Előre elnézést
kérek Anettől, Timitől és a többi kutyakedvelő barátomtól, ismerősömtől.
Gyanítom, hogy írásommal csalódást fogok okozni.
Pedig úgy érzem, én mindent
megtettem a kutyákkal való multilaterális kapcsolataim felhőtlen fejlődése
érdekében. Próbálkoztam a bilaterális párbeszéddel is konkrét kutyákkal. De
kifejezett jóindulatú közeledési szándékomat a másik fél vicsorgással fogadta.
Lélekbúvárok tanácsát megfogadva, a
probléma gyökereit kutatva visszapörgettem életem filmjét egészen a korai
gyermekkorba. Megtaláltam: hat éves lehettem, amikor a becsei határban
megzavart egy szállási kutya. Futottam előtte visítva, amire kijött az „avlijáner”
gazdája és azt kiabálta nekem, hogy „dobd el, dobd el!”. Később derült ki, hogy
a kezemben lévő lekváros kenyeret kellett volna eldobni, mert a kutyát („nem
bánt, nem kell tőle félni!”), aki még nem kapta meg a vacsoráját, lényegében a lekváros
kenyerem érdekelte.
Bosszankodva tapasztaltam néhány
éve, hogy a kutyák messziről megérzik az ellenszenvemet: nem messze tőlünk egy
ház udvarában naphosszat feküdt egy jókora farkas-juhász (vagy minek hívják?),
százával mentek el a kerítés előtt járókelők, senkire rá sem mozdult, engem
viszont már messziről kiszagolt, őrült csaholással ugrált a kerítésnek, attól
tartottam, hogy egyszer sikerül átugrania és rám veti magát és szétmarcangol…
Pedig az utóbbi időben nem szokásom az utcán lekváros kenyeret majszolni.
Mindez semmi ahhoz képest, ami a tengeren,
Porečon történt velem a múlt héten.
Imádok kora reggel fürödni a tenger
tükörsima vízében. Ezt tettem azon a reggelen is. Egyedül voltam a tengerben,
úszkáltam jobbra, balra, hátúszás, gyorsúszás, pillangó… Ekkor megjelent egy asszony
egy nagy fekete kutyával, levetkőzött és a stégen keresztül bejött a vízbe, a
kutya a parton maradt (indult volna ő is a gazdasszonya után, de
odaparancsolta). A véletlen úgy hozta, hogy, messzebbről indulva gyorsúszással
a nő felé közeledtem, erre a kutya, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy
megvédje gazdáját a fenyegető veszélytől (tőlem) a partról beugrott a vízbe és
a legrövidebb útvonalon barátságtalanul csaholva elkezdett felém úszni. Rögvest
megfordultam és amilyen sebesen csak tudtam a stég felé vettem az irányt, a
kutya pedig gazdasszonya hívó parancsára nem reagálva utánam. Futásban nem lett
volna esélyem, de úgy véltem, hogy úszásban csak gyorsabb az ember mind a kutya.
Sikerült másfél hosszal – a kutya elől úszás kategóriájában olimpiai csúcsot
megdöntve - hamarabb elérni a stéget és felmászni a lépcsőn, miközben a
vadállat ott csapdosta a sarkamnál éles fogait.
Végül is: mégis jobban jártam,
mintha egy igazi tengeri kutya (tengeri kutya szerbül= morski pas, azaz cápa)
vett volna üldözőbe.
Szia Zoli!
VálaszTörlésTe is? Én is.
Mintha rólam írtál volna.
O. Móni