A Topolyai út mentén

Becsére legszívesebben Topolya felől szeretek érkezni. Nem csak azért, mert a Péterréve-Becse közötti útnak több mint a fele évek óta szinte járhatatlan és a közelgő választásoknak úgy tűnik nincs akkora tétje, hogy a regnáló helyi politikusok megjavíttassák, hanem azért, mert a Topolyai út és környéke gyermekkori emlékeket ébreszt bennem.

            Njegoševo (magyarul Istenáldás, persze nem szószerinti fordításban, a Vajdaság Ma portál helységnév jegyzékében találtam meg ezt az elnevezést, nem tudom, hogy az ott élő ötvenvalahány magyar ajkú lakos így ismeri-e, sejtem, hogy a topolyai taxis is meglepődne, ha Istenáldásra kérném a fuvart) után balról, Topolya-Zenta-Ada községek hármashatára mentén lelhetőek fel a dadám által mesélt történetek helyszínei. Egytől-egyik legendás helységek, az elsők amelyekről életemben hallottam: Gunaras, Kavilló, Obronyacsa (ő így mondta, egyébként a fenti forrás szerint Völgypart), Utrine, Buránysor, Kevi, és a páratlan szépségű, rendezett, virágdíszben pompázó Pobeda birtok.

Juni (Julis néni általam lerövidítve), teljes nevén Toldi Julianna Keviben született és Kavillóba ment férjhez (vagy fordítva). Egykori férje a Pribiczki vezetéknevű zenész, kontrás volt. Juni mesélte, hogy néhánynapos kimerítő lakodalom után férje álmában is még az akkordokat szorongatta az ő karján, vagy combján. Házasságuk rövid életűnek bizonyult, mert férje nem tudott ellenállni az zenészekre fenyegető legnagyobb veszélynek, nem az LSD-nek (LSD Keviben 1930-ban?!), hanem az alkoholizmusnak.

Tanító szüleimhez akkor szegődött, amikor én megszülettem. A gyors észjárású, rendívül szellemes, bőbeszédű asszonyság  kiapadhatatlan történeteit a hallgatóság kuncogásától kísérve szaftosan mesélte, az életben jelentkező minden helyzetre, gondra, bajra, eseményre neki voltak izgalmas mondásai, példatörténetei. Ezekben a történetekben a Kevi-Kavilló-Utrine háromszög úgy jelentkezett mint az európai eseményeknél Róma-Párizs-Berlin: minden ezekhez kötődött. A mesékben vissza-visszatért ugyanaz a főhős, akit a leírás alapján úgy képzeltem el, mint azt a bácsit, akit az egyik „kóbojfilmben” láttam (Gary Cooper), de szerepeltek, daliás legények, kacér menyecskék, felszarvazott férjek, megcsalt feleségek... Időnként megemlítette a Várost is (később kiderült, hogy ez Topolya), ami az én gyermekfantáziámban már-már metropolisként jelentkezett. Ha Kevi Róma, akkor Topolya minimum New York. Amikor a gunarasi útleágazáshoz érek rendszerint lelassítok, de az utolsó pillanatban mégsem fordulok le balra, mert általában sietős.  És útközben vár rám még egy fontos helyszín.

            Az arra utazó a határt Brazíliánál lépi át. A két község, Becse és Topolya közötti határt.  Aki esetleg nem ismeri a helységnév történetét: a múlt század húszas éveiben a jobb élet és szebb jövő reményében Vajdaságból sokan Dél Amerikát vették célba.  Annak a területnek a tulajdonosa, ahol most a település áll („i šire”), szolgáinak marasztalásként földet osztott szét és ő mondta: „itt lesz a ti Brazíliátok”. Történelmi tény, hogy a település a II. Világháború alatt egy rövid ideig viselte a Jugoszláviával kötött örök barátsági szerződést felrúgó, náci magyar miniszterelnök Bárdossy nevét is. A falucska neve az utóbbi években ismét elakácosodott: állítólag a finnyás kommunistáknak nem tetszett a Brazília elnevezés (és Bárdossyfalva?), átkeresztelték politikailag teljesen semleges Bagremovóra és ez az illatos név tért vissza valami okból néhány évvel ezelőtt hivatalosan is. Egy ideig csak ez volt olvasható a falucska két végén a helységtáblákon (a két tábla között a távolság nem több 200 méternél, ilyen hosszú a település).  Nem tudom mivel lépett rá a foci és a bossa-nova hazája a demokratikus Szerbia tyúkszemére, lehet hogy azzal, hogy ott a szociálisan érzékeny baloldal gyakorolja már évek óta a hatalmat, mifelénk pedig az ilyesmi nem kívánatos jelenség.

            Tovább haladva: a bosnyák telepes Mileševo, a magyarlakta szomszédos Drea, majd pedig lassacskán jobb oldalt a távolban, mintha egy tündérmeséből pottyant volna ki, feltűnik a Dungyerszki-kastély (így magyarosan írom az egykori tulajdonos nevét, mert a Magyar Parlamentben képviselőként ő is így használta) hivalkodóan fehér neoromantikus tornya és kupolái.

A Topolyai útról látszik egy közelebbi kupola is. Annak az épületnek volt a kupolája, ahol életem első éveit leéltem. Az épületet valami okból lebontották. Nem sokkal a bontás után jártam ott és a törmelékben találtam egy kis cipőt. Az enyém lehetett, feltételezem, hogy a padlásról repült le párját elveszítve a bontáskor. Azt megtudtam, hogy a kupolás tornácot katonai céllal kímélték meg a bontók. Egy pilóta magyarázta, hogy a gyakorló repülést végző vadászgépeknek ezt a bácskai síkságból kiemelkedő épületet kell irányzékba venni ahhoz, hogy pár perc múlva eltrafálják a batajnicai katonai repülőtér kifutó pályáját.

            Ha csak tehetem, felkeresem ezt a helyet. Mert valami megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek ott. Mint gyermekkoromban. Nézem a zsengezöld színű búzamezőt, érzem a frissen szántott föld ősi, éltető illatát és várom, hogy édesanyám, vagy Juni kiszóljon a nem létező ablakon, hogy kész a vacsora.

(Zenével aláfestett video-jegyzetem itt tekinthető meg: www.youtube.com/watch?v=m8oqxNkkgWo

            Legközelebbi utazásomat úgy tervezem, hogy a Bermuda-háromszög helyett felkeresem a kevésbé veszélyes Bácskai háromszöget. Lefordulok Gunarasnál balra és sorra járom a fentiekben felsorolt településeket. Elmegyek, természetesen Kevibe is, ahol még soha sem jártam. Csak létezik valami kocsma a falu központjában. Ahova majd, Gary emlékének adózva, pontosan délben érkezem. 

Kedves Olvasó!

A címben szereplő megszólítást egy szerkesztőség akkor szokta használni, ha valami fontosan szeretne megosztani a Nyájassal. A már-már familiárisan kedveskedő megszólítással be szeretné avatni valamibe, amire a szerkesztőség készül és egyben számít a megértésére. Nyájasan közölni például, hogy megdrágul az újság (s azután következik a klasszikus összehasonlítás, az arany uncia értéke helyett, a tojás árával a piacon). Van amikor szerkezeti változtatást kívánnak bejelenteni, vagy még fontosabbat: szerkesztéspolitikai változtatást (például: „Ezentúl nem szolgálunk ki önös politikai érdekeket…”).

            A mai kor annyira divatos interaktivitásának reményében abból az alkalomból szólítom meg a kedves olvasóimat (név szerint? – hallom a tréfás kérdést) hogy kerek egy éve közlöm itt, ezen a helyen többé-kevésbé heti rendszerességgel írásaimat. Nagyon is jól emlékszem az indító okra: március idusa környékén, ami a Szabad Sajtó napja is, beszélgettem egy társaságban egy sajtóelmélettel foglalkozó ismerőssel, aki azt a meggyőződését bizonygatta, hogy ebben a rémesen induló XXI. században az egyetlen módja a valódi vélemény kifejezési szabadság megnyilvánulásának a blog. Feltéve persze, ha a blogíró igazán független mindennemű érdektől, illetve az egyetlen érdeke az újságírói, szakmai és etikai szabályok betartásával megnyilvánuló vélemény kifejezés. S mint ahogy az egyik bejegyzésben már kifejtettem: a leírtakért a nevével vállalja a felelősséget.

           

            Ezért kezdtem el egy évvel ezelőtt magam is, ebben a számomra ismeretlen közegben a publikálást. Az egy év alatt hatvan bejegyzést tettem közzé, a legkülönbözőbb témákról különböző újságírói műfajokban. Írtam politikai, társadalmi-gazdasági, közéleti, kulturális, sport, bulvár témákról cikket, kommentárt, jegyzetet, kisriportot, színes írást, de még cikk-sorozatot is. Mint ahogy mindez egy „rendes” újságban megtalálható.

            Az egyszemélyes szerkesztőségem értékelte az egy éves munkát és nagyon érdekes következtetéseket vont le, amit szeretnék ezúttal megosztani veled, kedves Olvasó. A legérdekesebb: szinte hihetetlen mennyire igényes vagy, milyen pontosan tudod értékelni egy írás minőségét! A bloghely ugyanis állandó, percre kész statisztikai adatokat mutat ki: mikor, hol, mit, mennyien olvasták, olvassák. A legjobb újságszerkesztőkből összeállított grémium sem tudta volna jobban rangsorolni bejegyzéseim minőségét mint ahogy az Olvasó a kattintásokkal értékelte. Hadd nevezzem is meg: a legnagyobb érdeklődést a tavaly június 14-én közzétett Főszerkesztő című és a december 9-én közölt Írd alá című irásaim váltották ki.

Rájöttem arra is, hogy az Olvasónak nincs türelme a hosszabb írásokhoz. Bevallom, egy kicsit csalódtam is, miután elkezdtem közölni tavaly tavasszal az Emberek a Vénuszon című sorozatomat, amibe rengeteg munkát fektettem és meg voltam győződve, hogy sikerült érdekesen megírnom. A remélt olvasottság a kezdetben elmaradt, de azután és azóta is növekedik. Az Olvasók közül sokan félre rakták, későbbre halasztották az olvasást, a kimutatásokból nyomon követhetem hányan meddig jutottak. 

            Blogomat legnagyobb számban Magyarországon és Vajdaságban olvassák, ami érthető, viszont nem tudok magyarázatot találni arra, hogy a harmadik helyen az Egyesült Államok állnak! Amerikában összesen három magyar családot ismerek, az ottani „kattintások” száma viszont többezres nagyságú! Nagyon szívesen vennék visszajelzést ami megfejtené ezt a talányt!

            Nagy örömömre szolgál, hogy olvasnak a külföldre távozott magyarok, vajdaságiak, és a külhoniak. A külföldi országok sorrendje a statisztikai kimutatások szerint a következő: Németország, Kanada, Franciaország, Románia, Szlovákia, Horvátország, Portugália (??!) Ukrajna, Ausztrália, Svájc, Anglia, Belgium…

            Szívesen venném a fentiekben említett interaktivitást melynek érdekében ezennel közzéteszem e mail címemet: zoltan.csorba@gmail.hu (figyelem: nem .com, hanem .hu a végén!). Örömmel fogadnám a magyarázatot az amerikai talányra, és egyáltalán véleményt írásaimról, de még témajavaslatot is.

Annál is inkább, mert az újságírás ilyen megnyilvánulása talán a plátói szerelemhez hasonlítható: a jó érzésen kívül nincs benne semmi kézzelfogható -. Ki van ez a műfaj találva, csak akkor eredményez esetleg némi pénzben kifejezhető ellenértéket, ha az ember elkommercializálódik. És óriási előnyben vannak azok, akik több tízmilliós potenciális olvasótábor által értett nyelven írnak. Tehát az a bevételi lehetőség, hogy majd a kattintások után fizet az internet valamilyen fondorlatos módon, csak több százezres olvasottság esetén valósul meg. Talán. Soha sem fogom megtudni, hogyan.

            Az egyszemélyes szerkesztőség értékelésekor kialakult, ádáz vita során elhangzottak olyan vélemények is, hogy lehetne felajánlani az Olvasónak egyedi reklámozási lehetőséget. Például a bejegyzés utóiratában közlemény formájában. Mondjuk méztermelő méhész  esetében megírni, hogy terméke olyan édes mint az első szerelem és közölni elérhetőségét. Vagy vállalni a blogírással rokon tevékenységet (mint amikor a vízvezeték szerelő kisebb villanyszerelői munkát is elvégez, szerelő=szerelő alapon). Esetemben a rokon tevékenység a levélírás, megfogalmazhatnék levelet akár régen látott ismerősnek, zord hivatalnak, a Köztársasági Elnöknek, pártvezetőnek. Vagy szerelmes levelet (fiú lánynak vagy fordítva, mindegy, ragyogó leveleket tudok írni). A szerkesztőség nem foglalt egyértelmű állást, de ha valakinek ilyesmire van szüksége, ne tétovázzon, a fent megadott e-mail a rendelkezésre áll.

            Nem egy slussz-poén, de itt a végén az jutott eszembe, mennyire könnyebb helyzetben vannak a szerelők. Esetükben egyáltalán nem merül fel a kérdés, hogy amit elvégeznek, azért jár-e pénz. Persze, hogy jár (miközben a szellemi termékek adva vannak ingyen az interneten). Egyúttal üzenem az autószerelőmnek (ha olvassa a blogomat), hogy hozom az autót szervízre. Írásban fizethetek? (Válasz helyett megalázó röhej).

 Szereléshez nem értek. Esztergapad helyett a tasztatúrát használom. Kalapács helyett pedig szavakkal igyekezek ütni.

            Folytatni fogom a (szimbolikus) ütlegelést. Néha kisebbet, néha nagyobbat.

Két kisebb után egy nagyobbat…

Fenyegető tömeg

Az állásfoglalás egyértelmű: gazdasági menekülteket nem fogad Európa. Egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtek ezrével érkezni a migránsok, egyes Nyugat-Európa-i országokból, elsősorban Németországból még küldtek olyan jelzéseket, hogy csak jöjjenek, majd szemezgetnek közöttük, akire nincs szükségük átirányítják valahova máshova. Most már ők is elhatárolódtak a gazdasági migránsoktól.

            Akik pedig csak jönnek, jönnek megállíthatatlanul. Tízezres, százezres nagyságrendben. Őket küldenék, zavarnák vissza. De hova? Hiszen Törökország is, súlyos euromilliárdok fejében csak a háborús övezetből érkező (szíriai) menekültek ideiglenes szállástatását vállalja. Akiket azután, terveik szerint majd szétküldik az EU-s országokba. Ahol mind kisebb vagy egyáltalán nincs fogadókészség.

            A szíriai válság megoldása talán világos, ha túl bonyolult és időigényes is: békét kellene ott teremteni. Katonailag legyőzni, szétzavarni és lefegyverezni a szélsőségeseket. Ha a katonai nagyhatalmak összefognának, tekintettel a összehasonlíthatatlan számbeli és haditechnikai fölényre, a józan logika szerint ezt ha nem is napok, de hetek alatt meg lehetne valósítani. De nincs egyetértés az összefogásra, mert a nagyhatalmi érdekek…

            A gazdasági migráció okával pedig senki sem foglalkozik komolyan. Mert a világ vezető politikusai az okozók oldalán állnak, az ő érdekeit védik. Ez a többmilliós tömeg, akik közül egyelőre “csak” tízezrek indultak meg, a mindenütt eluralkodó, globális gazdasági világrend forgácsa. Annak a legalizált embertelen kizsákmányolásnak a következménye, ahol az egyetlen érdek a mind kevesebb pénzért, gyakran rabszolgasorsba kényszerített munkaerővel megvalósított mind nagyobb haszon. A piacgazdaság, az új gazdasági rend törvényes szintre emelte és közgazdasági szabályszerűségnek tekinti a letarolni, kifacsarni, eldobni hozzáállást. Így viszonyulnak bolygónk véges természeti és ásványi kincseihez. És az emberekhez is.  Egyáltalán nem érdekli őket, hogy emberek millióinak vagy nincs munkája, ha van is, lehetetlen megélni belőle.

            Egyelőre azok indultak el – vagy önszántukból vagy valakik biztatására – akik mindenüket pénzé téve ki tudták fizetni az embercsempészeket, az utazást. Eljutottak Görögországig, vagy a macedón határig, innen küldik őket vissza. Hova? Elhiszi valaki, hogy önszántukból vissza mennek Irakba, Afganisztánba, Eritreába, Pakisztánba, Líbiába, Etiópiába?

            Arra pedig gondolni is szörnyű, mi lesz ha ezekből az országokból megindulnak a nincstelenek milliós tömegei? Amikor a szegénység eléri a tűrő határ legalját. Amikor az az egyetlen reményük marad: új életteret találni. Mivel az USA mereven elzárkózott minden fajta migrációtól és nehezebb is oda eljutni, maradt az Európai unió. Pontosabban az EU nyugati országai, ahol talán egyedüliként a világon lehet tisztességes keresethez jutni.

Ezért indulnak el a boldogulásukat keresők, közöttük rengeteg fiatal százezrei a Kelet Európa-i és a balkáni országokból is (Magyarországról, Szerbiából, Vajdaságból is), ahol mind rosszabb, mind reménytelenebb a helyzet. Se munka, se fizetés, az alkalmazottaknak semmi joga, semmi esélye jogainak érvényesítéséhez. Ahol a tömegek sorsa egyáltalán nem érdekli a kizsákmányoló gazdasági elittel összefonódó politikai elitet. Ennek ellenére a tömegek rendre bizalmat szavaznak azoknak a pártoknak, akik éppen semmit nem tettek és nem is tesznek helyzetük javulásáért. (Lehet, hogy azért, mert nincs, nem is jelentkezik olyan párt, aki tudna segíteni rajtuk.)

Tömegek nyomulnak szülőföldjeiket hátrahagyva az EU nyugati országaiba, ott látják boldogulásuknak esélyét. Az EU nyugati országaiban még tisztességes a fizetés annak köszönhetően, hogy az alkalmazottak több évtizedes szívós munkával, erős és hatékony szakszervezetekbe tömörülve kiharcolták jogait és nem engedik ezeket eltiporni. Mint ahogy mindenütt máshol sikerült a vadkapitalizmusnak.

            Egyelőre Közép Ázsiából, Afrikából “csak” tízezres nagyságban érkeznek, de minden előrejelzés arra utal, hogy számuk növekedni fog. Mi lesz akkor ha százezrével, vagy milliós nagyságrendben jelennek meg Európa kapui előtt? És közöttük mind nagyobb számban lesz a nincstelenek aránya, akinek nincs semmi veszteni valója? Ha elkezdődik a világméretű rabszolga lázadás? Ezekben az országokban félelmetes az utánpótlás: Pakisztán 192 millió lakosú ország, Banglades 160 milliós, Etiópia 93 milliót számlál, a világ egyik legszegényebb országa, a Kongói Demokratikus (?!) Köztársaságnak lakóinak száma 85 millió. Ez már több mint 500 millió, és még nem is említettem Irakot, Afganisztánt ….

Hogyan fogják meggátolni ezt az emberáradatot? A felduzzadt folyót sem tudja semmilyen gát megállítani.

 Halomra lövik őket a határokon?

Remélhetőleg nem következik be a legrosszabb forgatókönyv miszerint a többmilliós, mindenre elszánt, a vadkapitalizmus által kifacsart és eldobott, kifosztott rabszolga, a felbőszült nincstelenek tömege százezres áldozatok árán is végig fog vonulni “a Nyugat-Balkáni útvonalon”. Útközben letarol mindent, bosszút áll a “hitetleneken”, majd eljut és elkezd dörömbölni Európa “bölcs vezetői” és az általuk támogatott gazdasági elit rejtekhelyének ajtaján.

            Tudom. Apokaliptikus látomásnak tűnik. Ennek ellenére ezzel a veszéllyel senki sem számol. A gazdasági elit továbbra is csak az egyetlen és a legfontosabb értékrendjével, a saját gazdasági növekedésével és a „legszentebb értékkel”, a haszonnal foglalkozik. Amelyből hajlandó odavetni néhány milliárdot az álmaikat megzavaró kellemetlenkedők megállítása és szétkergetése céljából. Az már túl sok lenne számukra ha esetleg elkezdenének gondolkodni azon, hogy ezekben az országokban, ahonnan az emberáradat érkezik hozzásegítsenek egy akár minimális szinten élhető élet megteremtéséhez.

Más megoldás ugyanis nincs.

Palimadár

Egyszer valaki, feltételezem jó pénzért, eladta a 0620-al kezdődő, kevésbé ismert telefonszámomat (többnyire a 0630-al kezdődő számot szoktam megadni), s ezzel rákerültem egy olyan listára, ahol hozzám hasonló, figyelmetlen palimadarak, durvább megfogalmazásban balfa…ok telefonszámai szerepelnek. Akiket minden elképzelhető és elképzelhetetlen időpontban és témában lehet hívni.

            Nem emlékszem mikor adtam volna rá az áldásomat, hogy forogjon közkézen az elérhetőségem. Gyanítom, hogy egyszer valamikor, talán pityókás állapotban megadtam a számomat, hogy erre értesítsenek ha kisorsolnak önkéntes űrutasnak, vagy hogy elfogadom Bill Gates-től az ősrégi, azóta is hű Microsoft felhasználóknak szánt  több millió dolláros ajándékát. Valami ilyen félreértésről lehet szó, de az tény, hogy rajta vagyok a listán. Kitörölhetetlenül.

            Árpi barátom mesélte, hogy ha őt ilyen hívásokkal zaklatják, akkor nagyon durván kérdőre vonja a hívót, hogy honnan a szám, ki adta meg. Van aki el is küldi a zaklatót … Oda.

Próbálkoztam én is ilyen válasszal. Csak az a baj, hogy tőlem alapvetően távol áll a durvaság. Alapvetően mindenkihez pozitívan viszonyulok, tisztelem emberi méltóságát. Megtörtént egyszer, hogy utólag felkerestem azt a parkoló őrt, aki (jogosan) megbüntetett és utólag elnézést kértem minősíthetetlen viselkedésemért, durva, sértő, nyomdafestéket nem tűrő szavaimért, kirohanásomért (a parkoló őr ott esett össze meglepetésétől, mert ilyent ebben a szakmában nem élt meg). Lényegében együtt érzek azzal a szerencsétlen alkalmazottal, aki felhív. Nem azért zaklat, mert ilyen a természete, a kedve, ő is az új vadkapitalista rendszer, és annak egyik, Amerikából származó módszerének az áldozata, aki kénytelen ezt a szörnyű munkát végezni, meghallgatni, hogy 500 hívásból csak egy jár talán sikerrel, hogy naponta többen – Árpi tanácsa szerint járva el – durván kérdőre vonják, lehet, hogy vannak akik anyáznak is, vagy még cifrább szavakat használnak. Ezzel jár a munkája szegénynek, ő sem élvezetből végzi. Jobban érezte magát, amikor még volt rendes munkahelye, ahonnan racionalizálás miatt kirúgták, és mást nem talált mint ezt a …  

            Volt már arra is példa, hogy a fenti okokból beadtam a derekam és – no, ajde! - vállaltam, hogy válaszolok a kérdésekre, de elutasításra találtam! A kisasszony ugyanis feltette azt az indiszkrét kérdést, hogy hány éves vagyok. Illetve: hogy elmúltam-e már 40? Szellemeskedve érdeklődtem, hogy személyes okokból kérdezi-e, miután megtetszett rendkívül kellemes hangszínem, vagy… majd bevallottam, hogy sajnos már régen. Erre azt mondta, hogy nem tartozom a célcsoporthoz és ő tette le a kagylót!

            Mindez azért jutott eszembe, mert az imént is megszólalt a 06-20-as kezdőszámú telefonom (ez konkrétan a Skorpiótól a Rohanás c., méltánytalanul elfelejtett számot játsza, míg a 0630-as kezdetű a Rolling Stones-tól a Brown sugar-t, ha családtag hív, akkor Beatles-t, ha a Nagykövetségről hívnak, akkor az Uzicko kolo-t). Az iránt érdeklődött a kellemes női hang, hogy van-e valakinek a családban ízület gyulladása. Éppen a hagymát szeleteltem a borjú paprikáshoz és rövidre fogva (de nem durván, nem illetlenül) válaszoltam, hogy sajnos senkinek sincs, nem tudok segíteni. Azután jutott eszembe, hogy hazudtam, hiszen, már hetek óta fáj a jobb karom, valószínűleg éppen ízület gyulladásom van. Gondoltam, hogy visszahívom, de már tapasztalatból tudom, hogy úgy sem tud konkrét kenőcsöt javasolni, hanem valahol valamilyen előadást kellene végighallgatnom valamelyik magánklinika szervezésben, azután „jutányos áron” a klinika talán kikezelné a gyulladásomat. Egyszóval: mégsem hívtam vissza.

            Bevallom: a politikai célú közvélemény kutatásokat nem utasítom el. Ha csak a hívás nem olyankor érkezik, amikor tényleg nincs rá időm. Aki már ilyenben részt vett, tudja, hogy ez nem megy gyorsan. Számos kérdés, minimum negyed óra. Szinte valamennyi közvélemény kutató céggel már „volt dolgom”. (Ezért áll mindenhol nyerésre a Fidesz …). De elgondolkodásra ad okot az a tény, hogy a pártpreferenciákról érdeklődők is az ilyen, hozzám hasonló palimadarakat, hogy ne  mondjam balfa..okat használnak.

Akiknek telefonszámát egyszer valaki valakinek feltehetőleg jó pénzért eladta.