Ki visz ki

Vinjak, konjak (így szabálytalanul írom le ennek az itókának a nevét, mert közte és a cognac között akkora volt a különbség mint a Fityó és a Cápa becenéven futó Citroen DS között) pelinkovac, rum, pálinka, bor, sör és likőrök. Ennyi volt a jugoszláv kocsmák kínálata alkoholos italokból a korai hetvenes években. Abban az időszakban, amikor, előbbi életszakaszomhoz viszonyítva mind kifejezettebb érdeklődést kezdtem tanúsítani a klasszikus görög filozófia, Szókratész, Platón, Arisztotelész tanai helyett a rock zene, a labdarúgás, a csinos lányok és a vendéglátó-ipari objektumokban rejlő szórakozási, lazítási és kommunikációs lehetőségek iránt.

            A jugoszláv ipar nem kényeztette a vásárlókat túlzottan széles választékkal (de meg kell jegyezni, hogy a KGST országokból érkezők, az ottani kínálathoz képest kánaáni körülmények között érezték magukat). Ha pálinka, akkor vagy Manastrika nevű szilvórium vagy a montenegroi törkölypálinka, a lozovača (esetleg házi pálinka a pult alól). A fentiekben említett konjak, a cognac-kedvelő Napoleon nevével – feltételezem minden copy right nélkül – felvértezve jó árfolyamot ért el a kelet-európai helyszíneken. Budapesten például egy-két Napoleon forintértékéből fergeteges hétvégét lehetett eltölteni. A még korábbi hadvezér, Cézár dicsőségét hirdető ital már igényesebbnek számított, ezt már vinjaknak nevezték, értékét is magasabban jegyezték az említett piacokon. Személy szerint a Rubin társult- munka szervezet önigazgatói által kifejlesztett és gyártott terméket preferáltam.

Ha vörös bor, akkor a dicső szerb vezér, Lázár cár, vagy (micsoda szellemes marketing ötlet!) hitvese, Milica cárnő nevét viselő nedű került a kocsma asztalra, fehérborból vagy karlócai, vagy verseci rizling, szűkebb pátriámban (Becse és környéke) a gyöngyszigeti Krokan, amiről a kapitalizmusban derült ki, hogy Európában egyedülálló zamatú, ritka szőlőfajta. Azóta nagy becsben tartják, meg is ugrott az ára.

Sörben Zvezda-Partizan szintű ádáz harcot vívott két konkurens cég, a becsei és az apatini sörgyár a bácskai kocsmák és sörfogyasztók kegyeiért.  Becsén szemtanúja voltam egy tettlegességig fajuló vitának egy magánvendéglős és az apatini sörgyár kereskedelmi utazója között, mert a vendéglős, annak ellenére, hogy az apatiniaktól kapott „Jelen Pivo” feliratú fehér asztalterítőket, helyi, becsei sört is árusított. Dél Bácskában a čelarevoi sör vezette a kínálatot, az egész országban pedig a csúcsminőségnek a nikšići sört tartották.

            Viszki nem volt.

            Azokon a helyeken, ahol én megfordultam hiányzott a kínálatból.

       Pedig az egész ország tudta, hogy Elnökünk kedvenc itala ez a skót párlat. Hogy pontosan melyik, az államtitok maradt az önigazgatók többmilliós tábora előtt, akik azért annyit tudtak, hogy a szivarok közül a kubait kedveli, az autók között a Rolls Royce-t , a nők között a nálánál jóval fiatalabbakat…

Az Elnök iránti elkötelezettség jegyében alacsonyabb rendű, rangú vezetők is szűk körben áldoztak a viszki szentélyén. Állítólag, amikor bukott Vajdaság, 1988 július 4-én, a koszovói szerbek helyzetével manipuláló nacionalisták „látogatásának” napján, a vajdasági csúcsvezetés tanácstalanságában, hogy mit tegyen a békés, álmatag Újvidékre csődült agresszív tömeggel szemben, alkalmazzon-e határozott rendészeti fellépést vagy mindjárt kezdjék meg a későbbre tartogatott joghurt kiosztását, viszkit kortyolgatott (de az sem hozta meg a határozottságukat). Viszkit jéggel. Mert odakint izzasztó hőség uralkodott (és a békés rend megdöntésére irányuló haditerv).

            A vajdasági kocsmákban, Tito iránti tisztelet-becsület ellenére sem rendelt senki viszkit.  Illetve ha rendelt, a pincér közölte, hogy, sajnos –.

            A jugoszláv társadalom töretlen fejlődésének egy szakaszában, mind több olyan termék jelent meg, többnyire licenc alapján hazai kivitelezésben, amire igény mutatkozott. Bővült a választék, igényesebb árucikkek között lehetett válogatni és egyszeriben felbukkant a viszki is! Nem egy széles skálán (a kereskedők nem tudták, hogy a sör-spriccer-vinjak-pálinka kvartetthez szokott munkásosztály vajon meg tudja-e kedvelni), hanem csak egy fajta: a Racke whyski! „Enyhe füstzamattal” – így hirdették. A palack címkéjén, ha jól emlékszem egy ravaszdi mosolygott, talán ezzel is utalva arra az igére ami a róka nevéből fejlődött ki. Őszintén bevallom, az ital az első ízlelés után csalódást okozott, hasonlóan mint a Coca cola is a Cockta után. Az első próbálkozásból nem szabad messzemenő következményeket levonni, az első cigarettától is rosszul lettem, hasonlóan mint Monet-nak a banán sem hódította meg rögtön az ízlésem világát. A későbbiekben már nagyobb választékban tudtam hozzájutni a viszkihez, megkedveltem. Azóta is fogyasztom, többnyire Sétáló Jancsi általános iskolai osztálytársam emlékének adózva. Annak a fajtának az ára, ami a legjobban ízlik, ízlene, egy kicsit húzós ezért csak ritka alkalmakkor engedhetem meg magamnak. Megtudtam, hogy - volt neki ízlése - a néhai elnökünk is ezt a fajtát kedvelte.

            Éppen ezért, igencsak  kellemes meglepetést okozott az a honfitársunk, aki a múltkoriban egy üveg Chivasszal állított be.

 „Tito is ezt kedvelte…”- mondta feszengve, amikor átnyújtotta a nedűt.

Szóltam a jugonosztalgikus kolegámnak is, hogy jöjjön azon nyomban, mert a Marsall (nem gitárerősítő) emlékének kell adózni és hozzon három poharat.

            A palackból kiszabadult néhai Elnök szelleme feloldotta a nyelvünket és a beszélgetést az egykori boldog idők felé terelte, amikor még mindenki boldogságban és testvériség-egységben élt. Erre többször is koccintottunk:

-          A régi jugóban nem voltak egzisztenciális problémák. Aki befejezte az iskolát, munkahely várta, jó fizetés, előrehaladás, ha megnősült lakást kapott, később, ha jöttek a gyerekek, nagyobb lakást…

-          Bizony, bizony, így volt!

(csin-csin)

-          És mindenki eljutott a tengerre, az utolsó hajléktalan is…

-          Hajléktalanok nem voltak! Azok a demokráciában jelentek meg!

-          Az Alkotmány szavatolta, hogy Jugoszlávia minden lakosa két hetet az Adrián tölthet!

-          Ilyen azért nem volt az Alkotmányban! Talán Tito ígérte…

-          Ha ő ígérte, az erősebb volt mint az Alkotmány! Mert be is tartotta szavát!

-          Bizony, bizony!

(csin-csin)

-          Mennyire más volt a közhangulat, az emberek boldogabbak, gondtalanabbak, vidámabbak, jobb kedvűek voltak mint manapság.

-          Persze, mert jók voltak a fizetések. Senki sem rokkant bele a sok munkába, de mindenki jól keresett.

-          Így igaz, mert nem lopták szét mint ezek a mai politikus-gazemberek!

-          Bizony, bizony!

(csin-csin)

-          Kosárlabda, vízilabda, kézilabda világbajnokok voltunk, meg olimpiai bajnokok, meg hányszor megnyertük az Eurovízió fesztivált!

-          Nem olyan túl sokszor, de néhányszor igen!

-          Mindenre volt pénz, sportra, kultúrára, filmre, szórakozásra, pihenésre, két évente autót cseréltem. Most meg ezek a gazemberek …

-          Ezt már mondtuk! Mindegy, nem árt elismételni!

(csin-csin)

-          El kell ismételni, mert nem hisznek nekünk. Azt mondják, hogy üres nosztalgia, mert akkor voltunk fiatalok. De nem csak nosztalgia!

-          De nem ám! Azt várják, hogy kihaljon a mi korosztályunk, az utolsó mohikánok, akik még emlékeznek egy igazságos társadalomra, egy olyan országra ahol nem volt kizsákmányolás, megalázás!

-          És akkor le fogják tagadni! Aki nem élt akkor és ott, már most sem hisz nekünk. A szenilis öregek képzelődnek – mondják.  Azt fogják állítani, hogy Jugoszlávia nem is létezett! Kitörlik a könyvekből! De az emlékezetünkből nem tudják kitörölni!

-          De nem ám! Amíg élünk!

-          No ajde, zsiveli!

(csin-csin)

            Végül a kecses palackban maradt is meg nem is. Minek után megfogalmazódott a kérdés, hogy most, ilyen állapotban hogy kerülünk haza.

Ki visz ki bennünket?

            Mivel a kérdés szerb nyelven fogalmazódott meg, a szójáték poénja nem érvényesült.