Eurovízió: Európa érzelemre éhes

Amikor a dal elején felsírtak a hegedűk a zongora kísérettel, egyszerre több, bársonyosan romantikus filmrészlet jelent meg lelki szemeim előtt: Római vakáció, Casablanca, Valamit visz a víz... Érzelmek, amelyeket egy portugál fiú könnyedén és őszintén átadott. Anyanyelvén, portugálul. A szöveget kevesen érthették, de Európa, 180 millió tévénéző és 42 ország szakzsűrije megértette az üzenetet. Salvador Sobral fölényesen győzött és végre bebizonyosodott az, amit már évek óta írok az Eurovíziós fesztivál kapcsán: nem recept, nem „eurovíziós hangzás”, nagyívű mesterkélt patetikával angolul előadott („hogy mindenki értse”) „jól összerakott” produkció kell. Hanem őszinte ihletett dal. Ugyanez a magyarázat Pápai Joci sikerére is, aki a 8 helyen végzett.

            Tovább gondolom: az a tény, hogy Európa megértette és fogadta a dal üzenetét reményre ad okot. A lehangolóan rosszul indult XXI század elején az elidegenedett, a végletekig elanyagiasodott, eldurvult viszonyok, az elit által, hátsó szándékkal módszeresen végzett tömegbutítás közepette, törtető, erkölcstelen kétes műveltségű politikusok vezetése alatt úgy tűnt, hogy lassan kiveszik minden emberi érték, érzelem, szeretet, szerelem. A Szép, a Jó, az Igaz, az Őszinte mintha már senkit sem érdekelne a Pénz diktatorikus uralmában. Talán mégis van remény? A politikai és gazdasági elit által teremtett emberietlenség alatt a tömegek még értik és fogadják az igazi értékeket. Európa érzelemre éhes... Talán.

            „A portugál fiú olyan átérzéssel adta elő dalát, hogy életemben először én is három percig minden figyelmemet az Euróvíziónak szenteltem...” olvasom az egyik tudósításban a fesztiválról. Az Euróvízió hivatalos magyar FB rajongói oldalán pedig ezt a minősítést: „ Zsíros hajú, gyűrött igénytelen öltözékű hang nélküli nyekergés”. Hát igen! A fentiekben említett tömeges butítás sokaknál elérte célját...

            Az idén Kijevben rendezett fesztivál döntője számos egyedi, érdekes, esetenként szürrealista produkciót hozott. Végre eltűnőnek látom az idegesítő sablonokat a dalokban, már csak a szervezés ragaszkodik a pontosan kitervezett, előre meghatározott elemekhez. Mindenhol ugyanaz a körítés, látvány és hangtechnika, a műsor felépítése, ugyanazokat az utasításokat hajtják végre a jópofizó szellemeskedő műsorvezetők. A helyszínt adó város video bemutatásán kívül a helyi jelleg nem jelentkezik, ezek szerint bárhol meg lehetne szervezni, bárhonnan lehetne sugározni a döntőt, ahol akad egy nagyobb csarnok. Akár Dabasról is. Így van ez, amikor a természetes lazaságtól messze álló, a kidolgozott és beválltnak tetsző sablonokhoz annál inkább ragaszkodó Észak Európa-iaké a döntő szó.

            Szerencsére kiveszőben van az általam annyiszor bírált „euróvíziós hangzás” is, amit a svédek teremtettek meg. A svéd zeneszerzők és producerek az európai popzene guardiolái. Ők ismerik a „tutti receptet”, össze tudnak bármilyen, sikerre éhező országnak rakni egy nyerő számot. Így diadalmaskodtak néhány éve az azeriek, akiknek politikai okokból nagyon fontos volt, hogy a fesztivál rendezésének jogát elnyerhessék. De mint ahogy a Guardiola koncepció a fociban, a svéd koncepció a popzenében is unalmassá vált (személy szerint egyiket sem kedveltem soha). Ennek ellenére a kijevi döntőn még mindig hat ország kért svéd receptet, közöttük, ami a legmegdöbbentőbb, a világ könnyűzenéjének egyik vezető országa, az Egyesült Királyság is! Le is égett rendesen. Mint ahogy az utóbbi években rendszeresen. Ehhez, persze hozzá tartozik „a kicsik” kicsinyes bosszúja is... A szombat este elhangzott 26 szerzemény között egyébként mindössze hatnál véltem felfedezni a svéd receptet.

            A svéd recept helyett, mint említettem, láttunk számos teljesen egyéni, ötletes, eredeti, sok esetben meghökkentő produkciót: a román lány jódlizott (!?), a nyerésre esélyesnek mondott olasz énekes egy gorillával táncolt a színpadon, az azeri fekete rúzst használó énekesnő merészen erotikus mozdulatokkal indította szereplését, mellette egy létrán egy lófejű férfi állt, ő pedig a dal előadása közben egy táblára firkált krétával, a norvég csapatban valamilyen furcsa álarcot viseltek a zenészek, a moldáv vokalista csajok menyasszony csokorba rejtett mikrofonba énekeltek, a fehérorosz pár pedig a dalt befejezve forró, szerelmes csókot váltott. Külön említem meg a Jacques nevű horvát énekest, akiben egyszerre több énekhangú személyiség lakozott, egyaránt jól énekelt bariton fekvésben, majd a tenoron keresztül szopráni magasságokat is kihúzott! Közben félig frakkba, félig bőrkabátba öltözött és tornacipőbe.  

            Pápai Joci produkcióját a Dal verseny kapcsán már agyondícsértem. Véleményem szerint a második legjobb szám volt, a portugál után. Fontos kiemelni, hogy ez a két szám nem angolul, hanem eredetiben hangzottak el. Meglepett, hogy a szakzsüri, kivéve Horvátországot és Szerbiát, ahol magasan értékelték (12 illetve 10 pont) fukarkodott szavazataival. De azután a közönség felhozta a magyar csapatot a megérdemelt szintre.

            A minden évben a szavazáskor jelentkező oda-vissza szavazás jelensége is szerencsére csökken. Akik még mindig kitartanak ez a visszatetsző gyakorlat mellett a görögök és Ciprus (ki is fütyülte a közönség), valamint az északiak. Sajátos meglepetésként könyveltem el, hogy noha Moldávia, mint mindig Romániára adta a legmagasabb pontoszámát, Románia ezúttal nem viszonozta, a holland nővéreket hozta ki legjobbnak.

            Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy az olasz és a spanyol énekes is kiemelte ragaszkodását a foci iránt. Hát persze! Rövidesen Real-Juve döntőre kerül sor a Bajnokok Ligájában.

            A kijevi fesztivál az Ünnepeljük a sokszínűséget jelszó alatt zajlott. Ez a jelszó vidékeinken nem éppen nyerő pillanatnyilag...   

             A bejegyzés elején elmulasztottam feltüntetni a nyertes szerzemény címét: Amar pelos dois. Szabad fordításban: szerelem mindkettőnknek. A portugál-brazil szerzeményekben gyakran jelentkező „coracao” –val az utolsó sorban találkozunk: „ O meu coracao pode amar pelos dois” (Szívem kettőnkért dobban). A sors kegyetlen fintora, hogy ez az érzelmes szív, Salvador Sobral „coracao”-ja sürgős orvosi beavatkozásra, átültetésre vár.  

Sör és joghurt

Köpült-e valaki vajat május 1-jén? Ha igen, szívesen vásárolnék abból a termékből. A népi hiedelem szerint ugyanis elődeink ezen a napon köpült vajat használtak fülfájás ellen! Hogy milyen módon, ezt nem tudom. Lehet, hogy lefekvés előtt telerakták hallójáratukat (Szakács Béla elírása szerint: hellójárat) vajjal, esetleg felforrósított állapotban öntötték bele? De lehet, hogy egyszerűen kenyérre kenték és orálisan juttatták a szervezetbe. Majd kipróbálom mindegyik variációt és beszámolok.

            Talán kevésbé ismert adat, hogy május 1.  Szent Jakab apostol napja. Ezzel kapcsolatban is létezik egy jó történet: a pogányok annak idején rágalmazták (tudnék egy mai használatos durva kifejezést is ideírni: leku...vázták) Valburga nevű hajadont, mert Jakabbal és Fülöppel, tehát férfiakkal járta a terepet és végezte a tömegek hittérítését. Valburga, hogy bebizonyítsa tisztességét, mi több: a szüzességét, a földbe döfte vándorbotját, és láss csodát! a vándorbot (bizonyos idő után) kizöldült! Innen ered (részben) a természet megújulásának, valamint a szerelem (és ami ezzel jár) szimbóluma, a Májusfa („áll, mint a Májusfa”). Ugyanezzel az eszközzel vallottak szerelmet egykoron a szégyenlős legények a kiválasztott menyecskének. Évente egyszer. Megvárták május elsejét és a menyecske háza előtt a földbe szúrták a Májusfát. Tízemeletes, negyvenlakásos épület esetén a hajadonok egymás között eldöntötték kinek szól (és kitől jön) a vallomás.   

            A hiedelemhez, vagy inkább a paraszti megfigyeléshez tartozik az is, hogy ha május első napján esik az eső, azért nem szabad bosszankodni. Ellenkezőleg! Örülni kell, mert gazdag lesz a termés.

            A fentiekben említett szokásoktól és hiedelmektől sokkal ismertebb és fontosabb immár 127 éve, hogy május első napja a munka és a  munkásosztály ünnepe. A nincstelen proletárokat már senki sem említi, Magyarországon is hivatalosan a Munkavállalók Ünnepe. Ezúttal nem térek ki arra, hogyan verte át a legalattomosabb módon az új rendszer a munkásosztályt, hogyan mondott le ez a réteg – fontos hozzátenni: kiválasztott vezetőin keresztül! - önként, a demokrácia áldásában és a jólét ígéretében bízva a hatalomról, hogyan került olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor nagy nehezen sikerült kiharcolnia, hogy ne napi 16 órán, hanem „csak” nyolc órán át zsákmányolják ki. Ideje lenne a 3x8 óráért és a tisztességes foglalkoztatásért (fizetett nyujgdíjjárulékkal, évi szabadsággal, szabadnapokkal stb) ismét harcba szállni. Igaz, kevesebb a remény a sikerre, mint a XIX században.

            A Magyar Népköztársaságban és a hasonló szocreál országokban hagyományosak voltak a Május 1-jei felvonulások. Ahol a dísztribünön feszítő elvtársak előtt a korábbi években inkább a hadsereg erejét fitogtatták, a későbbiekben a gazdaság és az egész társadalom elkötelezettségét a rendszer iránt. Érdekes látni nem is olyan régi (színes) fotókat a 80-as évekből, ahol a termelői vállalatok felvonulói mellett ott büszkélkedtek felirataikkal az Operaház, vagy az ELTE dolgozói is!

 Megjegyzem, hogy akkori hazámban, Jugoszláviában – részben azért is, hogy ne hasonlítsunk a szocreál táborhoz, amitől Tito minden szempontból igyekezett távolodni – 1965-ben beszüntették a Május 1-ei felvonulásokat. Pontosabban: úgy határoztak, hogy csak öt évente rendeznek katonai felvonulást éspedig a Győzelem napja, május 9. alkalmából. Ennek katonai-politikai okai voltak, be kellett mutatni a világnak, hogy Jugoszlávia továbbra is a 4. legnagyobb katonai hatalom Európában. A miheztartás végett, hogy azért akárki ne induljon el ellenünk. Az utolsó ilyen jellegű katonai felvonulásra egyébként 1985 május 5-én került sor, a fasizmus feletti győzelem 70. évfordulója alkalmából, a hadsereg, rendőrség, területvédelmi egységek mintegy 11.000 tagja vonult fel, több mint 760 harci jármű gördült végig, helikopterek, repülőgépek húztak el Belgrád város, pontosabban a Szövetségi Képviselőház épületénél felállított dísztribün előtt. Ahonnan már hiányzott az öt évvel korábban elhunyt Tito marsall. Nagyon hiányzott, mert 1990-ben már e hadi potenciál egyes vezetőinek a fejében a legsötétebb hazaáruló gondolatok motoszkáltak és nem is került sor díszfelvonulásra.  

Jugoszláviában a Munka ünnepe mindig (legalább) két napos ünnep volt. Ezt a szép hagyományt átmentette Szerbia Köztársaság is (de Horvátország például nem, ott hasonlóan, mint Magyarországon május 2-án már dolgozni kell(ene). A két ünnepnap közötti munkanapot általában áthidalták s ennek köszönhetően a legszebb tavaszi hónap négy-ötnapos pihenéssel indult. Az idén négy napossal. Az ország vezetése már azért sem erőltette a Május 1-ei felvonulást, mert tudta, hogy az emberek nagy része ezen a napon kivonul a természetbe, ott süt, főz a szerbek csevapot és egyéb finomságokat forgatnak a "rostiljon", a magyarok a bográcsot (nagyobb társaság az üstöt) részesítik előnyben, amiben halászlé vagy paprikás rotyog.

Magyarországon a virsli-sör kombinációnak hagyományát emlegeti mindenki Május 1 és a majálisozás kapcsán. (Ez is egy szimbolikus erejű különbség az egykori két rendszer között: virsli vagy csevap, a kisebbségi sorban tengődőknek bográcsos). Számos internet portálon megmagyarázzák ennek okát: a virsli és a sör is ipari termék, amit a munkásosztály termel, ezek fogyasztásával tehát saját termékük iránti keresletet növelik. Abból kiindulva, hogy a két háború között a sör még az uraság italának számított, azzal, hogy az ötvenes években a munkásosztály számára is hozzáférhetővé vállt ez a nedű, a melósok is megtisztelve érezték magukat. És praktizálták is rendesen az urizálásnak ezt a megnyilvánulását. Szerintem a sör komolyabb eledel után jobban csúszik, mint a kétes összetevőkből készült kalóriaszegény virslire, de nem erőltetem véleményem.

Már azért sem, mert be kell vallanom valamit amivel bizonyára sokaknak nagy csalódást fogok okozni: nem csak virsli után (brrrr!) hanem egyáltalán nem kedvelem a sört. Egész életemben igyekeztem rávenni, rászoktatni magam, hiszen egy kellemes baráti találkozásnak, beszélgetésnek mi lehet a kellemesebb formája, mint a sörözés. Akik ismernek, tudják, hogy a rövid italoktól nem idegenkedem, kedvelem a jó borokat, a fröccsnek minden kiszerelését, de a sör keserűségét nem tudtam megszokni. Hasonlóan a joghurtot sem. Amikor a gyerekek kicsik voltak mondogatta is a feleségem, hogy hallgassam el ezt az ellenszenvemet, diszkréten mellőzem a joghurtot, nehogy ők is, apjukra hivatkozva...

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy minden jugó származású ember és gyerek szinte istenített eledele, a burek sem tartozik a kedvenceim közé. Elfogyasztom, meg dicsérem, meg szóban rajongok is, hogy ne lógjak ki a sorból, de -. A múltkor, amikor otthon jártunk én mentem el burekot vásárolni (mert az egész család őszintén imádja) a kioszkos miután átnyújtotta megkérdezte, mit kérek hozzá: sört vagy joghurtot?