Nyitnikék

A vajdasági magyarság egyetlen napilapja, a több mint 70 éves Magyar Szó történelme során a legdurvább időszak akkor volt, amikor még a Szabad Vajdaság elnevezés állt a fejlécben, az agitprop időszakában, amikor a hatalom a sajtót a politikai agitáció eszközének jelölte meg. Elődeink becsületére legyen mondva, hogy lassanként sikerült kibújni a nyomás alól, és elérték az alapvető célt, hogy világosan meghatározzák jellegét és ehhez tartsák magukat: a Magyar Szó nem pártközlöny, hanem újság. Elődeink fáradozásait, ügyeskedéseit, hogy a lapkészítésben amennyire csak lehet az újságírói szakmai és nem a pártpolitikai szempontok domináljanak hazudtolnánk meg, ha hagynánk, hogy napilapunk ismét közlönnyé váljon.

Az elmúlt évtizedek során különböző időszakokat élt át a Lap. Volt amikor a politika lazábbra engedte a gyeplőt és lehetett igazi újságot csinálni, volt amikor bedurvult a helyzet és leszűkültek a sajtószabadság korlátai. Az én korosztályom a múlt század 80-as, 90-es éveiben sokat tett azért, hogy a Magyar Szó teljes egészében igazi közéleti napilappá váljon és önálló, független szerkesztés politikát folytasson. Örömmel vettük, hogy megszűnt a Párt, amely egyébként az utóbbi évtizedekben nem gyakorolt kivédhetetlen nyomást a szerkesztéspolitikára, örömmel vettük, hogy demokratikus plurális társadalom van kialakulóban és büszkén cseréltük le 1989-ben a fejlécet és egyben kihirdettük: a Magyar Szó a demokratikus közvélemény napilapja és az elkövetkező években mindent megtett, a végsőkig, hogy ezt a szabadságát meg is őrizze.

A bajok, mint ahogy a 14 újságíró által aláírt elemzésben is megállapították, akkor kezdődtek, amikor a „mieink” tehát a vajdasági magyar politika magához ragadta a lapot és úgy értelmezte, hogy jogában áll beleszólni, irányítani, fenyegetni, zsarolni. Durvábban, mint ahogy ez az egypártrendszer utolsó évtizedeiben történt.

А már beharangozott változtatásokkal kapcsolatban a következő a véleményem: az elmúlt évtizedekben többször is és több alkalomból is kinyilvánítottam, hogy a vasárnapi Magyar Szó megszüntetését (összevonását a szombati számmal) és még jobban a szerkesztőség három helyszínre való szétköltöztetését, a három lábra helyezését nagy tévedésnek tartottam és tartom. Ismerem az érveket, ennek ellenére véleményemet következetesen fenntartom. Meggyőződésem, hogy a szerkesztőségnek egy helyen, Újvidéken kell lennie, hatékonyan csak így lehet lapot készíteni. Dicséretes és a Lap érdekét szolgálja ha Vajdaság más fontos központjaiból jelentkeznek az ott élő újságírók. Egy írás minőségét, természetesen nem az határozza meg, hogy az újságíró hol írta. Sok mindent meg lehet beszélni a modern kommunikációs eszközök segítségével, de semmi sem helyettesítheti azt, amikor egy csapat együtt dolgozik, egy helyen, állandó kapcsolatban. Ám, ha ez az átszervezés azt szolgálja, hogy a nem kívánatos, renitens újságírókat, szerkesztőket eltávolíthassák a laptól, az ilyen eljárást elítélem.

Ahhoz hogy a Magyar Szó ne zuhanjon vissza a Szabad Vajdaság szintjére, ahol szerkesztői megmunkálás nélkül vették át a pártvezetőség-közeli személy által átküldött írásokat, ahol szintén létezett nem rövid lista azokról, akik nem szerepelhetnek a Lapban és amikor szintén (akkor még) alacsony volt a példányszám, lényegében azok olvasták akik hivatalból kapták, sürgős változtatásokat kellene foganatosítani. Az Alapítónak deklaráltan biztosítania kellene a Magyar Szó nyitott és független szerkesztéspolitikáját, amelyben a legfontosabb és legsürgősebb lenne a nyitás. A Lap tájékoztasson tárgyilagosan, hátsó szándékú szűrés nélkül az eseményekről, publicistái objektív mércék alapján, személyes pártpreferenciájuktól függetlenül magyarázzák az eseményeket, reagáljanak a történésekre, a vélemény rovatban pedig adjon helyet az érvek és ellenérvek nyitott ütköztetésének. Természetesen szerkesztői felelősség, hogy a különböző vélemények közlésénél tiszteletbe tartsa az újságírói, jogi, etikai szabályokat. Nem pocskondiázás, alaptalan vádaskodás, egyéni leszámolások helyszínévé zülleszteni a rovatot és a Lapot, hanem a demokratikus vita kibontakozását elősegíteni.

Nyitni kell, nyitni kellene az Olvasó elvárásai felé, akik között – a választások eredményei bizonyítják – mind több a vajdasági magyar pártok politizálása iránt csalódottak és érdektelenek száma, ami eleve nem jelenti azt, hogy nem érdekli Vajdaság sorsa. Különösen vigyázni kellene arra, hogy ne a Lap erőltesse az Olvasóra a véleményét, ne a Lap – közvetítve a politikai szándékot – oktassa ki és jelölje ki a vajdasági Olvasónak, hogy mi a kötelezően követendő és egyetlen helyes irány. Ne emelje ezt az általa vélt helyes irányt nemzeti érdek és cél szintjére és akik nem készek ezt a kijelölt irányt vakon, hűen követni és engedelmeskedni (hasonló helyzet mint a Szabad Vajdaság idejében) ne bélyegezzék meg nemzetárulónak (egykoron: ellenforradalmár), ne tiltsák ki a Lap hasábjairól és a közéletből.

Nyitni kell a szerzők felé. Ösztönözni a Lap valamennyi újságíróját minőségi munkára és rendszeresen megszólaltatni, irást kérni szakértő vajdasági személyiségektől. A szerzők kiválasztásába a politika, a hatalom nem szólhat bele.

Úgy vélem, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak elérése érdekében. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt, szervezet, politikusaink, közéleti személyiségeink alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása és javítása érdekében cselekszenek (az ellenkezőjét nem tudom elhinni). Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okokból nem ismerik el, nem vállalják azokat a vadhajtásokat tevékenységükben ami nem szolgálja a közös kiútkeresést. A nézeteltérések, viták letisztulása miért ne folyhatna a széles közönség, az egész vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is?

Ehhez, mint ahogy Szabó Lőrinc kismadara fütyüli tavasszal: nyitnikék!

És bízni, hinni illenék!

Szakértő

Nem vagyok bennfentes. Nem tudom, hogyan működik a rendszer belülről. Csak feltételezem. Feltételezem, hogy mindenki, aki bent van, foggal-körömmel védi vadászmezejét. Egy afrikai ismerősöm mondta vagy 30 évvel ezelőtt Párizsban: ahol sok pénzről van szó, ott nem szabad bízni a fehér ember tisztességében. Ezen a területen pedig nagyon sok a pénz és nem csak a fehér ember esik kísértésbe.

            A fenti megállapítás az élet számos területére érvényes. Jelen esetben egy olyan területre vonatkoztatom, ami ezekben a hetekben a legnagyobb érdeklődést váltja ki: a labdarúgásra. (Sziasztok lányok! – Búcsúzom azoktól akik itt, ennél a kulcsszónál hagyták abba az olvasást, pedig marasztalnám őket, nem bánják meg!)

            Bizonyítottnak tűnik, hogy a magyar válogatott vitathatatlan előrelépése elsősorban a „kívülről” alkalmazott, németesen alapos, hozzáértő, kimért, tapasztalt, profi szakvezetőnek köszönhető. Aki nem tartozik senkinek semmi ígérettel, kit játszasson (Juhász Roland), kit ne (Kleinheisler László) illetve csak annyi ígérettel, hogy tegyen meg mindent legjobb tudása szerint a csapat sikere érdekében.

            A magyar „szakma” dünnyögött is a német szakvezető meghívása és alkalmazása miatt. Hiszen, szerintük vannak itt jobbnál jobb szövetségi kapitányoknak való szakemberek. Idősebbek, fiatalabbak, egyaránt. Közöttük olyanok, akik még tegnapelőtt játékosként okoztak bosszúságot ügyetlenségeikkel. Amint abbahagyták az aktív játékot és elvégeztek talán egy két tanfolyamot, már osztják is az észt. Hogy milyen szinten, arról nap mint nap meggyőződhetünk, láthatjuk amikor szakértenek a sportcsatornákon. Közhelyek, semmitmondó „magyarázatok”, semmi új ahhoz képest amit egy átlagos focirajongó eleve tud. „A csatárnak sikerült a legjobban eltalálni a labdát, és ez a lövés bizony védhetetlen volt”... „Itt a védelem lemaradt”... „Ha a B. nem változtat a hozzáállásán, nem támad többet és nem szerez gólt, bizony elveszíti ezt a mérkőzést is” (Hozzá kell tenni, hogy kézilabda, vízilabda, kosárlabda, ökölvívás, autós sport esetén hallhatunk igazán hozzáértő szakkommentárokat, amelyek segítségével könnyebben megértjük, hogy mi miért történt és miért nem másképp, mi az oka... De a fociban ilyesmiben ne reménykedjünk.)

Storck kinevezésével a labdarúgás elöljárói megbolygatták ezt a belső kőrt, akik évtizedek óta Magyarországon a labdarúgásból élnek, akik „úgy elvannak”, a közvélemény elfogadja érvelésüket, hogy a közönség ne várjon sokat, mert többre a magyar játékosok képtelenek, ez már egy ilyen fátum. Mert az a kor már elmúlt, amikor Puskásék a grundokon kergették a labdát, grund sincs, Puskás sincs, nem is lesz, mert a mai gyerekeket a labdarúgás legfeljebb számítógép játék szinten érdekli. Ők, a szakértők már mindent megpróbáltak, nemzetközi szinten is értékelt programokat dolgoztak ki, nem is szólva arról, hogy gyönyörű szép stadionok épülnek, de még ezek sem elég vonzóak, ahhoz, hogy valahonnan felbukkanjon ha nem is Puskás, de legalább Détári tudású játékos. Ilyenek ezek a mai magyar gyerekek! Fátum!

            A szakma saját magát nem okolja ők mindent megtesznek. Hozzá kell tenni, hogy nem csak magyar edzőkről, szakemberekről, elöljárókról beszélek, hiszen időnként érkezik ebbe a kőrbe külföldi szakember is, de miután meggyőződnek, hogy ezek nincsenek azon a szinten, hogy felbolygassák az állóvizet, hagyják őket. A gond akkor jelentkezik ha szavannán megjelenik egy szemlátomást erősebb oroszlán. Most borítékolom, hogy miután Magyarország kiesik az EB-n (előbb-utóbb), jönnek majd rövidesen ugyanazzal a mesével, hogy csak egy átmeneti csoda történt óriási szerencsével párosulva, lényegében a helyzet nem változott, fogadjuk el a tényt és a fátumot a magyar labdarúgással kapcsolatban. Egyébként is volt már itt egy német (Matheus), akitől szintén megváltást vártak, de ők akkor is tudták, hogy hiú ábránd, megváltás nem várható. (Kárörvendő kacaj)  

            Véleményem szerint pedig történt változás. Függetlenül a következő mérkőzések kimenetelétől, Storck már elért olyan eredményt, amivel az MLSZ és az ország elégedett lehet. Felállított egy rendszert, megtalálta hozzá az optimális képességű játékosokat, minden játékosnak személy szerint elmagyarázta mi a feladata, adott helyzetekben mit kell tenni, szemlátomást gyakoroltatta a játék bizonyos elemeit (labdaszerzés, labda felhozatal, gyors támadás indítása, helyzet teremtés). És pszichikailag is felkészítette a társaságot, akik egyenként nem sokkal különbek mint akik a korábbi felállásokban is játszottak, de nem olyan hitehagyottak, bátortalanok ( milyenek is lennének amikor azzal küldi a pályára a szakvezető, hogy „az ellenfél sokkal jobb, próbáljunk meg tisztességgel helyt állni”?).

Lehet a labdarúgásban meglepő eredményeket elérni (kiemelkedőt azért nem) nemzetközileg jegyzett klasszis játékosok nélkül is. Ismert példa Velibor Bora Milutinović, a „csodatevő” szerb edző receptje, aki öt egymást követő VB-n sikeresen mutatkozott be olyan csapatokkal mint Costa Rica, Mexico, USA, Nigéria, Kína. A belgrádi Partizan egykori játékosa, aki játékosként közelről sem volt olyan sikeres mint 11 évvel idősebb bátyja Miloš Milutinović, receptje a következő: szedjenek össze 24 jó fizikai és pszichikai állapotban lévő, aránylag (elfogadható szinten) képzett játékost (ennyit csak lehet találni minden országban), akiket erőnlétben és gyorsaságban magas szinten fel lehet készíteni és gyakoroltasd be velük a különböző figurákat. A labdarúgást ugyanis le lehet bontani figurákra, mint a kosárlabdában, vagy a vízilabdában begyakorolni variációkat: ki kinek adja a labdát, közben ki merre fut, ki hol fogja kapni a lasztit és hogy lehet bejuttatni a hálóba. Védekezésben pedig csüngeni, lihegni az ellenfél nyakán míg el nem megy a kedve a játéktól.

            Szóval, lehet így is eljutni valameddig, de könnyebb ha a kapott anyag eleve jobb minőségű. Ha a játékosok megközelítik a klasszisok szintjét. De hol lehet ilyeneket találni? A fentiekben már leírtam a szakértők állítását: a magyar gyerekeket nem érdekli a foci, aki jelentkezik az akadémiákon, azokkal nem sokat lehet kezdeni. Pláne az olyanokkal, akiket apuci már Messi-mezben hozza a pályára és stoplis rózsaszín vagy lila Puma cipőben mint amilyenekben a TV-n játszanak a nagyok. A helyzetet még bonyolítja, ha apuci kész bizonyos összeggel szponzorálni is a csapatot, de akkor ne vegyék zokon, ha lenne néhány ötlete...

            Ha jól emlékszem 1993-ban történt: Magyarország szövetségi kapitánya Jenei Imre kérte, hogy találkozni szeretne a Budapesten átutazó két (akkor még) jugoszláv szakemberrel Miljan Miljanićtyal és Ivan Toplakkal. Aki esetleg nem hallott róluk: Miljanić a FIFA által is elismert szakember a belgrádi Crvena Zvezdával négy bajnoki és három kupa győzelmet aratott, a Real Madrid edzőjeként az 1974/75 ös idényben bajnoki címet nyert és a Spanyol kupát, két ízben volt jugoszláv szövetségi kapitány. Ivan Toplak szintén volt szövetségi kapitány, a 60-as évek végén és a 70-es évek elején elismert szakértőként az Egyesült Államokban népszerűsítette és tanította a labdarúgást. Miljanić és Toplak egy több állomásos afrikai előadás sorozatról érkeztek. Itt kell megjegyezni, hogy Jugoszlávia, mint az El Nem Kötelezett Országok egyik vezető hatalma a labdarúgás fejlesztése terén is szerepet vállalt az afrikai országokban. Éveken, évtizedeken keresztül számos jugoszláv szakember dolgozott a fekete kontinensen és később szövetségi kapitányokként is vezettek válogatottakat. Ne feledjük, hogy a 70-es évek elején az afrikai labdarúgás még sehol sem tartott, az afrikai csapatok voltak a tutti esélytelenek, akiken a gólkülönbséget illet javítani. Jugoszlávia az 1974-es VB-n például 9:0 - ra gázolta le a baráti Zaire válogatottját. Hogy azóta mi történt láthatjuk: szinte nincs olyan említésre méltó európai csapat, ahol ne játszana (és milyen szinten!) afrikai származású játékos, a mostani EB-n is több európai válogatottnak van a csapatában a fekete kontinensről érkező, idejében honosított labdaúgó.

            Na de: Jenei Miljannal és Toplakkal az (akkor) Jugoszláv Nagykövetség épületében találkozott, a téma a játékos képzés volt. Majd négy órán át tartott a rendkívül érdekes beszélgetés, amin jómagam tolmácsként működtem közre. A jugoszláv szakemberek a részletekig elmagyarázták a módszert ami az akkori Jugoszláviában alkalmaztak s aminek eredménye mindazok a (későbbi) szerb, horvát, bosnyák, macedon, montenegroi (igen, például Savićević) játékosok akik a korábbi évtizedekben Európa legnagyobb klubjaiban játszottak. Most már nincsenek ilyen szinten jelen, mert az a modell sem működik zavartalanul.

            Az elhangzottak közül egy részletet idéznék: a jelenlévő szakemberek egyetértettek abban, hogy a kivételes képességű játékosokat -  az olyan igazi tehetségeket mint Džajić, Stojković, Petrović-Pižon, Šestić (mind egykori Zvezda játékosok), de bővíthetnénk a névsort még számos más jugoszláv klubban remeklő tehetséggel – fel kell kutatni, meg kell találni. Az ilyenek nem jelentkeznek önmaguktól, gyakran rá kell őket beszélni, ajnározni, segíteni egyengetni fejlődésüket és útjukat a mindennapi életben. De elsősorban: felfigyelni a tehetségükre. Ennek pedig meg kell történni a gyermek 10 – 12 éves kora között, legkésőbb 14 éves korig. Tehát: a legnagyobb felelősség az általános iskolai torna tanárokon van (lenne). Itt meg is állhatunk elgondolkodni: emlékezik valaki az olvasók között, hogy mostanság bármelyik magyarországi általános iskolában a tornatanár felfigyelt és szárnyai alá vette valamelyik gyereket, mert meglátta benne a kivételes tehetséget? Utána következne, hogy a tornatanár elvezeti és beajánlja a megszeppent gyereket valamelyik klubnál (érdekes, de ez is jellemző: a nagy tehetségű játékosok gyermekkorukban visszahúzódó természetűek), ahol szakmai munkát végeznek vele, kivételes tehetség esetén a helyi edző ajánlja be a nagyobb klubnak, ahol kidolgozott terv alapján legkésőbb 16 éves koráig meg kell tanulnia a labdarúgás minden technikai követelményét és a klub gondja az erőnléti, fizikai és pszichikai fejlődése is.

            Valahogy nem tudom elhinni, hogy ha Magyarország összes általános iskolájában a tornatanárok lelkiismeretes munkát végeznének nem találnának olyan tehetségeket, mint amilyenekből az utóbbi években például Belgiumban két válogatottra valót kineveltek. De az is lehet, hogy az általános iskolákban még meg is találják az ígéretes gyerekeket, de azután „szakembereink” az akadémiákon, a kluboknál, hagyják elkallódni.

            Úgy érzem azonban, hogy történni fog változás. Magyarország miniszterelnöke ugyanis túlságosan szereti a labdarúgást ahhoz, hogy ne tegyen meg mindent a változás érdekében. Különösen az EB-n felcsillanó reménysugár láttán.

            Első lépés: tornatanárok, feleltetés!

Darázsfészek

Épeszű ember nem piszkálja a medvét. Mert ismeri a székely mondást, hogy a medve nem játék. Nem ajánlatos a nagy Medve szimbólumaként jelentkező ország heccelése sem, noha ezt hiszékeny és naív nyulacskák és egérkék időről időre az Oroszlán biztatására megteszik, bízva abban, hogy az Oroszlán nem fogatlan. A Medve és az Oroszlán közvetlenül nem csap össze, csak próbálgatják egymás tűrőképességét, tesztelik hol az a határ amit nem lehet átlépni. És még ott van a sárga Sárkány, aki gyakorlatban szerencsére még nem demonstrálta erejét, de az Oroszlán és a Medve is nagyon tart tőle.

                Egy ország az elrettentés érdekében fejleszti ki hadseregét. A nagyhatalmak nukleáris fegyverzetet is, közben ők is és az emberiség is abban bízik, hogy ezt sohasem kell majd bevetni. De a legerősebb elrettentő erő.

                A munka és a gazdaság harcterén a munkavállalók a munkaadókkal, a gazdasági elittel és egy egész gazdasági rendszerrel, a végnapjaiban dühöngő vad kapitalista rendszerrel állnak szemben. Az állam és az államot vezető kormány évtizedeken keresztül annak függvényében, hogy jobboldal vagy a baloldal került fölénybe a választásokon, a szemben álló felek között foglalt állást. Az utóbbi években függetlenül a pártszínezettől Európában a politikai elit a gazdasági elit mögé tömörül és védi érdekeit. Törvényekkel, szabályokkal, előírásokkal, de a hatalmi erők bevetésével is. A társadalmi nyugalomra és a gazdasági növekedés feltételei megteremtésének szent ügyére hivatkozva.

                A politikai és a gazdasági elit meg is tehet mindent, hiszen nem ütközik semmilyen korlátba, ellenállásba. Mivel az elit számára már jó ideje nem létező kategória az erkölcs és az emberiesség ami esetleg az alkalmazottak, munkavállalók gátlástalan kifacsarását valahol megállítaná, a tömegek kiszolgáltatottsága nem ismer határokat.

                Mint ahogy a légierő ellenszere a hatásos légvédelem a kapitalista gazdasági rendszer ellen az alkalmazottak egyetlen fegyvere a sztrájk és a demonstráció. A légierő és a légvédelem fejlődése többnyire párhuzamosan halad. A munka harcterén azonban a szervezettség szétaprításával szinte egész Európában megszűnt a hatékony ellenszer. A gazdasági elitet védelmező politikai elit elsősorban a szervezetlenségben bízik és a kifárasztásra játszik (a tüntetők előbb-utóbb abbahagyják). Közben mindent megtesznek, hogy a szociális töltetű megmozdulásokat politikai síkra terelve lejárassák: az ellenzék alattomos manipulálása, idegen felbujtóknak a nemzeti egység és béke ellen irányuló mocskos bajkeverése, többnemzetiségű közegekben (mint a volt jugoszláv államok területén, vagy Ukrajnában) nemzetek közötti ellentétnek feltüntetve.  A tömegek, a kifacsart munkavállalók, az alkalmazottak magyarázkodásra kényszerülnek, a szakszervezetek akiknek rendeltetésszerűen a feladatuk lenne a szociális tartalmú megmozdulások szervezése egymás között vitáznak. A gazdasági és a politikai elit pedig egyenként levadássza őket, mint a görögdinnyére egyenként érkező darazsakat.

                Hacsak nem fut rá egy darázsfészekre.

        Franciaországban harmadik hónapja tart a szakszervezet heves tiltakozása. Az ország különböző városaiban tízezrek vonulnak az utcákra, a sztrájkok hol a vasutat, hol a légi közlekedést hol az üzemanyag ellátást bénítják meg. A szakszervezetek a munkatörvény módosítása ellen tiltakoznak. Nem kívánok most itt a részletekbe bonyolódni, a lényeg, hogy ez a változat a márciusban előterjesztetthez képest egy enyhített, „felvizezett” változat. El lehetne gondolkodni a (szocialista) kormány szándékának magyarázatán is, hogy a módosítás (talán) a munkanélkülieknek segítene. A tiltakozók nem fogadnak el semmilyen magyarázatot, mert azzal, hogy a kormány csökkentené a munkavállalók beleszólását a cégek és a munkavállalók alkufolyamatába és könnyebbé tenné az elbocsájtásokat belenyúlt a darázsfészekbe: a kiharcolt jogokból a munkavállalók egy jottányit sem hajlandóak engedni.

                Vidékeinken, Magyarországon, Szerbiában, az egész régióban az alkalmazottak örülnének ha azoknak a jogoknak és előírásoknak csak a negyede illetné meg őket mint amit a francia munkatörvénykönyv szavatol. Mifelénk ugyanis a gazdasági és politikai elit, nem tartva semmilyen hatékony tiltakozástól olyan embertelen és szinte minden jogtól megfosztott munkatörvényeket fogadtat el, ami csak az elit és a munkáltatók érdekeit védik. Jól tudják, errefelé a szakszervezetek akcióin, „fenyegetésein” csak kacagni lehet, a francia darazsakhoz képest ezek csak bosszankodó méhecskék.

                Méhecskék, akiknek az a dolguk, hogy szorgalmasan, fegyelmezetten és mind többet dolgozzanak, tűrjék azt is, hogy az összes begyűjtött mézet elveszik tőlük. Néha belecsípnek a kaptárukat fosztogató kezébe ami életükbe kerül, de a fosztogatót ez nem rendíti el.

                Ahhoz, hogy a méheknek eszükbe ne jusson szövetkezni a darazsakkal a közvéleményt formáló, de tudni valóan a gazdasági és politikai elit által irányított és érdekeiket védő sajtó is cinkos. A darazsak tömeges megmozdulásaikról nem tudósítanak érdemében (ami nincs benne TV-ben, a hírekben az meg sem történt), vagy ha igen, akkor lekezelően, kiemelve, hogy „ezek a megvadult tömegek micsoda károkat okoznak”, olyan képsorok kerülnek előtérbe, ahol a nézők a vandalizmus megnyilvánulását láthatják, ahol maszkírozott tüntetők összetűznek a rendőrséggel, autókat gyújtogatnak, megbénítják az ország normális működését. És veszélybe sodorják a mindennél fontosabb esemény (mi ezt csak tudjuk, itt Magyarországon), a labdarúgó EB gördülékeny lebonyolítását. Persze, hogy az ilyen következményekkel senki sem szimpatizál és nem gondolkodik el azon, hogy mi váltotta ki a következményeket. A következmények ugyanis nem más mint az erő demonstrálása. Az ilyen tudósítások (vagy elhallgatás) egyetlen célja: nehogy más országokban is az alkalmazottak kedvet kapjanak a hatékony szervezkedésre, a tömeges fellázadásra! És egyáltalán ne képezzenek elrettentő erőt, akitől tartani kell, akivel egyezkedni kell.

                   Akit érdekel, hogy mi történik Franciaországban, lecsillapodik-e a helyzet a labdarúgó EB kezdetéig a hazai sajtóból nem sok minden tud meg. Mintha a gallok földjén a katasztrofális árvíz és a francia középcsatár (Skócia elleni barátságos mérkőzésen) látványos sarkazásos találatán kívül más említésre méltó esemény nem történne. A minősítés az eseményekről fennhájazóan lekezelő hozzáállás, stílus, példájaként idézem az egyik legolvasottabb hazai hírportál újságírójának a magyarázatát a szociális eseményekről: „a kormány kicsit fel akarja rázni az elkényelmesedett gazdaságot, és ezt a munkavállalókon akarja leverni. Konkrétan azt szeretné, ha kicsit többet dolgoznának, mint heti 35 óra, és néha azért ki is lehessen rúgni őket. Ez az embereknek nagyon nem tetszik, ami akár a futball-Eb-t is fenyegetheti.” Az újságíró mintha elfelejtené, hogy ő is alkalmazott, hogy bármikor a racionalizáció során őt is kirúghatja a tulajdonos, őt sem védi semmilyen munkatörvény és nem tartozik ahhoz a másik oldalhoz, akinek szemszögéből és akinek érdekei nyomán értékeli az eseményeket. A politikai és gazdasági elithez, a munkaadókhoz, tulajdonosokhoz. Az elitnek pedig csak a hatékonyság növelése a szent cél ami érdekében az érdemében megfizetett munkaerő csak gátló tényező. Ugyanez az újságíró írja a következőket is: „ Míg a többi fejlett állam 2008 óta növeli hatékonyságát és egyre olcsóbban képes előállítani egy egységnyi GDP-t, addig Franciaországban gyorsabban nő a munkaerő ára, mint a hatékonysága. Miközben a munkavédelmi szabályozások is egyre szigorodnak. A francia versenyképesség tehát csökken.” Mintha egy egységnyi GDP növekedés boldoggá tenné az elbocsájtottak, vagy éhbérért dolgozók millióit? Mintha az alkalmazottaknak örülni kellene, hogy a tulajdonos sikeres évet zárt, 30-ról 35 milliárdra növelte nyereségét. A bekezdés elején feltett kérdésre egyébként a válasz: a francia szakszervezetek bejelentették, hogy folytatják még nagyobb intenzitással a tiltakozást és 14.-re Párizsba tömegmegmozdulást jelentettek be. Éppen aznap lesz Magyarország bemutatkozása a foci EB-n, szerencsére nem Párizsban, hanem Bordeaux-ban játszanak Dzsudzsákék. Időközben megtörténhet, hogy még az EB kezdete előtt befejeződnek a tüntetések, a francia kormány visszavonja a tiltakozást kiváltó munkatörvény módosítást. Mint ahogy tette ezt 1995 decemberében, amikor a tervezett nyugdíj és szociális törvény módosítása miatt vonultak milliók az utcára. (Nálunk csak az internetadó tudott az utcára vinni a tűréshatárnál nagyobb tömegeket. Érthető, az internet fontosabb a nyugdíjnál, foglalkoztatásnál, bérnél, mindennél, tudjuk, hiszen a Parlamentben is közölték: alacsony nyugdíjból és havi 60 ezerből meg lehet élni! De internet nélkül nincs élet!)

                Az írás elején említett Medve, Oroszlán, Sárkány is -  nem is említve a Szürke Marhát, a Pávát, a Libát és egyéb állatsereget -  míg a világpolitikában ellentétes oldalakon, a gazdaság és a munka harcterén ugyanazon az oldalon állnak. Abban érdekeltek, hogy a szorgos méhecskék csak halkan zümmögjenek és dolgozzanak. Országaikban sikeresen tettek róla, hogy ne képződjenek darázsfészkek, mint a szerencsétlen Kakasnál. Mert minden állat, a legveszedelmesebb ragadozótól kezdve az önmutogató páváig tart a felbőszült darazsaktól.