Tengeri kutya

Előre elnézést kérek Anettől, Timitől és a többi kutyakedvelő barátomtól, ismerősömtől. Gyanítom, hogy írásommal csalódást fogok okozni.

            Pedig úgy érzem, én mindent megtettem a kutyákkal való multilaterális kapcsolataim felhőtlen fejlődése érdekében. Próbálkoztam a bilaterális párbeszéddel is konkrét kutyákkal. De kifejezett jóindulatú közeledési szándékomat a másik fél vicsorgással fogadta.

            Lélekbúvárok tanácsát megfogadva, a probléma gyökereit kutatva visszapörgettem életem filmjét egészen a korai gyermekkorba. Megtaláltam: hat éves lehettem, amikor a becsei határban megzavart egy szállási kutya. Futottam előtte visítva, amire kijött az „avlijáner” gazdája és azt kiabálta nekem, hogy „dobd el, dobd el!”. Később derült ki, hogy a kezemben lévő lekváros kenyeret kellett volna eldobni, mert a kutyát („nem bánt, nem kell tőle félni!”), aki még nem kapta meg a vacsoráját, lényegében a lekváros kenyerem érdekelte.

            Bosszankodva tapasztaltam néhány éve, hogy a kutyák messziről megérzik az ellenszenvemet: nem messze tőlünk egy ház udvarában naphosszat feküdt egy jókora farkas-juhász (vagy minek hívják?), százával mentek el a kerítés előtt járókelők, senkire rá sem mozdult, engem viszont már messziről kiszagolt, őrült csaholással ugrált a kerítésnek, attól tartottam, hogy egyszer sikerül átugrania és rám veti magát és szétmarcangol… Pedig az utóbbi időben nem szokásom az utcán lekváros kenyeret majszolni.

            Mindez semmi ahhoz képest, ami a tengeren, Porečon történt velem a múlt héten.

            Imádok kora reggel fürödni a tenger tükörsima vízében. Ezt tettem azon a reggelen is. Egyedül voltam a tengerben, úszkáltam jobbra, balra, hátúszás, gyorsúszás, pillangó… Ekkor megjelent egy asszony egy nagy fekete kutyával, levetkőzött és a stégen keresztül bejött a vízbe, a kutya a parton maradt (indult volna ő is a gazdasszonya után, de odaparancsolta). A véletlen úgy hozta, hogy, messzebbről indulva gyorsúszással a nő felé közeledtem, erre a kutya, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy megvédje gazdáját a fenyegető veszélytől (tőlem) a partról beugrott a vízbe és a legrövidebb útvonalon barátságtalanul csaholva elkezdett felém úszni. Rögvest megfordultam és amilyen sebesen csak tudtam a stég felé vettem az irányt, a kutya pedig gazdasszonya hívó parancsára nem reagálva utánam. Futásban nem lett volna esélyem, de úgy véltem, hogy úszásban csak gyorsabb az ember mind a kutya. Sikerült másfél hosszal – a kutya elől úszás kategóriájában olimpiai csúcsot megdöntve - hamarabb elérni a stéget és felmászni a lépcsőn, miközben a vadállat ott csapdosta a sarkamnál éles fogait.

            Végül is: mégis jobban jártam, mintha egy igazi tengeri kutya (tengeri kutya szerbül= morski pas, azaz cápa) vett volna üldözőbe.