Manet botrányt kever
Amikor Eugenia de Montijo meglátta a 363-as katalógus számmal jegyzett festményt, a megrökönyödéstől szinte rosszul lett. Eugenia nagy műveltségű hölgynek számított, aki rajongott a festészetért, de spanyol nemesi származásából eredően az átlagosnál is prűdebb habitusú. "Micsoda szemérmetlenség!" - rebegte férjének, történetesen III. Napoleon császárnak. Ezen a napon, 1863 május 15-én még hétezer látogató megnézte a képet.
Az, hogy a botrányos kép egyáltalán a közönség elé kerülhetett a császárnak volt köszönhető. A francia festészet nagymúltú és legjelentősebb kiállítására, a majd kétszáz éve minden évben megrendezett Párizsi Szalonra be nem válogatott festők botránnyal fenyegetőztek és a császár elrendelte, hogy a hivatalos kiállítóhely mellett, még hét teremben rendezzék meg az Elutasítottak kiállítását.
A zsűri által elutasított majd kétezer festmény között volt Édouard Manet három képe is, közöttük a fent említett 363-as számú, amely akkor még a Fürdőzés címet viselte, csak később, 1867-ben adta a képnek a festő azt a címet, amellyel világhírnévre tett szert: Le Déjeuner sur l'herbe. (Magyar téves fordításban Reggeli a szabadban. A déjeuner csak annak reggeli aki délben ébred fel, egyébként ebédet jelent. Viszont igaz, hogy a képen látható kaja reggelinek is kevés...)
A Szalon zsürije 1859-ben már egyszer elutasította Manet-t. Már akkor is egy provokatív, illetlen témájú festményt nyújtott be, az Abszintivót. Az elutasítás ellenére kedve nem lankadt, stílusán, felfogásán, a festészethez való viszonyulásán sem változtatott és eltökélt szándéka maradt a további próbálkozás. Hiszen a Szalon évente több százezer látogatót vonzott, a széles közönség előtt csak azok számítottak, akiknek művei ezen a tárlaton bemutatásra kerültek. 1863-ban Manet neve ismertté vált. Ha nem is a fő rendezvényen, de ott volt a képe. És mindenki a festményéről beszélt, mert az összes bemutatott alkotás közül a legnagyobb visszhangot váltotta ki.
A vitát nem is annyira az akadémiai festészettől merőben más stílus (az is), hanem a tartalom, a látvány okozta. A 207x265 cm nagyságú vásznon két talpig felöltözött úriember között ül egy anyaszült meztelen hölgy, aki szemérmetlenül, szinte kihívóan néz a szemlélőre, miközben a férfiak valamin vitatkoznak. A háttérben, a perspektíva szabályait nem teljesen tisztelve egy másik hölgy a vízből kecmereg ki. A premier plánt pedig egy rendetlen csendélet uralja.
Mi a botrányos? Honnan a felháborodás? Hiszen láttak már a franciák - a császár és kedves spanyol felesége is - számtalan pőre nőt festményen. Pontosan ezen a Párizsi Szalonon is a legnagyobb sikert egy Vénusz aratta (a későbbiekben majd bemutatom). Csakhogy mindeddig, illetve Goyáig, az aktokat vagy mitológiai személyiségeknek álcázták a festők, vagy allegóriaként, vagy éppenséggel bibliai jelenetként ábrázolták. Manet egy hétköznapi jelenetet festett meg egy hétköznapi hölggyel, aki éppen kijött a vízből, ráült egy törölközőre és szárítkozik. Mint ahogy Goya is, elsőként képmutatás nélkül kimondta, hogy a meztelen nő az ágyon egy maja és nem Vénusz, Manet sem kertel. A közönség azon döbbent meg, hogy tulajdonképpen saját magát látja.
Manet sem értette a nagy felháborodás okát, hogy miért kiáltották ki szemérmetlen, botrányos festőnek. A provokatív szándékot részben bevallotta, hogy meg kívánta viccelni a (kis)polgárság ízlésvilágát, hogy alkotásával egy csipiszt kívánt mutatni az akadémikus festészetnek, de ... Még azt is elmondta őszintén hogyan "rakta össze" a kompozíciót, amit egy argenteuil-i vasárnap délutáni kirándulás ihletett meg. Elsősorban Giorgione által megkezdett és Tiziano által 1510 táján befejezett reneszánsz képre, a Fiesta campestre (nem ismerem a hivatalos magyar fordítását a képnek, talán Vidéki ünnepség) címűre gondolt, amelynek Fantin Latour által készített másolatát ismerte.
Itt is két felöltözött úr (zenészek) látható két meztelen hölgy társaságában. Manet-nak pontosan ez az abszurd szituáció ragadta meg a figyelmét Tiziano festményén ("ott a két meztelen nő, a férfiak ügyet sem vetnek rájuk, egymás közt beszélgetnek") ezt "sütötte el" saját festményén. Tiziano alkotását a művészettörténelem nem tartja botrányosnak, mert a meztelen nők a zenészek múzsái. Ők lehetnek ilyen hiányos öltözékben.
Manet bevallotta azt is, honnan másolta ki a központi három figurát. Itt is a reneszánsz korba nyúlt vissza: Marcantonio Raimondi Paris ítélete című metszetnek az alábbi képen látható egyik részletéhez.
A festmény megalkotása közben hatással volt Courbet egyik festménye (Kisasszonyok a Szajna partján) és Dürer Melankólia című képe. A szereplők Manet közvetlen környezetének személyiségei, azok, akik ott voltak azon a vasárnapi kiránduláson: a baloldali fiatalember Gustave Manet, a festő bátyja, a másik Ferdinand Leenhoff, jövendőbeli sógora, a kakukktojás a háttérben látható nő ("egy zsidó lány, aki éppen arra járt, nem volt hajlandó levetkőzni, csak így vállalta a szereplést"). A legérdekesebb a központi meztelen nő: a test jövendő feleségéé, Ferdinand húgáé, Suzanne Leenhoffé. Később, a műteremben átfestette a fejet és a végleges változaton már nem Suzanne, hanem a Mester másik kedvenc modellje, Victorine Meurent tekint ránk. Victorine ekkor még nem volt hajlandó meztelenül pózolni. Nem úgy mint ... (rövidesen kiderül, ne menjenek sehová, ne hagyják abba az olvasást!).
Az Ebéd a szabadban c. festmény mérföldkő a festészet történelmében. A szakértők szerint ez a kép jelentette be az akadémiai festészeti stílussal való leszámolást. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Manet híres festménye számtalan későbbi művészt is megihletett, Picasso például 27 festményt és 140 rajzot készített erre a témára. Íme a legismertebb:
Még mielőtt továbbhaladnék Manet másik botrányos alkotása irányában, teljesítem ígéretemet. Mint említettem, az 1863-as Párizsi Szalonon a legnagyobb sikert az akkor legmenősebb akadémiai festő Alexandre Cabanel Vénusz születése aratta. Íme, hogyan értelmezte a klasszikus témát a kor ízlésének megfelelően az ünnepelt festő, Cabanel.
III. Napoleon császárnak és kedves feleségének is a több ezer kép között ez tetszett legjobban
(különösen a trombitáló ámorocskák nagyon cukik!). A császár rögtön meg is vásárolta, 20.000 frankért és a kép utána sokáig az Elysées palotában, majd később a Luxembourg-i palotában lógott. Cabanel később, nem tudni mekkora tiszteletdíjért megfestette III. Napoleon portréját is (itt látható). Egyébként a "kis Napoleonról" (ahogyan Victor Hugo nevezte) ha már ennyit emlegettem el kell mondani, hogy a nagy Napoleon fivérének a fia, 1848-ban elnökválasztáson szerezte meg a kétharmados többséget (a választásokon csak a férfiaknak volt szavazatjoguk) elsősorban nevének köszönhetően. Ő volt a Francia Köztársaság első elnöke, majd négy évre rá, 1852-ben államcsínyt hajtott végre és kikiáltotta magát császárrá. A francia-porosz háborúba bukott bele, meglépett Franciaországból és élete végéig Angliában éldegélt élvezve Viktória királynő jóindulatát.
A fentiekben leírtakat csak felvezetőnek szántam a még botrányosabb és nem kevésbé jelentős Manet festményhez, az Olympiához, amely ugyanabban az évben, 1863-ban készült. A zsűri abból a szándékból, hogy elkerülje azok kritikáját, akik maradisággal, egyoldalú, idejétmúlt ízléssel vádolták válogatásukat, 1865-ben engedélyezte bemutatását a Szalonon. Ebből akkora balhé kerekedett, mint ha például ma Budapesten a Hősök terén fényes nappal pornójelenetet forgatnának. A párizsi közönség hőbörgött, de azért mindenki meg akarta nézni a botrányos képet és a kép előtt hangot adni felháborodásának. A szervezők kénytelenek voltak rendőri biztosítást elrendelni, ugyanis akadtak olyanok akik sétapálcájukkal, vagy a hölgyek esernyőjükkel, szándékoztak kárt tenni Manet vásznában.
Tény, hogy a művész az Olympiával, következetesen és szándékosan tovább fokozta a polgárpukkasztást. Ha a Déjeuner esetében az váltotta ki az indulatokat, hogy mitológiai, bibliai személy helyett egy hétköznapi nő (aki lehetne akár a szomszédasszony, vagy a szemlélő) vetkőzött le ezúttal a Művész kuplerájba invitálja a közönséget. Bibliai helyszín helyett egy olyan "intézménybe" amelynek létezéséről egy társadalmi rendszer sem szeret tudomást szerezni. Manet a látogatót kukkoló, voajőr helyzetbe teszi azzal, hogy megnézi a képet. És ezt már a címmel közli is, ugyanis az olympia kifejezést a francia szlengben az (előkelő) prosti megnevezéseként használták.
Ott fekszik tehát az összegyűrt ágyneműn, lehet, hogy éppen két menet közt, Olympia és kifejezéstelen, hűvös, semmitmondó tekintettel néz a szemlélőre. Az összes öltözéke a bal lábán maradt papucs, a jobb karján (hasonlóan mint Tiziano Vénusza) karcsatot visel és a nyakában látható ugyanaz a nyakék medallionnal, ami húsz évvel később a Folies Bergere bárjában cimű festményen visszatér a kiszolgáló nő nyakán. A nyakék egyébként a Művész anyjáé volt, a medallionban a 15 hónapos Manet első hajtincsével.
A lány lábánál az ágyon egy fekete macska látható felálló farokkal. Giorgione, Tiziano, Tintoretto mint általában a reneszánsz mesterek, de a későbbiek is kutyust helyeztek el a festményeken a hűség jelképeként. A fekete macska már magában balszerencsét jelent, de jelképezi azt a testrészt is, amit Olympia a bal kezével eltakar. A bal kéznek az ilyen elhelyezése, ugyanúgy mint a támaszkodás a jobb könyékre a nagy elődök ismert festményeire utal. A kép szereplője egy néger szolgálónő is, aki egy - valószínűleg elégedett kuncsaft által küldött - csokor virággal állít be a gazdasszonyához, minderről a főszereplő tudomást sem vesz. A színes bőrű szolgálók is jelentkeztek számos klasszikus festményen, Franciaországban divat volt egzotikus hárem jelenetek ábrázolása, ahol a festőknek megvolt az alibi az aktfestésre (meztelen vagy gyéren öltözött erotikus háremhölgyek), ezeken a képeken a szolgálók gyakran színes bőrűek. A néger szolgálót és fekete macskát is Manet sötét(zöld) háttér elé helyezte, ami ugyan ellentétben áll az ágyneművel, de zavaróan beleolvad a háttérbe.
A kritikusok nem csak a téma és a kompozíció miatt, még néhány zavaró hiányosságra mutatnak rá: a 130,5 x 190 cm nagyságú képnek nincs mélysége, nincs perspektíva. Az összes szereplő premier plánban látható. Egyesek szerint a néger szolgálónő úgy néz ki, az árnyékolás miatt, mintha szakállas lenne. Szerencsétlennek tartják Olympia testszínének a kikeverését is: a nápolyi rószaszínt kékes szürkével keverte, ami tudvalevőleg piszkos hatást eredményez, mintha a lány nem csak erkölcsileg, hanem fizikailag is mosdatlan lenne. Egyébként a testen szinte egyáltalán nem használt Manet árnyékolást, viszont az ágyneműn látható az a megoldás, ami később számos impresszionista festményen visszaköszön.
Manet ezúttal is a nagy elődökre hivatkozik. Az ihlet láncának főbb karikái a következőképpen álltak össze (a korábbiakban közölt festményeket megismétlem a könnyebb összehasonlítás végett).
Az első: Giorgione, Alvó, vagy fekvő vagy drezdai Vénusza 1510-ből, mérete 108,5 x 175, Titiano fejezte be nem tudni pontosan mikor. A bal kéz "ott" van, Vénusz vagy alszik, vagy csukott szemmel önkielégítést végez.
A második, talán a legismertebb, Tiziano Urbinói Vénusza (azért urbinói, mert Urbino hercege rendelte). 1538-ban festette, mérete 119x165. Manet 1853-ban, olaszországi utazása során látta élőben ezt a festményt, készített róla egy olaj és egy vízfesték másolatot, valamint két rajzot. Itt már Vénusz könyököl, bal kezén ott a karkötő és jelentkezik a kutyus.
A harmadik Goya alkotása. A spanyol művész már nem bújik a mitológiai alibi mögé, nyíltan bevallja, hogy hétköznapi hölgyet, egy maját ábrázol a festmény amely 1797-1800 között készült, mérete 97x190. Manet megtartotta Tiziano általi beállást (a fej balról), de hivatkozik Goya festményére is, melyhez viszonyítva továbblépett: nem maja hanem prosti.
Az Olympia c festmény modellje ugyanaz, mint a Déjeuner modellje: Victorine Meurent (1844.02.18 - 1927.03.17). A lányt Manet egyes források szerint egy modell iskolában ismerte meg amikor 16 éves volt, más források szerint a közös ismerős, Baudelaire barátja, Alfred Stevens festőnél találkozott Victorine-al, Stevens nek is több képén modellt ült, állt, feküdt. Manet néhány festményét Stevens Faubourg bd Poissoniere utcai műtermében készítette, Victorine kisasszony pedig ott lakott a szomszédságban. A modell 1862 - 1873 között összesen 11 festményen állt Manet rendelkezésére. Az utolsó ezek között az 1872-ben készült, itt látható Chemin de fer (Vasút) c. festmény. Bármennyire is furcsa, a képen megjelenő hölgy ugyanaz, aki pőrén pózol a két történelmi fontosságú Manet festményen. Tempora mutandur... Victorine Meurent később felhagyott a modellkedéssel, átült a vászon másik oldalára és maga is festett, azonkívül gitárórákat tartott.
A művészettörténelem Edourd Manet Le déjeuner sur l'herbe alkotását tekinti a klasszikus akadémiai festészettel való szakítás mérföldkövének, az Olympiát pedig a modern festészet első remekművének. A festmények történelmi értékének tudatában voltak festőtársai, az impresszionisták, s ezért Claude Monet kezdeményezte, hogy az Olympia méltó helyre kerüljön. Miután Edourd Manet 1883-ban szifilisz következtében (amit a leírások szerint Dél Amerika-i útja során szedett össze de nem sikerült kikezeltetnie) elhunyt, mint ahogy az lenni szokott az özvegy kiárusította a festő képeit (hogy ne fogják a port a lakásban). Ekkor jelentkezett az özvegynél Monet, azzal a szándékkal, hogy megvásárolja az Olympiát. Az özvegy 20.000 frankot kért, Monet gyűjtést szervezett, közben minden kapcsolatát latba vetve igyekezett elintézni, hogy a kép a Louvre-ba kerüljön. Egyik sem sikerült teljes egészében: 15 ezret gyűjtőtt össze, de az Olympiát nem engedték a Louvre-ba legfeljebb a Luxembourg-i palotába. Végül Monet 1890-ben 19.915 frankért megvásárolta a képet, 1907-ig a Luxembourg-i palotában volt, majd átkerült a Louvre-ba. Amikor 1947-ben létrejött az impresszionisták múzeuma a Jeu de paume, Olyimpia is átfeküdt.
1986-óta mind a két festmény a Musée d'Orsay-ban látható, a 29. teremben.
A vitát nem is annyira az akadémiai festészettől merőben más stílus (az is), hanem a tartalom, a látvány okozta. A 207x265 cm nagyságú vásznon két talpig felöltözött úriember között ül egy anyaszült meztelen hölgy, aki szemérmetlenül, szinte kihívóan néz a szemlélőre, miközben a férfiak valamin vitatkoznak. A háttérben, a perspektíva szabályait nem teljesen tisztelve egy másik hölgy a vízből kecmereg ki. A premier plánt pedig egy rendetlen csendélet uralja.
Mi a botrányos? Honnan a felháborodás? Hiszen láttak már a franciák - a császár és kedves spanyol felesége is - számtalan pőre nőt festményen. Pontosan ezen a Párizsi Szalonon is a legnagyobb sikert egy Vénusz aratta (a későbbiekben majd bemutatom). Csakhogy mindeddig, illetve Goyáig, az aktokat vagy mitológiai személyiségeknek álcázták a festők, vagy allegóriaként, vagy éppenséggel bibliai jelenetként ábrázolták. Manet egy hétköznapi jelenetet festett meg egy hétköznapi hölggyel, aki éppen kijött a vízből, ráült egy törölközőre és szárítkozik. Mint ahogy Goya is, elsőként képmutatás nélkül kimondta, hogy a meztelen nő az ágyon egy maja és nem Vénusz, Manet sem kertel. A közönség azon döbbent meg, hogy tulajdonképpen saját magát látja.
Manet sem értette a nagy felháborodás okát, hogy miért kiáltották ki szemérmetlen, botrányos festőnek. A provokatív szándékot részben bevallotta, hogy meg kívánta viccelni a (kis)polgárság ízlésvilágát, hogy alkotásával egy csipiszt kívánt mutatni az akadémikus festészetnek, de ... Még azt is elmondta őszintén hogyan "rakta össze" a kompozíciót, amit egy argenteuil-i vasárnap délutáni kirándulás ihletett meg. Elsősorban Giorgione által megkezdett és Tiziano által 1510 táján befejezett reneszánsz képre, a Fiesta campestre (nem ismerem a hivatalos magyar fordítását a képnek, talán Vidéki ünnepség) címűre gondolt, amelynek Fantin Latour által készített másolatát ismerte.
Itt is két felöltözött úr (zenészek) látható két meztelen hölgy társaságában. Manet-nak pontosan ez az abszurd szituáció ragadta meg a figyelmét Tiziano festményén ("ott a két meztelen nő, a férfiak ügyet sem vetnek rájuk, egymás közt beszélgetnek") ezt "sütötte el" saját festményén. Tiziano alkotását a művészettörténelem nem tartja botrányosnak, mert a meztelen nők a zenészek múzsái. Ők lehetnek ilyen hiányos öltözékben.
Manet bevallotta azt is, honnan másolta ki a központi három figurát. Itt is a reneszánsz korba nyúlt vissza: Marcantonio Raimondi Paris ítélete című metszetnek az alábbi képen látható egyik részletéhez.
A festmény megalkotása közben hatással volt Courbet egyik festménye (Kisasszonyok a Szajna partján) és Dürer Melankólia című képe. A szereplők Manet közvetlen környezetének személyiségei, azok, akik ott voltak azon a vasárnapi kiránduláson: a baloldali fiatalember Gustave Manet, a festő bátyja, a másik Ferdinand Leenhoff, jövendőbeli sógora, a kakukktojás a háttérben látható nő ("egy zsidó lány, aki éppen arra járt, nem volt hajlandó levetkőzni, csak így vállalta a szereplést"). A legérdekesebb a központi meztelen nő: a test jövendő feleségéé, Ferdinand húgáé, Suzanne Leenhoffé. Később, a műteremben átfestette a fejet és a végleges változaton már nem Suzanne, hanem a Mester másik kedvenc modellje, Victorine Meurent tekint ránk. Victorine ekkor még nem volt hajlandó meztelenül pózolni. Nem úgy mint ... (rövidesen kiderül, ne menjenek sehová, ne hagyják abba az olvasást!).
Az Ebéd a szabadban c. festmény mérföldkő a festészet történelmében. A szakértők szerint ez a kép jelentette be az akadémiai festészeti stílussal való leszámolást. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Manet híres festménye számtalan későbbi művészt is megihletett, Picasso például 27 festményt és 140 rajzot készített erre a témára. Íme a legismertebb:
Még mielőtt továbbhaladnék Manet másik botrányos alkotása irányában, teljesítem ígéretemet. Mint említettem, az 1863-as Párizsi Szalonon a legnagyobb sikert az akkor legmenősebb akadémiai festő Alexandre Cabanel Vénusz születése aratta. Íme, hogyan értelmezte a klasszikus témát a kor ízlésének megfelelően az ünnepelt festő, Cabanel.
III. Napoleon császárnak és kedves feleségének is a több ezer kép között ez tetszett legjobban
A fentiekben leírtakat csak felvezetőnek szántam a még botrányosabb és nem kevésbé jelentős Manet festményhez, az Olympiához, amely ugyanabban az évben, 1863-ban készült. A zsűri abból a szándékból, hogy elkerülje azok kritikáját, akik maradisággal, egyoldalú, idejétmúlt ízléssel vádolták válogatásukat, 1865-ben engedélyezte bemutatását a Szalonon. Ebből akkora balhé kerekedett, mint ha például ma Budapesten a Hősök terén fényes nappal pornójelenetet forgatnának. A párizsi közönség hőbörgött, de azért mindenki meg akarta nézni a botrányos képet és a kép előtt hangot adni felháborodásának. A szervezők kénytelenek voltak rendőri biztosítást elrendelni, ugyanis akadtak olyanok akik sétapálcájukkal, vagy a hölgyek esernyőjükkel, szándékoztak kárt tenni Manet vásznában.
Tény, hogy a művész az Olympiával, következetesen és szándékosan tovább fokozta a polgárpukkasztást. Ha a Déjeuner esetében az váltotta ki az indulatokat, hogy mitológiai, bibliai személy helyett egy hétköznapi nő (aki lehetne akár a szomszédasszony, vagy a szemlélő) vetkőzött le ezúttal a Művész kuplerájba invitálja a közönséget. Bibliai helyszín helyett egy olyan "intézménybe" amelynek létezéséről egy társadalmi rendszer sem szeret tudomást szerezni. Manet a látogatót kukkoló, voajőr helyzetbe teszi azzal, hogy megnézi a képet. És ezt már a címmel közli is, ugyanis az olympia kifejezést a francia szlengben az (előkelő) prosti megnevezéseként használták.
Ott fekszik tehát az összegyűrt ágyneműn, lehet, hogy éppen két menet közt, Olympia és kifejezéstelen, hűvös, semmitmondó tekintettel néz a szemlélőre. Az összes öltözéke a bal lábán maradt papucs, a jobb karján (hasonlóan mint Tiziano Vénusza) karcsatot visel és a nyakában látható ugyanaz a nyakék medallionnal, ami húsz évvel később a Folies Bergere bárjában cimű festményen visszatér a kiszolgáló nő nyakán. A nyakék egyébként a Művész anyjáé volt, a medallionban a 15 hónapos Manet első hajtincsével.
A lány lábánál az ágyon egy fekete macska látható felálló farokkal. Giorgione, Tiziano, Tintoretto mint általában a reneszánsz mesterek, de a későbbiek is kutyust helyeztek el a festményeken a hűség jelképeként. A fekete macska már magában balszerencsét jelent, de jelképezi azt a testrészt is, amit Olympia a bal kezével eltakar. A bal kéznek az ilyen elhelyezése, ugyanúgy mint a támaszkodás a jobb könyékre a nagy elődök ismert festményeire utal. A kép szereplője egy néger szolgálónő is, aki egy - valószínűleg elégedett kuncsaft által küldött - csokor virággal állít be a gazdasszonyához, minderről a főszereplő tudomást sem vesz. A színes bőrű szolgálók is jelentkeztek számos klasszikus festményen, Franciaországban divat volt egzotikus hárem jelenetek ábrázolása, ahol a festőknek megvolt az alibi az aktfestésre (meztelen vagy gyéren öltözött erotikus háremhölgyek), ezeken a képeken a szolgálók gyakran színes bőrűek. A néger szolgálót és fekete macskát is Manet sötét(zöld) háttér elé helyezte, ami ugyan ellentétben áll az ágyneművel, de zavaróan beleolvad a háttérbe.
A kritikusok nem csak a téma és a kompozíció miatt, még néhány zavaró hiányosságra mutatnak rá: a 130,5 x 190 cm nagyságú képnek nincs mélysége, nincs perspektíva. Az összes szereplő premier plánban látható. Egyesek szerint a néger szolgálónő úgy néz ki, az árnyékolás miatt, mintha szakállas lenne. Szerencsétlennek tartják Olympia testszínének a kikeverését is: a nápolyi rószaszínt kékes szürkével keverte, ami tudvalevőleg piszkos hatást eredményez, mintha a lány nem csak erkölcsileg, hanem fizikailag is mosdatlan lenne. Egyébként a testen szinte egyáltalán nem használt Manet árnyékolást, viszont az ágyneműn látható az a megoldás, ami később számos impresszionista festményen visszaköszön.
Manet ezúttal is a nagy elődökre hivatkozik. Az ihlet láncának főbb karikái a következőképpen álltak össze (a korábbiakban közölt festményeket megismétlem a könnyebb összehasonlítás végett).
Az első: Giorgione, Alvó, vagy fekvő vagy drezdai Vénusza 1510-ből, mérete 108,5 x 175, Titiano fejezte be nem tudni pontosan mikor. A bal kéz "ott" van, Vénusz vagy alszik, vagy csukott szemmel önkielégítést végez.
A második, talán a legismertebb, Tiziano Urbinói Vénusza (azért urbinói, mert Urbino hercege rendelte). 1538-ban festette, mérete 119x165. Manet 1853-ban, olaszországi utazása során látta élőben ezt a festményt, készített róla egy olaj és egy vízfesték másolatot, valamint két rajzot. Itt már Vénusz könyököl, bal kezén ott a karkötő és jelentkezik a kutyus.
A harmadik Goya alkotása. A spanyol művész már nem bújik a mitológiai alibi mögé, nyíltan bevallja, hogy hétköznapi hölgyet, egy maját ábrázol a festmény amely 1797-1800 között készült, mérete 97x190. Manet megtartotta Tiziano általi beállást (a fej balról), de hivatkozik Goya festményére is, melyhez viszonyítva továbblépett: nem maja hanem prosti.
A művészettörténelem Edourd Manet Le déjeuner sur l'herbe alkotását tekinti a klasszikus akadémiai festészettel való szakítás mérföldkövének, az Olympiát pedig a modern festészet első remekművének. A festmények történelmi értékének tudatában voltak festőtársai, az impresszionisták, s ezért Claude Monet kezdeményezte, hogy az Olympia méltó helyre kerüljön. Miután Edourd Manet 1883-ban szifilisz következtében (amit a leírások szerint Dél Amerika-i útja során szedett össze de nem sikerült kikezeltetnie) elhunyt, mint ahogy az lenni szokott az özvegy kiárusította a festő képeit (hogy ne fogják a port a lakásban). Ekkor jelentkezett az özvegynél Monet, azzal a szándékkal, hogy megvásárolja az Olympiát. Az özvegy 20.000 frankot kért, Monet gyűjtést szervezett, közben minden kapcsolatát latba vetve igyekezett elintézni, hogy a kép a Louvre-ba kerüljön. Egyik sem sikerült teljes egészében: 15 ezret gyűjtőtt össze, de az Olympiát nem engedték a Louvre-ba legfeljebb a Luxembourg-i palotába. Végül Monet 1890-ben 19.915 frankért megvásárolta a képet, 1907-ig a Luxembourg-i palotában volt, majd átkerült a Louvre-ba. Amikor 1947-ben létrejött az impresszionisták múzeuma a Jeu de paume, Olyimpia is átfeküdt.
1986-óta mind a két festmény a Musée d'Orsay-ban látható, a 29. teremben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése