – ahol törvényileg tiltják a jelképeinek használatát. Ha nem is Edgar Allan Poe-t szavalva, de világgá kürtölik: nevermore! A Kelet- és Közép Európa-i (továbbiakban KKE) országok ötven évnél idősebb politikusai szégyenkezve igyekeznek ha nem is tagadni, de pillanatnyi elmebaj hatására előállt tévelygésnek bemutatni életük azon szakaszát, amikor a Pártban tevékenykedve élvezték annak a rendszernek a kiváltságait. Gondolják, hogy vezeklés céljából elegendő ha legalább akkora intenzitással járnak a templomba, mint egykoron a pártülésekre.

Erre mit lát az egykori KKE Párttag: egy kommunista párt főtitkára ott feszít a világ legnagyobb hatalmait tömörítő G 20 csoport derék demokrata vezetői között! És még csak nem is szégyenkezik! Meg sincs illetődve („Uraim, már elnézést, de nem is tudom, hogy kerültem ide...”). Nem néznek rá ferde szemmel, kezet ráznak a kommunista vezetővel, mosolyogva. És a világ másik legnagyobb hatalmának külügyminisztere kijelenti, hogy országa számára a Kínával való kapcsolat a legfontosabb (naná, amikor ott van a pekingi páncélszekrényben ezerkétszáz milliárd dollár értékű amerikai állampapír).

A nyolcvanas évek végén mint az egerek a süllyedő hajóról úgy menekültek szét a KKE országok kommunistái. Akik maradtak, igyekeztek megfogyatkozott pártjukat átkereszteléssel szalonképessé tenni és ily módon helyet kapni a politikai palettán. Kommunista pártok lényegében csak a Nyugat Europa-i országokban maradtak. Kínában nem alkalmazták ezt a gerinctelen képmutatást, nem keresztelkedtek át szocialista, munkás, szocialista-munkás, amaz-a-másik, vagy baloldali-kékzubbonyosok pártjává. A tagság sem menekült fejvesztve szét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a világ legnépesebb országának csak (?) minden huszadik állampolgára kommunista, szám szerint mindössze (?!) hetven millió (mintha Németország cakk-pakk Merkeltől és Schauble pénzügyminisztertől kezdve a bajor miniszterelnökön és a radikális szélsőjobboldali tömegeken keresztül a hamburgi parkőrig mindenki kommunista lenne).

Láttuk, tapasztaltuk mit tett Kína, a reformkommunisták vezetésével az utóbbi negyed évszázadban. Míg a szovjet nyitásra szétesett nem csak a Párt, hanem a birodalom is, a kínai kommunisták más irányba mozdultak el és a csúcsra jutottak. Igaz, hogy bóvlijukkal elárasztották a világot, ily módon az igénytelenségre szoktatva a tömegeket, na de a kommunista ipar árucikkeit soha sem a kiemelkedő minőség ékesítette. Mozdulhattak volna a kínaiak is olyan irányba, mint a déli szomszédjuk, Észak Korea („kinek észak kinek dél”). Belátták, beismerték, hogy az elszigetelődés, a mindenki ellenség szemlélet, a kierőszakolt, vasfegyelemmel megkövetelt „szebb jövő építés” tette tönkre és járatta le a KKE országokban az egész irányzatot, hogy az ilyen szemlélet, ami a bunkó, tanulatlan komcsik által félreértelmezett tragikus tévedésből ered, sehova sem vezet, különösen most nem, a XXI.  század elején.  

Kína már rég nem az, ami volt harminc évvel ezelőtt. Amikor úgy tekintettünk erre az országra, hogy „ott valahol úgy elvannak”, a képeken, amelyek onnan érkeztek, nagy tömegeket láttunk ahol férfiak, nők egyaránt kék munkászubbonyba öltözve bicikliznek Peking széles utcáin. Ezek a képek most már csak Észak Koreára érvényesek, a kínaik a kerékpár nyeregből átültek az általuk hamisított gyártmányú autók volánjai mögé. Gyanítom, hogy ha megboldogult marsallunk valami csoda folytán megélte volna ezt a rendszerváltozást még a kínainál is elegánsabb utat, elasztikus megoldást keresett volna. Már habitusa, ízlése, személyisége alapján feltételezni lehet, hogy a jólét, a nagyvonalúság, a nyitottság irányába terelte volna nyáját. (Azt a nyájat, amelyik önszántából inkább a farkasokat választotta).

A régi vágású, a marxizmust jól ismerő ideológusok felhányják a kínai kommunistáknak, hogy a marxizmus egyik legfontosabb alapelvét, a kizsákmányolás-ellenességet meghazudtolják a gyakorlatban. Hasonlóan, mint a kapitalista országokban Kínában is óriási szakadék tátong a dúsgazdagok és a szegény tömegek között. A munkások, az alkalmazottak – mint ahogy számos példa, (lehet, hogy rosszindulatú) riport bizonyítja – éhbérért, szörnyű körülmények között dolgoznak a vállalkozóknak. Havi egy marék dollárért rakják össze az európai piacon ezer dollárt érő iPhone-okat, például.

Az ország vezetője, a 2012 óta hatalmon lévő, nálamnál mindössze három évvel idősebb Hszi Csin-ping csak tudja mit csinál, hiszen marxizmusból diplomázott. (Zárójelben jegyzem meg hogy Kína első emberének a hatalma jelentősen nagyobb mint akár a többi G 20-as vezetőé: a Párt Központi Bizottságának főtitkára, államelnök, a hadsereget felügyelő Katonai Bizottság elnöke és tagja a kormánynak is, nem mint jegyzőkönyvvezető). Hszi apja a KKP egyik alapító tagja volt, de családja a kemény időkben, kegyvesztetté vált, Hszit is vidékre száműzték átnevelésre s onnan küzdötte fel magát munkájának, tehetségének, kitartásának köszönhetően. A kínai gazdasági átalakulás, különösen Sanghaj fejlődése és felfuttatása jórészt az ő érdeme is, hiszen annak körzetnek volt a vezetője. Szóval, tudja, hogy mit csinál, bizonyára ezt a fázist átmenetinek tekinti a teljes kommunizmus felé vezető úton. Mert a KKP célja – mint ahogy a Kínai Nagykövetség egyik anyagában olvastam – a kommunizmus kiépítése. A kínai kommunizmus megvalósítása.  (Jó, jó, csak röhögjenek...!)

Az idei év első hónapjának hírei a kínai gazdaság megtorpanásáról szólnak. Az elemzők kiemelik, hogy a 2015-ös évben nem sikerült teljesíteni a tervezett 7%-os GDP növekedést (6,9%-os lett!) amire nem volt példa az utóbbi negyed évszázadban. Csökkennek a külföldi beruházások Kínában és Kína is csökkenti befektetéseit a világban, inkább a hazai fogyasztást szeretnék növelni  és a tömegek életszínvonalát javítani. Most egy ilyen fázis következik.

Befejezésül elárulom, hogy miért választottam ezt a témát az idei év első bejegyzésemhez. Nyomós okom van rá: a minap végigkóstoltam egy felső kategóriájú kínai étterem teljes kínálatának reprezentatív választékát. Mint ahogy korábban többször is utaltam rá, nem tartozom a különféle egzotikus gasztronómia rajongói közé, inkább a hagyományos, zsírosan konkrét magyar konyhát kedvelem. Persze nem most étkeztem először kínai étteremben, de korábbi tapasztalatom a konyhájukat is a bóvli kategóriába sorolta (mindig is az hiányzott legjobban, hogy nincs kenyér a húsételekhez) Ezúttal kimondottan kellemes meglepetés ért. Ha olyan minőségben gyártanának ruhaneműt is, mint ahogy igényes helyeken főzni tudnak...

A budapesti kínai étteremnek, természetesen kevés köze van a kínai kommunizmushoz. Egy kapitalista országban egy kapitalista vállalkozás. Nem valószínű, hogy a vállalkozó pártfeladatot hajt végre hazája (és pártja) jó hírnevének öregbítése céljából külföldön. Kérdés, hogy Kínában a tömegek milyen színvonalú ellátásban részesülnek. A „létező szocializmusban” emlékeim szerint nem volt kifogás a hatalmon lévő munkásosztály étkeztetésére. Más kérdés, hogy az igazán minőségi, igényes fogyasztási cikkeket a tömegek megválasztott vezető képviselőiken keresztül élvezhették.