Az eddigi évtizedeim során nem volt szerencsém
a kutyákkal és a biciklikkel. Számtalan kellemetlen történetet, egészen
frisseket is, tudnék felsorolni, a kutyákkal való kölcsönös ellenszenvből
eredően. Nem teszem, mert akkor elveszíteném a nagyszámú kutyaimádó és
állatvédő ismerősöm rokonszenvét. Pedig igazán törekedtem, annyira szerettem
volna én is, mint mások, megsímogatni a kutyuska okos, kedves fejét,
elgondoltam, ha úgy alakul, hogy egyszer kertes házba költözünk, elhozunk a
menedékhelyről egy saját kiskutyát, aki esetleg barátsággal viszonyulna hozzám... Nem tudom,
hogy ez bekövetkezhetne-e, az eddigiek során ez az állatfajta csak vicsorítással,
hiszterikus ugatással, támadással fogadta jelenlétemet. Még a legkisebbek is,
éppen ezek a leutálatosabbak... Na de nem folytatom, mert még -.
Általában
a bajok forrását a gyermekkorban keresik. A kutyákkal és biciklikkel való
malőröm is akkor kezdődött. Talán még 3 éves sem voltam, amikor Becsén, a
Városban, a Mosa Pijade és a Zöldfás (akkor Boris Kidric) utcák
kereszteződésénél lévő vasárus bolt kirakatában kinéztem magamnak egy zöld
színű háromkerekes kisbiciklit. Beleszerettem. Rágtam a szüleim nyakát,
rimánkodtam, de végül nem azt, hanem egy bontott részekből összehegesztett
nagyobb, kétkerekű kerékpárt kaptam. „Nem kell a Seszták biciklije, én a
bukszásat akarom” – fakadtam ki. Akkoriban a Dungyerszki-kastélyhoz tartozó
iskola épületben éltünk, a Hegyesi úton, abban a magasságban a Topolyai úton
volt egy néhány házból álló kis település, aminek még neve sem volt. Ezek
között az egyik házban működött a Seszták féle kovácsműhely. Édesapám jóban
volt a Seszták bácsival, aki összeheggesztette az említett kerékpárt. A
háromkerekeset pedig azért neveztem bukszásnak, mert az ülésre rá volt erősítve
egy kis szerszámos erszény is, mint a nagy bicikliknél.
A
Seszták biciklit – értelemezésemben: biciGli - nem tudtam vezetni, mert el sem értem az
ülést, így a kerékpározásom abban merült ki, hogy naphosszat tologattam. Mire
felnőttem akkorára, hogy elértem volna, meguntam.
Az
elkövetkező évek, évtizedek során sem volt szerencsém a bringákkal. Nem is igen
kedveltem ezt a járműt. A legtöbbször az bosszantott, hogy leesett a lánca, miután
kezeimet összeolajozva visszaraktam, ismét leesett... Vagy nyolcas volt a
kerékben, vagy a kerék hozzáért a sárvédőhöz, vagy „szalajtott” (hiába forgatja
az ember a pedált, kerék nem veszi át a fordulatott, különösen emelkedőknél
jelentkezett ez a meghibásodás), vagy „bekapta a lánc” a nadrágom szárát,
vagy... Olyan is volt, hogy a rendőr meg akart büntetni, mert nem világított a
lámpa és veszélyeztettem a közbiztonságot. Amikor Újvidéken laktunk, végre
szert tettem egy hibátlan kerékpárra, egy időben ezzel karikáztam be a Magyar
Szóba a munkahelyre a Duna parti sétányon keresztül. Egy szerencsétlen napon,
délután a lépcsőházban valaki lelopta róla mind a két kereket, pedig a kerékpár
törzse oda volt láncolva a lépcső korlátjához...
Sokat
beszélgettünk a családban arról, hogy milyen egészséges a kerékpározás,
Budapesten mindenfelé léteznek kerékpárutak, körbe lehet karikázni a Margit szigetet,
a Hajógyári szigetet... Vettünk egy kerékpárt, amit Emma felségemmel felváltva
használtunk, majd idén májusban a Margit utcai kereskedésben vásároltam
magamnak egy jóképű, fehér, vázas (tehát férfi) biciklit. Azóta kettesben
tettünk kellemes utakat, például a Római partra, de a vasúti hídon is átmentünk
Újpestre, tervben volt, hogy bevállalunk egy túrát egészen a Margit hídig, vagy
még tovább.
Az
egyik ilyen biciklizés során furcsa hangokat hallottam a hátsó kerék felől. Kirepedt
a gumi és hozzáért a sárvédőhöz. Még el tudtam menni vele a hozzánk
legközelebbi szerelőhöz, aki lecserélte az abroncsot 5000 forintért.
Vasárnap
reggel elhatároztam, hogy még a tervezett délutáni bringázás előtt teszek egy
kőrt, hogy felfedezzem, honnan hallatszik a hangos szurkolás, amin már napok
óta tépelődünk. Az óbudai III. kerület stadionja nem lehet, nem abból az
irányból jön,az észak-nyugati irányban pedig tudtunkkal nincs semmilyen
stadion. Pedig nem tíz-húsz, hanem legalább száz ember szurkolása hallatszott.
Elindultam nyugati irányban, megtettem majd 5 kilométert amikor egy nagy
durranással, szétfeslett az első kerék
gumija, mint ahogy a Forma 1-es futamokon olykor megtörténik. Még szerencse,
hogy komótosan vezettem, a defektet túléltem, nem repültem le az árokba. Nem
maradt más hátra, hazatoltam a bringát. Mellettem jókedvű, egészségesen izzadó
kerékpárosok húztak el, én meg baktattam az út szélén szomorúan, a tűző napsütésben.
Hétfőn reggel pedig tolhatom a mesterhez (4,5 km) aki remélhetőleg egy újabb
5000 forintért megreperálja. Ha belegondolok: ez a plusz 10.000 forinttal akár
rendes kerékpárt is vásárolhattam volna.
De
nem adom fel! A jövő héten ismét bringára pattanok. Annak reményében, hogy nem
fog megismétlődni sem a durr-defekt, sem az, ami egyszer fiatal koromban: a
városon kívül bringázva valahonnan kifutott egy nagy, fekete szállási kutya,
aki megkergetett, nem tudtam elérni akkora sebességet, hogy a vadállattól
elmeneküljek. A nadrágom szárának cafatai maradtak a fogai között.
P.s.
Utóbb felfedeztem a szurkolás forrását is. Nem messze tőlünk, csak más irányban
mint ahogy gondoltam, szinte egyik napról a másikra kinőtt egy baseball-pálya.
Nem akármilyen pálya, hanem, hivatalosan: aréna. Szerintem egy kis túlzás azt a
két sor lelátót arénának nevezni, de a feltüntetett elnevezés: Óbudai Baseball
Aréna. Ősztől majd kilátogatok – ha már itt van a szomszédságban – a magyar
baseball dicső hagyományait ápoló, már nevében is magyaros Budapest Reds
Baseball SC mérkőzéseire. És vásárolok egy baseball ütőt. Nem árt, ha van a
kocsiban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése