Vendégszeretet

“A vendég érkezését örömnek fogják fel, legyen az ismerős vagy ismeretlen, süteménnyel, teával, kávéval kínálják, de megkérdezik azt is, hogy evett-e. A vendég részéről illik mindent elfogadni és semmit sem visszautasítani, mert az sértésnek számít. Evés előtt távozni pedig a legnagyobb udvariatlanság, hiszen akkor azt feltételezzük a házigazdáról, hogy nem tud minket vendégül látni, ami szintén sértésnek számít. A távozó vendéget szokás megajándékozni…”

A fenti idézet Csíszár Anita: A társaskapcsolatok jellemzői a szíriai arab muzulmánoknál című tanulmányából. Az arab világot tanulmányozó szerző leírja azt is, hogy a Korán és a Hadiszok által előírt segítőkészség és vendégszeretet az iszlám világban legkifejezettebben Szíriában nyilvánul meg.

Mindez egy tegnapi találkozás kapcsán jutott eszembe. Budapesten, a Keleti pályaudvar nemrégiben felépült új aluljáróján haladtam át a Baross tér alatt. Az aluljáró egy jókora része leválasztott részében vesztegelnek sorsuk kedvező alakulásának reményében az annyiszor emlegetett illegális migránsok. Rendőrök ügyelnek arra, hogy a bennszülött lakossággal (velünk) ne keveredjenek. Leválasztották őket, feltehetőleg első sorban a fertőzés esetleges terjesztésének meggátolása érdekében. Mint néhány évszázaddal ezelőtt amikor pestis járvány tizedelte Európát.

Az egyik sarokban egy család tartózkodott kissé félrevonulva. A családfő, nálamnál fiatalabb, középkorú férfi, felesége és három kisgyerek. A gyerekek “elvoltak”, egy labdával játszadoztak. Öltözködésükről, tartásukról, viselkedésükről jobb módúaknak ítéltem meg őket. A családapa maga elé meredt tekintettel ült. Majd felnézett  és találkoztak tekinteteink. Egy pillanatra megálltam, gondoltam, szólok hozzá, bizonyára beszélt idegen nyelveket. De nem szóltam. Mit mondjak? Ő sem szólt, de tekintete annál többet mondott.  Elszégyelltem magam. Mások helyett is…

Eszembe jutott az az érzés, a felelősség a családom iránt, az akkor hároméves kislányom és ötéves kisfiam iránt, amit magam is éreztem, amikor a megszokott életet elhagyva teljesen új és ismeretlen környezetbe kerültünk. Pedig szinte minden adott volt, nem találtuk magunkat barátságtalan, fenyegetőző környezetben, nemzettársainkhoz érkeztünk.

 Ő is, ez a család is korábban feltehetőleg egy boldog életet élt, dolgos hétköznapokkal, meghitt ünnepekkel, amikor összejött a rokonság, mint nálunk Karácsonykor. Ramadan megszakításának ünnepén a gyermekeknek ajándékot vettek, mint mi a legszentebb ünnepünkön, barátaikkal, szomszédaikkal (az araboknál kifejezetten erősek ezek a kapcsolatok – tudtam meg a fenti tanulmányból) megosztották örömüket, mint mi is.

Mint azok is, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása. A hosszútávú stratégiai érdekek megfogalmazása és ezek megvalósítása. Akik családi környezetükben boldogságra és békességre vágynak, akik otthon, Karácsonykor, Hálaadás napján egyszerű emberek, férjek, gyermekeikről gondoskodó családapák, barátok. Ugyanolyan egyszerű  emberek, mint a Föld bármely más részén élő ember, aki tiszteli családját, hagyományait, szokásait, vallását és békességre, boldogságra vágyik.

Lehet, hogy éppen egy Hálaadás másnapján, azok közül valakik, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása, rádöbbentek, hogy Szíriában embertársaink, az ottani lakosság diktatúrában él. Elkészült a stratégiai terv és nosza rajta nekifogtak segíteni rajtuk! Hiszen majd csak akkor lesznek igazán boldogok ha megdöntik a diktátort és beköszönt a demokrácia az összes demokratikus intézményével (mint ahogy határtalanul boldoggá tették Irak, az Észak Afrika-i országok, Grúzia, Ukrajna lakosságát, előtte mindannyiunkat itt Közép- és Kelet Európában). Megosztották a lakosságot, viszályt szítottak. Azok között is, akik addig többé-kevésbé békés viszonyok között éltek egymás mellett. Amikor a helyzet teljesen elfajult  megérkeztek rendet tenni. Repülőgépekkel és bombákkal. Rögeszméjük, hogy a rombolás boldogságot eredményez.

“Az arabok vendégszeretetét a régi költemények a legszebb tulajdonságok között dicsőítik. A régi mondák szólnak egyes törzsek vendégszerető főnökeiről, akik éjjelente tüzet raktak sátruk közelében, hogy a sötétben tévelygő vándor messziről láthassa és nyugalommal betérhessen hozzájuk” – olvasom tovább Csíszár Anita tanulmányában. Ezeket a hivatlan vendégeket a hagyományoktól eltérően a szíriai lakosság már nem kínálta teával, süteménnyel. Nem is tehette, hiszen nem találkoztak velük, ők nem keveredtek a lakossággal, fentről szórják saját  “ajándékukat”.

Jeladó tüzeket sem kellett gyújtani a helyi lakosságnak, megtették ezt a lángoló épületek, amelyeket a világpolitika színterén sötétben tévelygők hagynak maguk után.