A Dal - döntő 2016

Nem csak a zenében, egyáltalán a művészeti alkotásban alapjában véve két féle produktumot különböztetünk meg: az egyik, amelyik ihletből, spontán születik, a másik pedig, amelyik rutin, tudás, tapasztalat alapján, bizonyos elfogadott szabályok és értékek mentén gondosan összerakott mű. Szerencsés esetben létezik ennek a kettőnek az ötvözete, amikor ihletből születik az alkotás, de utólag az esetleges szabálytalanságokat megfésülik, helyrepofozzák.

                A magyarországi eurovíziós dalválogató döntőjében szombat este hallhattunk mind a két alapváltozatra példát: az egyik a Szabolcs-Szatmár megyei faluból érkezett, a szélesebb közönség előtt ismeretlen Parno graszt zenekar, a másik pedig a Freddie angolosított művésznéven kitalált Fehérvári Gábor Alfréd. A Parno graszt cigány zenekar magyarul énekelte ihletett, egyszerű, hangulatos, őszinte szerzeményét, Freddie angolul.

                A zsűri és a zsűri hatása alá kerülő közönséges sem tudott ellenállni a már évek óta jelentkező sajátos fix-ideán: a fesztiválra eurovíziós hangzású dal kell! Ugyanígy gondolkodnak Azerbajdzsánban, Türkmenisztánban, Grúziában, Lettországban, Ukrajnában… és küldik az ugyanolyan hangzású mesterséges eurovíziós produktumot. Abban a tévhitben élve, hogy az „ilyen” szerzeménynek van esélye a zenei EB-n.

                Milyen az az „ilyen”? A csapat alkotóelemeire szedte szét az általuk elképzelt sikeres számot és megalkotta a „nyerő” receptet. Először is: végy egy jó megjelenésű, jó hangú énekest. Megvan. Következik egy rutinos zeneszerző, aki ismeri az összes menő sablont, figurát. Magyarországon ilyenből van kettő, akiknek nem gond naponta akár tíz ha nem is „slágergyanús”, de „menős hangzású” szerzeményt összerakni: a szám visszafogottan kezdődik, majd ível, szépen ível (itt jut eszembe, hogy Zséda, akit remélhetőleg többet nem hívnak zsűrinek, a teljesen más műfajú Petruska szerzeményben hiányolta az ívelést!), van verse, refrain és a kötelező bridge, majd visszatér a visszafogottságba. Úgy ível mint egy repülő! Kifogástalan! Ehhez még kell egy angol nyelvű szívhez szóló, vagy az universum problémájával foglalkozó szöveg. Ja, persze, az sem árt, ha a színpadon egy felakasztott nagydobot ver egy alkalomhoz öltözött táncos. A recept alapján megszületett a Pioneer című sikerszám, olyan igazán magyaros virtusú, mondanám ironikusan.

                A zsűri és a közönség nem tudott ellenállni a kísértésnek, ismét belefutottak a fix idea csapdájába. Pedig okulhattak volna a tapasztalaton. Az eddig két legsikeresebb magyar résztvevő nem „eurovíziós hangzású” szerzeménnyel nyerte el a kontinens szimpátiáját. Az eddig legjobb helyezett Friderika Jenei Szilveszter gyönyörű, sajátos, ihletett lírai számával (Hogyan mondjam el vétkeimet), Rúzsa Magdi szintén egyedi saját szerzeményével aratott sikert, ami ugyan egy blues volt, de nem sablonos blues, vagy akár ide sorolhatnám By Alex különösen egyszerű és megnyerő dalát is. Hozzátenném azt is, hogy mind a három szerzemény magyar nyelven hangzott el, tehát ha angol nyelvű a szöveg, az még nem jelent fél sikert, az angol nyelvű számmal egyszerűen beolvadunk a grúz, azeri, ukrán, litván „futottak még” produktumok közé, akik szintén nagy reménnyel angol nyelvű „eurovíziós hangzású” szerzeményekkel érkeznek a fesztiválra.

                A „nyerő elképzelés” egyszerűen nem lehet nyerő. Az „olyan mint” nem nyerő, mert mesterségesen összerakott. Bach műveit tanulmányozva rutinos, képzett zeneszerző összerakhat olyan fugát, amelyik úgy szól, mintha Bach írta volna. Az impresszionista festészeti technika ismeretében képzett festő festhet olyan tájképeket, amelyeket akár Monet-nak is tulajdoníthatnának…De nem Bach, nem Monet, hanem másolat, tehát értéktelen. Ennek ellenére minden magyarországi válogatón jelentkezik több művel a Szabó Zé meg a Rakonczai Viktor, akik ismerik a dörgéseket az aktuális könnyűzenei piacon, tudják, hogy mely sablonok a felkapottak, milyen melódia vezetés, milyen hangzás, gond nélkül írnak szépen ívelő számokat (hogy Zséda el legyen ragadtatva), ilyen receptre készült szerzemények voltak az idén azok is, amit Nika, Agárdy Szilvia vagy Vásáry André adott elő

.

                A szombaton elhangozott produkciók közül majdnem tetszett Oláh Gergő száma, kifogástalan volt az éneklés mellett a koreográfiája is, de sehogyan sem értem, hogy keveredett az általa meghatározott roma folkba a törökös-orientális hegedű motívum. A koncert mélypontja volt a minősíthetetlen Mushu formáció a tenyérbe mászó ellenszenves frontember Palmer Izsákkal az élen. Ilyen viselkedést megengedhet magának valaki, aki már tett le valamit az asztalra, de nem egy kezdő zenekar plágiumgyanús infantilis számával…(Erről jut eszembe: néhány évvel ezelőtt egy fiatal barátom közölte, hogy alapítanak egy igazi heavy metal zenekart. A lényeg, a bőrszerkó, a frizura és a láncok már megvannak!) Nem értettem, hogy kerülhetett egyáltalán a 30 közé, azután rájöttem: bátyja, Johnny K. Palmer a menős angolszöveg író Magyarországon, ő angolosította Wolf Kati, Hien, Biga, Gáspár Laci szerzeményeit is, ezúttal Vásáry André által előadott Why című szerzemény „teljesen eredeti” mondandóját öntötte versbe. Meg még néhány produkció angol szövegét jegyezte.

                Hogy én kinek szurkoltam? Kire szavaztam?

Részben ellentmondva elvemnek (csakis magyar nyelvű dalt a Dalba!) Petruska Andrásra.