Vrsar

Talán nincs olyan harminc feletti becsei, akiben a címbe foglalt isztriai városka neve hallatán nem ébrednek nosztalgikus emlékek. Az új hatalom által módszeresen lesajnált, degradált, ócsárolt egykori Jugoszláviában ugyanis, a mai „racionális” szemlélet számára szinte felfoghatatlan az a hallatlan ésszerűtlenség, hogy szélesebb tömegek jólétére gondolva a szociális érzékenységet fontosabbnak tartották a profitszerzésnél. Ennek értelmében, többek között, a társadalom gondoskodott a gyermekek tengerparti nyaralásáról.

Becse község még a hatvanas években vásárolt ingatlant Vrsaron, amely akkor egy elmaradott halászfalucskaként húzta meg magát egy védett öbölben. Közvetlenül a tenger partján lévő épületet nyaralóvá alakította valamelyik becsei építőipari vállalat és a város közlekedési vállalatának autóbuszai ide szállították két hetes turnusba Becse község óvodáinak, iskoláinak gyermekeit. Június végétől szeptemberig évtizedeken keresztül.

Jómagam is itt láttam meg először, 1966 júliusában azt a felfoghatatlanul csodás, végtelennek tűnő kékséget, amely hasonlóan hullámzik mint a vajdasági búzamező a nyári szellőben. Emlékszem az első találkozás a tengerrel legalább olyan lenyűgöző volt, mint amikor először megláttam élőben az Eiffel-tornyot vagy a Cukorsüveget Rióban. A fenti kép ekkor készült, Rehák Teréz tanítónéni (fenti sor napszemüvegben) vezette a csoportot, én guggolok, jobbról a második. 

Maga a nyaraló és az ott megszervezett napirend, különösen az elejében, közelebb állt a kaszárnyai szigorhoz, mint a szállodai kényeztetéshez. Közös termekben, emeletes ágyon aludtunk, közös étkezdében étkeztünk naponta ötször, a csoportokat vezető tanítók, tanárok az akkori pedagógiai felfogással összhangban töltötték meg programmal a két hetet melyhez hozzátartozott, hogy meg kellett tanulni úszni. Az üdülőnek saját szakácsnői voltak, az élelmiszert, ha jól emlékszem a becsei élelmiszer-ipari vállalatok biztosították, a Becsei Egészségház pedig minden csoporttal orvost és ápolót is küldött. 

Később, amikor az idegenforgalom rohamos fejlődésével Vrsar egy keresett turisztikai célponttá vált – a városka melletti Koversada öbölben (a fotó ott készült) Európa egyik legnagyobb nudista központja terebélyesedett ki – a két város vezetői megegyeztek abban, hogy a kiemelten előkelő helyen álló gyermeknyaralót elcseréljék egy másik ingatlanért. Ez a másik nyaraló már eldugodtabb helyen állt, messzebb a tengertől, de nagyobb  kényelmet biztosított, a szervezett, de már nem katonás körülmények között a gyerekek, baráti társaságban jobban érezték magukat mint családi tengerparti nyaraláson.

Jugoszlávia szétverésével mindez megszűnt. Az önálló Horvátország kisajátította a szerbiai ingatlant. A háborús, majd az ezt követő barátságtalan körülmények között nem volt mód a közvetlen rendezésre. Állítólag egy, a becsei község által megbízott, zágrábi ügyvédnő azóta is fáradozik a horvát bíróságok előtt a kártérítés ügyében (régi ügyvéd szabály: ami ügyet el lehet húzni...). A becsei gyerekekkel pedig immár negyed évszázada nem indultak kéthetente a Becejtrans buszai a messzi és külföldnek számító Isztriába. A becsei gyerekeknek maradt a Tisza és a városi uszoda, itt tanulnak meg úszni. Túlnyomó többségük még nem is látta élőben azt a csodás végtelennek tűnő, tengernek nevezett kékséget. 

A múlt héten baráti társasággal – valamennyien becsei származásúak – Porečon nyaraltunk.  Felmerült az ötlet, ugorjunk át a mintegy tizenvalahány kilométerre lévő szépemlékű Vrsarra (zárójelben jegyzem meg, hogy az isztriai olasz kisebbség szemlátomást eredményt ért el: itt is,  és más városokban is, kétnyelvűek a táblák, ebből tudom meg, hogy Vrsar olasz neve Orsera. Orserát pedig emlékirataiban Casanova is említi, a XVIII. század közepén járt itt két alkalommal). Ugyanazon az úton ereszkedtünk le a szűk utcácskákon a tenger felé, mint egykoron a Becejtrans autóbuszai, ugyanaz az izgalom fogott el mint 1966-ban. Az öbölben, a Riván, ahol egykoron kopott halászcsónakokat ringattak a hullámok most mutatós yachtok tolakodtak hivalkodva. 

Az egykori nyaraló is régi helyén áll, csak átfestve, előkelő szállóvá cicomázva. A nyaralótól a Riváig vezető út a tenger partján – amely, talán meglepő módon, most is Tito marsall nevét viseli! – mintha lerövidült volna (tízéves koromban sokkal hosszabbnak tűnt). A „nyaralónk” mögött kávézók, éttermek sorakoznak, majd egy modern szálloda melynek üvege szinte szikrázik a nyári napsütésben, az egykor szabadon használt strand előtt pedig tábla hirdeti: csak a szálloda-komplexum vendégeinek fentartva! Ennek ellenére, az emlékek helyszíneinek felkutatása vágyától hajtva bepofátlankodtunk, körülnéztünk. Csak a sziklák maradtak ugyanazok.

A nyaraló előtt megállva érdeklődtem a helybelieknek tűnő személyektől, tudják-e, hogy évtizedeken keresztül ebbe az épületbe becsei gyerekek jártak nyaralni. Egy harminc körüli rendőr értetlenül csóválta a fejét, úgy tűnt, hogy még Becséről (Óbecséről sem!) hallott. Egy idősebb úr azonban városunk neve hallatán odajött és örömmel fogadta érdeklődésünket. Megkérdezte, hogy él-e még az a szakácsnő, akit jól ismert, hiszen egész nyarakat Vrsaron töltött. Sajnos nem tudtam választ adni. Másnap este egy poreci étterem tulajdonosáról kiderült, hogy vrsari, s ő élénken emlékezett a becsei gyerekekre, akik odajártak. Megkérdeztem, nem ő az a szőke vézna helybeli kislány, akin 49 évvel ezelőtt megakadt a szemem...

A Nap közben mind erősebben tűzött és beültünk egy kávézó hűvösébe. A magyar beszédünkre felfigyelt egy kiszolgálólány, aki elmondta, hogy csókai, itt dolgozik egész nyáron. Mint esküdt kizsákmányolás-ellenes „szindikalista” érdeklődtem a munkaidő iránt. Délelőtt tíztől zárásig, ami elvben éjfél, de gyakorlatilag ... éjfél után kezdődik az élet a partmenti kávézókban. További érdeklődésemre elmondta, hogy olykor fogdossa a honvágy. Kihasználom az alkalmat és továbbítom csókai szüleinek, barátainak Kalmár Mónika üdvözletét.