Emberek a Vénuszon (12.)

Cézanne és Gauguin vénuszai

Édouard Manet Olympiája egy új korszakot nyitott a festészetben. A kép vihart kevert, a (kis)polgárokat megbotránkoztatta, a XIX század második felében formálódó irányzat képviselőit, akiket később, Claude Monet ismert festménye nyomán impresszionistáknak neveztek el, egy teljesen új útra terelte, amely néhány évtized alatt alapjaiban megváltoztatta a festészetet. Hogy a botrányt keltő Olympiára „rá lehet tenni még egy lapáttal”, lehet még botrányosabbá tenni, ezt Cézanne, az „új izmusok atyja” bizonyította be Egy modern Olympia című festményével. 

Ha majd egyszer megírom a hányatott sorsú festőkről a tervezett sorozatomat, Paul Cézanne (Aix en Provence, 1839 január 19 – 1906 október 22) mindenképpen köztük lesz. Noha tehetős családban született – édesapja nyúltenyésztésből gazdagodott meg olyannyira, hogy szövetkezeti bankot alapított, amiből a környék nyúltenyészetét menedzselte – a család kitagadta, mert nem becsületes szakmát tanult, hanem a festészetre adta a fejét. Kitagadta szülővárosa is, mert „szörnyű képeivel és furcsa életmódjával, viselkedésével csak szégyent hozott a városra”. És nem igazán fogadták be legközelebbi festőtársai, az impresszionisták sem. Mert amit és ahogy ő festett, az már számukra is egy kicsit sok volt. A többnyire párizsi polgári közegből származó festőtársai „kinézték” maguk közül a vidékről érkező, torzonborz, gondozatlan, öntörvényű jövevényt. Egy alkalommal Manet igencsak meg is sértődött, mert az egyik törzshelyen, a Café Guerbois-ban, Cézanne „telt ház előtt” elutasította kézfogását. „Nem fogok kezet önnel Manet úr, mert már kilenc napja nem mostam meg mancsaimat…” – válaszát a jelenlévők pökhendiségnek ítélték, közben Cézanne, aki felnézett Manet-ra tényleg csak higiéniai okokból nem viszonozta a kézfogást,  nem kívánta bemocskolni a mindig ápolt, elegáns és nálánál idősebb Édouard jobbját. Később ezt el is mondta Monet-nak, hozzátette, hogy elismeri Manet-t, de tovább akar lépni azon az úton, amit az Olympia alkotója megnyitott.  

Cézanne életrajzi regénye rámutat, hogy mennyi nélkülözést, szenvedést, megalázást kellett megtűrnie, hogy már ő sem hitt saját képeinek értékében és ha valaki netalán valamelyik alkotását megdicsérte, kikérte magának, hogy ne gúnyolják. Amikor Van Gogh és Gauguin (akiről rövidesen szó lesz) felkeresték, mert az új stílus (ami a posztimpresszionizmus elnevezés alatt került be a történelembe) megteremtőjét  látták benne, elkergette őket, nem hitt őszinte rajongásuknak. Ha Van Goghnak nem is, neki megadatott, hogy megélje az elégtételt. Hogy a művészet történészek és a közönség is elismerje korszakalkotó jelentőségét a festészetben, ami a 1895 után következett be. Képei keresettek lettek, még szülővárosában is a szomszédok előkeresték a korábban a padlásra, vagy a pincébe hajigált ajándékba kapott festményeket, mert a párizsi gyűjtők és galeristák immár „aranyárban” fizettek értük. Közben elhunyt édesapja is, és megörökölte a bankot… A sikert, az elismerést valamennyivel több mint egy évtizedig élvezhette. 1906 október 22-én szülővárosa közelében, a természetben való festés közben egy viharban annyira átázott, hogy tüdőgyulladást kapott, majd elhunyt.

A témánál maradva ezúttal csak az Egy modern Olympia (Une moderne Olympia) című Cézanne festménnyel foglalkozom. A festő négy változatot készített, két festményt és két rajzot.

 A fenti kép a kevésbé ismert, első változat, amit Cézanne 1870-ben (egyes források szerint 1867-ben) festett. Mérete 50x49, magántulajdonban őrzi valaki.

 Ez pedig az ismert változat amit az Aix-i festő 1873-ban festett és az impresszionisták 1874-es kiállításán mutatták be. Mérete egy kicsit nagyobb mint a korábbi változaté, 58x45, de ez is jóval kisebb az ihletet adó Manet festménynél (130,5 x 190) a Musée d'Orsayban látható.

Cézanne alkotása már a méreténél fogva is első pillantásra komolytalan, szinte infantilis műnek tűnik. A festő átvette Manet festményének szereplőit és elemeit és egy más kompozícióba helyezve egy új tartalmat fogalmazott meg. A Manet képén címadó-főszereplő Olympia itt hátrább és magasabbra került, egy másmilyen testtartásban szinte lebeg a térben, mögötte ott látható a néger szolgálónő, igaz, az első változatban inkább szoborra hasonlít, mint élő személyre. Az első változatról lemaradt, de a másodikon a kép közepében kapott helyet a fekete macska pirosló nyelvével. Az asztalon az első változaton jelentkeznek az almák - az almás csendéletekhez később, a századforduló táján téret vissza Cézanne nagy sikerrel - a második változaton az asztal vörös színt kapott, a rajta lévő gyümölcsöknek nem szentelt akkora figyelmet és jobbról látható a jókora, lazán odakent virágcsokor is. 

Manet festményéhez képest az első, szembeötlő különbség az, hogy Cézanne a menetre váró kuncsaftot a premier plánba festette, noha a két változat eltérő, mind a kettőn felismerhető maga a művész. Míg Manet a kukkoló, voajőr szerepébe helyezte a szemlélőt, Cézanne beinvitálta a helyiségbe. És ami a legérdekesebb és egyben a lényeges előrelépés Manet-hoz képest: Cézanne festménye mozgásban van! Szinte érződik az a lendület amellyel a szolgálólány lerántja a leplet a pihenő prostiról, a macska alakjának konfúznak tűnő megrajzolása is mozgást rejt, mozog a vendég lába, de még az asztalon lévő gyümölcsök is mintha gurulnának. Manet festménye Cézanne alkotásaihoz képest maga a nyugalom.

Cézanne festménye a stílus és a kidolgozás miatt került a kritika kereszttűzébe.   Mint említettem, az ilyen szintű kidolgozatlanságot még festőtársai is kifogásolták, a későbbi -izmusok festőit viszont "felszabadította" a pepecseléstől. Gondoljunk csak a fauvisták, majd az expresszionisták  által festett személyekre, tárgyakra. Matisse és Picasso is (emiatt is) atyjának tekintette Cézanne-t. A korabeli kritikusok persze mindezt botrányosnak ítélték. Egy bizonyos Marc de Montifaud nevű kritikus az 1874-es impresszionisták kiállítását értékelve a L'artiste nevű folyóirat 1874 május 1-én megjelent számában az Egy modern Olympia láttán azt írta, hogy, íme a "mesterséges paradicsom" (ajzószerek használata) megtette a hatását, Cézanne úr a delirium tremens állapotában festette meg ezt a képet.   
  

Közvetlenül Manet Olympiája ihlette meg a egzotikus színvilágban festett polinéziai képeiről ismert Paul Gauguin  (Párizs, 1848 június 7. - Atona, 1903. május 8.) néhány kiemelkedő alkotását. Eredetileg újságírói pályán ténykedő, majd a haditengerészetnél szolgáló Gauguin gyermekkorában ( 7 éves koráig) Peruban élt, édesanyja, Aline Chasal Dél-Amerika-i származású volt,  Simon Bolivar unokája. A festészettel az impresszionista csoport hatására 1876-ban kezdett foglalkozni az elejében polgári foglalkozása mellett. 1882-ben Rouenba költözött ahol Pissaroval együtt dolgozott. Később összebarátkozott Van Gogh-al, akivel 1888-ban két hónapig együtt is lakott, barátságuk az ismert füllevágással végződött...

Tele keserűséggel, gondokkal és csalódással a nyugati civilizációból 1891-ben menekült el a lehető legmesszebbre, a golyóbis túloldalára, Polinéziába, Tihitin majd a Marquises-szigetekhez tartozó Hiva Oa szigeten élt. Az új környezet annyira megihlette a festőt, hogy 1892-ben 70 képet festett meg, közöttük az itt látható Manao Tupapan című festményt.

Figyelembe véve sorozatom témáját képző vonulatot Tiziano Urbinói Vénuszától Manet Olympiájáig - akikre Gauguin egyébként hivatkozik is - két lényeges új részletre figyelhetünk fel. Az első: Gauguin Vénusza (vagy Olympiája) színes bőrű, a nyugati civilizációtól eltérő szépségideált valósít meg. A modell neve is ismert, Téka'Amana vagy Tekura néven emlegette a festő, Tahitin ismerte meg nem sokkal érkezése után, 1891-ben, a lány akkor 13 éves volt. Gauguin úgy tudta, hogy a Cook szigetről származik. Számos Gauguin festményen visszaköszön, mint ahogy több festő esetében is megtörtént: a kapcsolat elején modell, majd szerető... 

A másik újdonság, hogy Tekura hason fekszik! Sem mellei, sem egyéb olyan nőiesség ami háton fekvő nő esetében figyelhető meg nem látszik (a prüdéria kényszerített erre a komplikált körülírásra), a francia festő a nő erotikus hatásának a másik oldalát mutatja be. A lány hason fekszik, nyitott szemekkel, arckifejezésén szorongás észlelhető. A szorongásra magyarázatot ad a háttérben látható furcsa, fekete figura, akit a lány nem lát, nem is mer arra nézni, illetve: lelki szemei előtt csak a lány látja a festmény címét adó alakot, a holtak visszajáró lelkét.

Gauguin elalvás előtti jelenetet örökített meg: felfigyelt ugyanis arra, hogy a bennszülött lakosság fél a sötétségtől, a sötétben megjelenő szellemektől, emiatt éjszaka is valamilyen fényforrást égve hagynak. Az ágy alatt látható növényeket, a lepedőt és a lány testének egyes részeit ez a fény világítja meg a sötétségben.

A festmény mindössze 45x38 cm, a buffaloi (USA) Albright-Knox képtárban látható.

Gauguin második "fekete vénusza" 1896-ban keletkezett, címe Te Arii Vahine (A király felesége). 

Egyes források ezt a festményt Fekete Vénusznak vagy Fekete Olympiának is nevezik. Gauguin Párizsból magával vitt egy másolatot Manet Olympiájáról és ezzel a képpel értelmezte át nem csak Olympiát, hanem a korábbi évszázadokban festett híres vénuszokat is. Mint Giorgio, Tiziano, Goya ..., Gauguin is hasonlóan helyezte el vénuszának bal kezét, a kézen ott látható a karkötő is. A lány tekintete, talán a legigézőbb az összes Vénusz-festmény közül. A kép egyedi hangulatát az egzotikus környezet (táj, növények, gyümölcsök) adja meg, a fán felfelé kúszó kígyó a Földi paradicsomra utal. Az előbbihez viszonyítva ez már egy méretes festmény (97 x 130), egyes források szerint az Ermitázsban, más források szerint a moszkvai Puskin múzeumban látható. Aki Oroszországba utazik, úgy is felkeresi mindkét várost,  Moszkvát és Szentpétervárt is, vagy itt vagy ott rábukkan a Földi paradicsomra (mármint Gauguin festményén).

Az általam kiválasztott harmadik Gauguin alkotáson szintén Tekura modellt láthatjuk, érett nőként, négy évvel későbbi változatban.

A 73x94 cm méretű kép címe lent, bal oldalt látható: Vairumati, az Isten felesége. A polinéziai világ legnagyobb törzsének királya Horo méltó feleséget keresett magának, akire Bora Bora szigetén rá is lelt. Miután Horo megtermékenyítette Vairumatit tűzoszloppá változott, az egekbe szállt és csak egy füstoszlop maradt utána. A fenti kép a második változata ennek a legendának. 

Az alábbi képen látható első változatot  Gauguin  még 1892-ben festette meg. Érdekes megfigyelni, hogy a festő egy égő (füstölgő) cigarettát helyezett el a modell bal kezébe. Hátul jobb oldalt látható Horo isten is, aki egyelőre még tépelődik és nem tudja, hogy rövidesen annyi marad belőle mint egy méretesebb égő cigarettából.