A Dal (1.)

Igen, tudom. Tudom, hogy most szombaton (január 30-án) már a második selejtező került adásba. Megírtam véleményemet az első selejtező után is, de azután mégsem közöltem. Az alábbiakban kiderül, hogy miért.

Az Eurovízió dalfesztivál és ennek magyarországi selejtezője egy olyan téma, amiről boldog-boldogtalan vitriolba mártott tollal ír. Aki ért, aki nem a zenéhez (a zenéhez és a focihoz mindenki ért) a szakma, a bloggerek a kritikusok kedvükre ócsárolják, becsmérlik, alázzák, csúnya kifejezéssel élve: fikázzák az Eurovíziót,  mindent ami a dalfesztivállal kapcsolatos. Vannak sztereotípiák (oda-vissza szavazás politikai alapon a fesztiválon, sablonos, infantilis szerzemények, giccsparádé, kidobott pénz stb) de mégis csak egy Európa bajnokságról van szó, ahol (majd) minden európai ország benevezi képviselőjét. A hatvanas évektől nagy figyelemmel kísérem és állítom, hogy közelről sem annyira rossz, mint ahogy – főleg azokban az országokban, akiknek még nem sikerült jobb eredményt elérni – állítják.

A magyar közszolgálati TV – függetlenül, hogy ki mivel vádolja, hogy milyenek a hírműsorai – igyekezik alapos és szakmai válogatáson keresztül megtalálni a legjobb dalt, amely azután a májusi fesztiválon több-kevesebb reménnyel, de tisztességgel tudja képviselni Magyarországot a kontinens zenei találkozóján. S ez így van jól, ezen részt kell venni. Akik nem vesznek részt azoknak savanyú a szőlő. Gondolok itt az országokra is, de a zenészekre és az előadókra is, akik nem mérettetik meg magukat, csak jár a szájuk.

Az elmúlt években a magyarországi válogatókon – s ezt senki nem tudja érvekkel vitatni – számos kiváló szerzemény és előadó bukkant fel. Az már más lapra tartozik, hogy a fesztiválon mennyire sikerült érvényesülni. Ez egy olyan verseny, mint az angol FA foci kupa, mindenki indulhat, senki sincs eleve favorizálva, aki minőségi(nek tűnő) alkotást küld be és elnyeri a zsűri (remélhetőleg tárgyilagosságra törekvő) ízlését is, az akár a döntőig, majd Stockholmba is eljuthat.

Az idén – ha jól emlékszem az adatra – mintegy 300 pályamű érkezett be, ebből válogatta ki az új összetételű zsűri a legígéretesebb harmincat. Ezekből húszat hallottunk, láttunk. Mint ahogy említettem is, személyesen ehhez a sorozathoz a legnagyobb érdeklődéssel és jóindulattal viszonyulok, figyelmesen végighallgattam a szerzeményeket még az applikációt is letöltöttem és szavaztam is. Volt akire 2-es, volt akire 10-es osztályzatot küldtem. (A rendszeresen szavazók között kisorsolásra kerülő, mind a 30 számot tartalmazó DVD-t nem kívánom megnyerni, annyira azért nem érdekel.) Aki látta a műsort az bebizonyosodhatott, hogy a közönség szigorúbb volt, mint a zsűri, reálisan értékelt.

Az elhangzott dalok a legszélesebb skálán mozogtak mint műfajilag, úgy minőségben is. Voltak ócska, ellenszenves, infantilis, éretlen, amatőr szerzemények, előadók, de vérprofi, kiváló produkciók is. Aminek személy szerint örülök, hogy a „menős sztár-zeneszerzők” ezúttal nem telepedtek rá a fesztiválra, sem alkotóként sem zsűriként. Azok a zeneszerzők, akik mély meggyőződésem szerint – erről már korábban írtam – silánnyá tették a magyar könnyűzenei produkciót, sablonos, ötlettelen, alkotásokkal szürkítették be a különböző válogatásokon feltűnő tehetséges előadókat is, látszólag felkarolva őket.

 Már tavaly is, s ez folytatódott az idén is, új nevek, új előadók, új szerzők változatos kínálatot hoztak. Dícséretes az is, mint ahogy a zsűri egyik tagja elmondta: nem az a szándék, hogy az úgynevezett „eurovíziós hangzást” keressék, amilyenből azután még húsz hasonló el fog hangzani a stockholmi fesztiválon, hanem értékes produkciót. A zsűri a tavalyihoz képest 75 százalékban megváltozott, a régiek közül csak Pierot maradt meg, szerencsére továbbra is szókimondó, bírálatai, véleménye szakmailag indokolt és megalapozott. Hasonlóan kedvelem és elismerem Both Miklós hozzáértését és véleményezését. Zséda viszont többnyire csak finomkodik, Frenreisz Károly pedig… Amennyire becsültem és becsülöm mint zenészt, zeneszerzőt, zenekarvezetőt, majdnem akkora  csalódást okozott ebben a szerepkörben. Egyszerűen nemigen tud mit mondani és nagyon érződik, hogy nincs benne a témában, nem kíséri sem a hazai előadókat, sem a produkciókat és közhelyekre hagyatkozik.   

A január 23-án sugárzott selejtező több csalódást okozott, akkor több volt az olyan produkció, aminek beválogatása egy kis fenntartást váltott ki bennem a zsűri iránt. A meg nem jelentetett írásomban sorra vettem, elemeztem a számokat és mivel a végeredmény nem sikeredett biztatónak…Az első sorozatban fölényesen a Freddie művésznévvel ellátott jóhangú fiatalember emelkedett ki a mezőnyből, aki a Rising star sorozatban az anyakönyvezett Fehérvári Gábor Alfréd névvel már elnyerte sokak rokonszenvét. Az egészben csak az nem tetszett, hogy ez erővel összerakott „nyerő szám” volt, sztárzeneszerző receptre írt egy „eurovíziós szerzeményt”, hozzáadták a valamennyi körítést, amit egy erre szakosodott stáb ki tud találni. Ötlet, ihlet, eredetiség Alfréd hangján kívül nem sok. A legellenszenvesebb a Mushu név alatt megjelent formáció volt, ahol a szintén valamelyik tehetségkutatóban már pattogó Palmer Izsák (édesapja számos, nemzetközi porondra szánt szerzemény szövegét angolosítja) nem szégyellette egy infantilis riff kíséretében a Hit The Road Jack verséjét sajátjaként eladni egy irritáló megjelenésben és kivitelezésben.

A január 30-ai selejtezőben Oláh Gergő tetszett a legjobban, kitűnő ének, koreográfia, eredeti szerzemény (igaz a cigányosnak szánt couleur local nekem inkább orientálisra hasonlított), minden tekintetben kifogástalan volt a Kállai Sanders Band, hibátlanul énekelt és basszusgitározott Gáspár Laci ( a szerzemény sajnos túl sablonosra sikeredett), Vásáry André  produkciójával pedig ugyanaz a fenntartásom, mint Freddienél: eleve Eurovízióra gyártott hatásvadász szerzemény. Kellemes színfoltot jelentett az első adásban az Egy Másik Zenekar, a másodikban pedig Maszkura és a Tücsökraj fellépése, zenei és szövegvilága.

Végül: ha rajtam múlna feltételként szabnám, hogy minden szerzemény magyarul hangozzon el. Tudom én, értem én, Európa, meg világszínpad, meg közérthetőség… De miért nem adná elő minden ország versenyszámát országa nyelvén?  Ha már úgy is giccsparádé az egész!

Folytatás: (legkésőbb) a döntő után.

Ferde szemmel

A világ vezető gazdasági nagyhatalma (a Nemzetközi Valutaalap hivatalos rangsorolása szerint) egy kommunista ország. Pontosítok: olyan ország amelyet egy Kommunista Párt vezet. Ez a kommunista ország egyben birtokolja az USA államadósságának legnagyobb részét. Annak az országnak az államadósságát, ahol a kommunizmust magától a Sátántól származtatják, ahol már a kom... szótag elhangzására a politikusok frászt kapnak, szemük vérbe borul az ügynökök pedig oldalfegyverüket tapogatják. Kína az amerikai államadósságból a kimondhatatlan és elképzelhetetlen 1223,7 milliárd dollárnyit tud a zsebében. Ennél többet csak az amerikai jegybank, a FED jegyez.

            Az európai ember úgy tudja, hogy a nyolcvanas évek végén végérvényesen megbukott és eltűnt a kommunizmus. Vannak országok – például Magyarország – ahol törvényileg tiltják a jelképeinek használatát. Ha nem is Edgar Allan Poe-t szavalva, de világgá kürtölik: nevermore! A Kelet- és Közép Európa-i (továbbiakban KKE) országok ötven évnél idősebb politikusai szégyenkezve igyekeznek ha nem is tagadni, de pillanatnyi elmebaj hatására előállt tévelygésnek bemutatni életük azon szakaszát, amikor a Pártban tevékenykedve élvezték annak a rendszernek a kiváltságait. Gondolják, hogy vezeklés céljából elegendő ha legalább akkora intenzitással járnak a templomba, mint egykoron a pártülésekre.

Erre mit lát az egykori KKE Párttag: egy kommunista párt főtitkára ott feszít a világ legnagyobb hatalmait tömörítő G 20 csoport derék demokrata vezetői között! És még csak nem is szégyenkezik! Meg sincs illetődve („Uraim, már elnézést, de nem is tudom, hogy kerültem ide...”). Nem néznek rá ferde szemmel, kezet ráznak a kommunista vezetővel, mosolyogva. És a világ másik legnagyobb hatalmának külügyminisztere kijelenti, hogy országa számára a Kínával való kapcsolat a legfontosabb (naná, amikor ott van a pekingi páncélszekrényben ezerkétszáz milliárd dollár értékű amerikai állampapír).

A nyolcvanas évek végén mint az egerek a süllyedő hajóról úgy menekültek szét a KKE országok kommunistái. Akik maradtak, igyekeztek megfogyatkozott pártjukat átkereszteléssel szalonképessé tenni és ily módon helyet kapni a politikai palettán. Kommunista pártok lényegében csak a Nyugat Europa-i országokban maradtak. Kínában nem alkalmazták ezt a gerinctelen képmutatást, nem keresztelkedtek át szocialista, munkás, szocialista-munkás, amaz-a-másik, vagy baloldali-kékzubbonyosok pártjává. A tagság sem menekült fejvesztve szét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a világ legnépesebb országának csak (?) minden huszadik állampolgára kommunista, szám szerint mindössze (?!) hetven millió (mintha Németország cakk-pakk Merkeltől és Schauble pénzügyminisztertől kezdve a bajor miniszterelnökön és a radikális szélsőjobboldali tömegeken keresztül a hamburgi parkőrig mindenki kommunista lenne).

Láttuk, tapasztaltuk mit tett Kína, a reformkommunisták vezetésével az utóbbi negyed évszázadban. Míg a szovjet nyitásra szétesett nem csak a Párt, hanem a birodalom is, a kínai kommunisták más irányba mozdultak el és a csúcsra jutottak. Igaz, hogy bóvlijukkal elárasztották a világot, ily módon az igénytelenségre szoktatva a tömegeket, na de a kommunista ipar árucikkeit soha sem a kiemelkedő minőség ékesítette. Mozdulhattak volna a kínaiak is olyan irányba, mint a déli szomszédjuk, Észak Korea („kinek észak kinek dél”). Belátták, beismerték, hogy az elszigetelődés, a mindenki ellenség szemlélet, a kierőszakolt, vasfegyelemmel megkövetelt „szebb jövő építés” tette tönkre és járatta le a KKE országokban az egész irányzatot, hogy az ilyen szemlélet, ami a bunkó, tanulatlan komcsik által félreértelmezett tragikus tévedésből ered, sehova sem vezet, különösen most nem, a XXI.  század elején.  

Kína már rég nem az, ami volt harminc évvel ezelőtt. Amikor úgy tekintettünk erre az országra, hogy „ott valahol úgy elvannak”, a képeken, amelyek onnan érkeztek, nagy tömegeket láttunk ahol férfiak, nők egyaránt kék munkászubbonyba öltözve bicikliznek Peking széles utcáin. Ezek a képek most már csak Észak Koreára érvényesek, a kínaik a kerékpár nyeregből átültek az általuk hamisított gyártmányú autók volánjai mögé. Gyanítom, hogy ha megboldogult marsallunk valami csoda folytán megélte volna ezt a rendszerváltozást még a kínainál is elegánsabb utat, elasztikus megoldást keresett volna. Már habitusa, ízlése, személyisége alapján feltételezni lehet, hogy a jólét, a nagyvonalúság, a nyitottság irányába terelte volna nyáját. (Azt a nyájat, amelyik önszántából inkább a farkasokat választotta).

A régi vágású, a marxizmust jól ismerő ideológusok felhányják a kínai kommunistáknak, hogy a marxizmus egyik legfontosabb alapelvét, a kizsákmányolás-ellenességet meghazudtolják a gyakorlatban. Hasonlóan, mint a kapitalista országokban Kínában is óriási szakadék tátong a dúsgazdagok és a szegény tömegek között. A munkások, az alkalmazottak – mint ahogy számos példa, (lehet, hogy rosszindulatú) riport bizonyítja – éhbérért, szörnyű körülmények között dolgoznak a vállalkozóknak. Havi egy marék dollárért rakják össze az európai piacon ezer dollárt érő iPhone-okat, például.

Az ország vezetője, a 2012 óta hatalmon lévő, nálamnál mindössze három évvel idősebb Hszi Csin-ping csak tudja mit csinál, hiszen marxizmusból diplomázott. (Zárójelben jegyzem meg hogy Kína első emberének a hatalma jelentősen nagyobb mint akár a többi G 20-as vezetőé: a Párt Központi Bizottságának főtitkára, államelnök, a hadsereget felügyelő Katonai Bizottság elnöke és tagja a kormánynak is, nem mint jegyzőkönyvvezető). Hszi apja a KKP egyik alapító tagja volt, de családja a kemény időkben, kegyvesztetté vált, Hszit is vidékre száműzték átnevelésre s onnan küzdötte fel magát munkájának, tehetségének, kitartásának köszönhetően. A kínai gazdasági átalakulás, különösen Sanghaj fejlődése és felfuttatása jórészt az ő érdeme is, hiszen annak körzetnek volt a vezetője. Szóval, tudja, hogy mit csinál, bizonyára ezt a fázist átmenetinek tekinti a teljes kommunizmus felé vezető úton. Mert a KKP célja – mint ahogy a Kínai Nagykövetség egyik anyagában olvastam – a kommunizmus kiépítése. A kínai kommunizmus megvalósítása.  (Jó, jó, csak röhögjenek...!)

Az idei év első hónapjának hírei a kínai gazdaság megtorpanásáról szólnak. Az elemzők kiemelik, hogy a 2015-ös évben nem sikerült teljesíteni a tervezett 7%-os GDP növekedést (6,9%-os lett!) amire nem volt példa az utóbbi negyed évszázadban. Csökkennek a külföldi beruházások Kínában és Kína is csökkenti befektetéseit a világban, inkább a hazai fogyasztást szeretnék növelni  és a tömegek életszínvonalát javítani. Most egy ilyen fázis következik.

Befejezésül elárulom, hogy miért választottam ezt a témát az idei év első bejegyzésemhez. Nyomós okom van rá: a minap végigkóstoltam egy felső kategóriájú kínai étterem teljes kínálatának reprezentatív választékát. Mint ahogy korábban többször is utaltam rá, nem tartozom a különféle egzotikus gasztronómia rajongói közé, inkább a hagyományos, zsírosan konkrét magyar konyhát kedvelem. Persze nem most étkeztem először kínai étteremben, de korábbi tapasztalatom a konyhájukat is a bóvli kategóriába sorolta (mindig is az hiányzott legjobban, hogy nincs kenyér a húsételekhez) Ezúttal kimondottan kellemes meglepetés ért. Ha olyan minőségben gyártanának ruhaneműt is, mint ahogy igényes helyeken főzni tudnak...

A budapesti kínai étteremnek, természetesen kevés köze van a kínai kommunizmushoz. Egy kapitalista országban egy kapitalista vállalkozás. Nem valószínű, hogy a vállalkozó pártfeladatot hajt végre hazája (és pártja) jó hírnevének öregbítése céljából külföldön. Kérdés, hogy Kínában a tömegek milyen színvonalú ellátásban részesülnek. A „létező szocializmusban” emlékeim szerint nem volt kifogás a hatalmon lévő munkásosztály étkeztetésére. Más kérdés, hogy az igazán minőségi, igényes fogyasztási cikkeket a tömegek megválasztott vezető képviselőiken keresztül élvezhették.