A Topolyai út mentén

Becsére legszívesebben Topolya felől szeretek érkezni. Nem csak azért, mert a Péterréve-Becse közötti útnak több mint a fele évek óta szinte járhatatlan és a közelgő választásoknak úgy tűnik nincs akkora tétje, hogy a regnáló helyi politikusok megjavíttassák, hanem azért, mert a Topolyai út és környéke gyermekkori emlékeket ébreszt bennem.

            Njegoševo (magyarul Istenáldás, persze nem szószerinti fordításban, a Vajdaság Ma portál helységnév jegyzékében találtam meg ezt az elnevezést, nem tudom, hogy az ott élő ötvenvalahány magyar ajkú lakos így ismeri-e, sejtem, hogy a topolyai taxis is meglepődne, ha Istenáldásra kérném a fuvart) után balról, Topolya-Zenta-Ada községek hármashatára mentén lelhetőek fel a dadám által mesélt történetek helyszínei. Egytől-egyik legendás helységek, az elsők amelyekről életemben hallottam: Gunaras, Kavilló, Obronyacsa (ő így mondta, egyébként a fenti forrás szerint Völgypart), Utrine, Buránysor, Kevi, és a páratlan szépségű, rendezett, virágdíszben pompázó Pobeda birtok.

Juni (Julis néni általam lerövidítve), teljes nevén Toldi Julianna Keviben született és Kavillóba ment férjhez (vagy fordítva). Egykori férje a Pribiczki vezetéknevű zenész, kontrás volt. Juni mesélte, hogy néhánynapos kimerítő lakodalom után férje álmában is még az akkordokat szorongatta az ő karján, vagy combján. Házasságuk rövid életűnek bizonyult, mert férje nem tudott ellenállni az zenészekre fenyegető legnagyobb veszélynek, nem az LSD-nek (LSD Keviben 1930-ban?!), hanem az alkoholizmusnak.

Tanító szüleimhez akkor szegődött, amikor én megszülettem. A gyors észjárású, rendívül szellemes, bőbeszédű asszonyság  kiapadhatatlan történeteit a hallgatóság kuncogásától kísérve szaftosan mesélte, az életben jelentkező minden helyzetre, gondra, bajra, eseményre neki voltak izgalmas mondásai, példatörténetei. Ezekben a történetekben a Kevi-Kavilló-Utrine háromszög úgy jelentkezett mint az európai eseményeknél Róma-Párizs-Berlin: minden ezekhez kötődött. A mesékben vissza-visszatért ugyanaz a főhős, akit a leírás alapján úgy képzeltem el, mint azt a bácsit, akit az egyik „kóbojfilmben” láttam (Gary Cooper), de szerepeltek, daliás legények, kacér menyecskék, felszarvazott férjek, megcsalt feleségek... Időnként megemlítette a Várost is (később kiderült, hogy ez Topolya), ami az én gyermekfantáziámban már-már metropolisként jelentkezett. Ha Kevi Róma, akkor Topolya minimum New York. Amikor a gunarasi útleágazáshoz érek rendszerint lelassítok, de az utolsó pillanatban mégsem fordulok le balra, mert általában sietős.  És útközben vár rám még egy fontos helyszín.

            Az arra utazó a határt Brazíliánál lépi át. A két község, Becse és Topolya közötti határt.  Aki esetleg nem ismeri a helységnév történetét: a múlt század húszas éveiben a jobb élet és szebb jövő reményében Vajdaságból sokan Dél Amerikát vették célba.  Annak a területnek a tulajdonosa, ahol most a település áll („i šire”), szolgáinak marasztalásként földet osztott szét és ő mondta: „itt lesz a ti Brazíliátok”. Történelmi tény, hogy a település a II. Világháború alatt egy rövid ideig viselte a Jugoszláviával kötött örök barátsági szerződést felrúgó, náci magyar miniszterelnök Bárdossy nevét is. A falucska neve az utóbbi években ismét elakácosodott: állítólag a finnyás kommunistáknak nem tetszett a Brazília elnevezés (és Bárdossyfalva?), átkeresztelték politikailag teljesen semleges Bagremovóra és ez az illatos név tért vissza valami okból néhány évvel ezelőtt hivatalosan is. Egy ideig csak ez volt olvasható a falucska két végén a helységtáblákon (a két tábla között a távolság nem több 200 méternél, ilyen hosszú a település).  Nem tudom mivel lépett rá a foci és a bossa-nova hazája a demokratikus Szerbia tyúkszemére, lehet hogy azzal, hogy ott a szociálisan érzékeny baloldal gyakorolja már évek óta a hatalmat, mifelénk pedig az ilyesmi nem kívánatos jelenség.

            Tovább haladva: a bosnyák telepes Mileševo, a magyarlakta szomszédos Drea, majd pedig lassacskán jobb oldalt a távolban, mintha egy tündérmeséből pottyant volna ki, feltűnik a Dungyerszki-kastély (így magyarosan írom az egykori tulajdonos nevét, mert a Magyar Parlamentben képviselőként ő is így használta) hivalkodóan fehér neoromantikus tornya és kupolái.

A Topolyai útról látszik egy közelebbi kupola is. Annak az épületnek volt a kupolája, ahol életem első éveit leéltem. Az épületet valami okból lebontották. Nem sokkal a bontás után jártam ott és a törmelékben találtam egy kis cipőt. Az enyém lehetett, feltételezem, hogy a padlásról repült le párját elveszítve a bontáskor. Azt megtudtam, hogy a kupolás tornácot katonai céllal kímélték meg a bontók. Egy pilóta magyarázta, hogy a gyakorló repülést végző vadászgépeknek ezt a bácskai síkságból kiemelkedő épületet kell irányzékba venni ahhoz, hogy pár perc múlva eltrafálják a batajnicai katonai repülőtér kifutó pályáját.

            Ha csak tehetem, felkeresem ezt a helyet. Mert valami megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek ott. Mint gyermekkoromban. Nézem a zsengezöld színű búzamezőt, érzem a frissen szántott föld ősi, éltető illatát és várom, hogy édesanyám, vagy Juni kiszóljon a nem létező ablakon, hogy kész a vacsora.

(Zenével aláfestett video-jegyzetem itt tekinthető meg: www.youtube.com/watch?v=m8oqxNkkgWo

            Legközelebbi utazásomat úgy tervezem, hogy a Bermuda-háromszög helyett felkeresem a kevésbé veszélyes Bácskai háromszöget. Lefordulok Gunarasnál balra és sorra járom a fentiekben felsorolt településeket. Elmegyek, természetesen Kevibe is, ahol még soha sem jártam. Csak létezik valami kocsma a falu központjában. Ahova majd, Gary emlékének adózva, pontosan délben érkezem.