A Dal (1.)

Igen, tudom. Tudom, hogy most szombaton (január 30-án) már a második selejtező került adásba. Megírtam véleményemet az első selejtező után is, de azután mégsem közöltem. Az alábbiakban kiderül, hogy miért.

Az Eurovízió dalfesztivál és ennek magyarországi selejtezője egy olyan téma, amiről boldog-boldogtalan vitriolba mártott tollal ír. Aki ért, aki nem a zenéhez (a zenéhez és a focihoz mindenki ért) a szakma, a bloggerek a kritikusok kedvükre ócsárolják, becsmérlik, alázzák, csúnya kifejezéssel élve: fikázzák az Eurovíziót,  mindent ami a dalfesztivállal kapcsolatos. Vannak sztereotípiák (oda-vissza szavazás politikai alapon a fesztiválon, sablonos, infantilis szerzemények, giccsparádé, kidobott pénz stb) de mégis csak egy Európa bajnokságról van szó, ahol (majd) minden európai ország benevezi képviselőjét. A hatvanas évektől nagy figyelemmel kísérem és állítom, hogy közelről sem annyira rossz, mint ahogy – főleg azokban az országokban, akiknek még nem sikerült jobb eredményt elérni – állítják.

A magyar közszolgálati TV – függetlenül, hogy ki mivel vádolja, hogy milyenek a hírműsorai – igyekezik alapos és szakmai válogatáson keresztül megtalálni a legjobb dalt, amely azután a májusi fesztiválon több-kevesebb reménnyel, de tisztességgel tudja képviselni Magyarországot a kontinens zenei találkozóján. S ez így van jól, ezen részt kell venni. Akik nem vesznek részt azoknak savanyú a szőlő. Gondolok itt az országokra is, de a zenészekre és az előadókra is, akik nem mérettetik meg magukat, csak jár a szájuk.

Az elmúlt években a magyarországi válogatókon – s ezt senki nem tudja érvekkel vitatni – számos kiváló szerzemény és előadó bukkant fel. Az már más lapra tartozik, hogy a fesztiválon mennyire sikerült érvényesülni. Ez egy olyan verseny, mint az angol FA foci kupa, mindenki indulhat, senki sincs eleve favorizálva, aki minőségi(nek tűnő) alkotást küld be és elnyeri a zsűri (remélhetőleg tárgyilagosságra törekvő) ízlését is, az akár a döntőig, majd Stockholmba is eljuthat.

Az idén – ha jól emlékszem az adatra – mintegy 300 pályamű érkezett be, ebből válogatta ki az új összetételű zsűri a legígéretesebb harmincat. Ezekből húszat hallottunk, láttunk. Mint ahogy említettem is, személyesen ehhez a sorozathoz a legnagyobb érdeklődéssel és jóindulattal viszonyulok, figyelmesen végighallgattam a szerzeményeket még az applikációt is letöltöttem és szavaztam is. Volt akire 2-es, volt akire 10-es osztályzatot küldtem. (A rendszeresen szavazók között kisorsolásra kerülő, mind a 30 számot tartalmazó DVD-t nem kívánom megnyerni, annyira azért nem érdekel.) Aki látta a műsort az bebizonyosodhatott, hogy a közönség szigorúbb volt, mint a zsűri, reálisan értékelt.

Az elhangzott dalok a legszélesebb skálán mozogtak mint műfajilag, úgy minőségben is. Voltak ócska, ellenszenves, infantilis, éretlen, amatőr szerzemények, előadók, de vérprofi, kiváló produkciók is. Aminek személy szerint örülök, hogy a „menős sztár-zeneszerzők” ezúttal nem telepedtek rá a fesztiválra, sem alkotóként sem zsűriként. Azok a zeneszerzők, akik mély meggyőződésem szerint – erről már korábban írtam – silánnyá tették a magyar könnyűzenei produkciót, sablonos, ötlettelen, alkotásokkal szürkítették be a különböző válogatásokon feltűnő tehetséges előadókat is, látszólag felkarolva őket.

 Már tavaly is, s ez folytatódott az idén is, új nevek, új előadók, új szerzők változatos kínálatot hoztak. Dícséretes az is, mint ahogy a zsűri egyik tagja elmondta: nem az a szándék, hogy az úgynevezett „eurovíziós hangzást” keressék, amilyenből azután még húsz hasonló el fog hangzani a stockholmi fesztiválon, hanem értékes produkciót. A zsűri a tavalyihoz képest 75 százalékban megváltozott, a régiek közül csak Pierot maradt meg, szerencsére továbbra is szókimondó, bírálatai, véleménye szakmailag indokolt és megalapozott. Hasonlóan kedvelem és elismerem Both Miklós hozzáértését és véleményezését. Zséda viszont többnyire csak finomkodik, Frenreisz Károly pedig… Amennyire becsültem és becsülöm mint zenészt, zeneszerzőt, zenekarvezetőt, majdnem akkora  csalódást okozott ebben a szerepkörben. Egyszerűen nemigen tud mit mondani és nagyon érződik, hogy nincs benne a témában, nem kíséri sem a hazai előadókat, sem a produkciókat és közhelyekre hagyatkozik.   

A január 23-án sugárzott selejtező több csalódást okozott, akkor több volt az olyan produkció, aminek beválogatása egy kis fenntartást váltott ki bennem a zsűri iránt. A meg nem jelentetett írásomban sorra vettem, elemeztem a számokat és mivel a végeredmény nem sikeredett biztatónak…Az első sorozatban fölényesen a Freddie művésznévvel ellátott jóhangú fiatalember emelkedett ki a mezőnyből, aki a Rising star sorozatban az anyakönyvezett Fehérvári Gábor Alfréd névvel már elnyerte sokak rokonszenvét. Az egészben csak az nem tetszett, hogy ez erővel összerakott „nyerő szám” volt, sztárzeneszerző receptre írt egy „eurovíziós szerzeményt”, hozzáadták a valamennyi körítést, amit egy erre szakosodott stáb ki tud találni. Ötlet, ihlet, eredetiség Alfréd hangján kívül nem sok. A legellenszenvesebb a Mushu név alatt megjelent formáció volt, ahol a szintén valamelyik tehetségkutatóban már pattogó Palmer Izsák (édesapja számos, nemzetközi porondra szánt szerzemény szövegét angolosítja) nem szégyellette egy infantilis riff kíséretében a Hit The Road Jack verséjét sajátjaként eladni egy irritáló megjelenésben és kivitelezésben.

A január 30-ai selejtezőben Oláh Gergő tetszett a legjobban, kitűnő ének, koreográfia, eredeti szerzemény (igaz a cigányosnak szánt couleur local nekem inkább orientálisra hasonlított), minden tekintetben kifogástalan volt a Kállai Sanders Band, hibátlanul énekelt és basszusgitározott Gáspár Laci ( a szerzemény sajnos túl sablonosra sikeredett), Vásáry André  produkciójával pedig ugyanaz a fenntartásom, mint Freddienél: eleve Eurovízióra gyártott hatásvadász szerzemény. Kellemes színfoltot jelentett az első adásban az Egy Másik Zenekar, a másodikban pedig Maszkura és a Tücsökraj fellépése, zenei és szövegvilága.

Végül: ha rajtam múlna feltételként szabnám, hogy minden szerzemény magyarul hangozzon el. Tudom én, értem én, Európa, meg világszínpad, meg közérthetőség… De miért nem adná elő minden ország versenyszámát országa nyelvén?  Ha már úgy is giccsparádé az egész!

Folytatás: (legkésőbb) a döntő után.