Kutyák és biciklik

Az eddigi évtizedeim során nem volt szerencsém a kutyákkal és a biciklikkel. Számtalan kellemetlen történetet, egészen frisseket is, tudnék felsorolni, a kutyákkal való kölcsönös ellenszenvből eredően. Nem teszem, mert akkor elveszíteném a nagyszámú kutyaimádó és állatvédő ismerősöm rokonszenvét. Pedig igazán törekedtem, annyira szerettem volna én is, mint mások, megsímogatni a kutyuska okos, kedves fejét, elgondoltam, ha úgy alakul, hogy egyszer kertes házba költözünk, elhozunk a menedékhelyről egy saját kiskutyát, aki esetleg  barátsággal viszonyulna hozzám... Nem tudom, hogy ez bekövetkezhetne-e, az eddigiek során ez az állatfajta csak vicsorítással, hiszterikus ugatással, támadással fogadta jelenlétemet. Még a legkisebbek is, éppen ezek a leutálatosabbak... Na de nem folytatom, mert még -.

            Általában a bajok forrását a gyermekkorban keresik. A kutyákkal és biciklikkel való malőröm is akkor kezdődött. Talán még 3 éves sem voltam, amikor Becsén, a Városban, a Mosa Pijade és a Zöldfás (akkor Boris Kidric) utcák kereszteződésénél lévő vasárus bolt kirakatában kinéztem magamnak egy zöld színű háromkerekes kisbiciklit. Beleszerettem. Rágtam a szüleim nyakát, rimánkodtam, de végül nem azt, hanem egy bontott részekből összehegesztett nagyobb, kétkerekű kerékpárt kaptam. „Nem kell a Seszták biciklije, én a bukszásat akarom” – fakadtam ki. Akkoriban a Dungyerszki-kastélyhoz tartozó iskola épületben éltünk, a Hegyesi úton, abban a magasságban a Topolyai úton volt egy néhány házból álló kis település, aminek még neve sem volt. Ezek között az egyik házban működött a Seszták féle kovácsműhely. Édesapám jóban volt a Seszták bácsival, aki összeheggesztette az említett kerékpárt. A háromkerekeset pedig azért neveztem bukszásnak, mert az ülésre rá volt erősítve egy kis szerszámos erszény is, mint a nagy bicikliknél.

            A Seszták biciklit – értelemezésemben: biciGli -  nem tudtam vezetni, mert el sem értem az ülést, így a kerékpározásom abban merült ki, hogy naphosszat tologattam. Mire felnőttem akkorára, hogy elértem volna, meguntam.

            Az elkövetkező évek, évtizedek során sem volt szerencsém a bringákkal. Nem is igen kedveltem ezt a járműt. A legtöbbször az bosszantott, hogy leesett a lánca, miután kezeimet összeolajozva visszaraktam, ismét leesett... Vagy nyolcas volt a kerékben, vagy a kerék hozzáért a sárvédőhöz, vagy „szalajtott” (hiába forgatja az ember a pedált, kerék nem veszi át a fordulatott, különösen emelkedőknél jelentkezett ez a meghibásodás), vagy „bekapta a lánc” a nadrágom szárát, vagy... Olyan is volt, hogy a rendőr meg akart büntetni, mert nem világított a lámpa és veszélyeztettem a közbiztonságot. Amikor Újvidéken laktunk, végre szert tettem egy hibátlan kerékpárra, egy időben ezzel karikáztam be a Magyar Szóba a munkahelyre a Duna parti sétányon keresztül. Egy szerencsétlen napon, délután a lépcsőházban valaki lelopta róla mind a két kereket, pedig a kerékpár törzse oda volt láncolva a lépcső korlátjához...

            Sokat beszélgettünk a családban arról, hogy milyen egészséges a kerékpározás, Budapesten mindenfelé léteznek kerékpárutak, körbe lehet karikázni a Margit szigetet, a Hajógyári szigetet... Vettünk egy kerékpárt, amit Emma felségemmel felváltva használtunk, majd idén májusban a Margit utcai kereskedésben vásároltam magamnak egy jóképű, fehér, vázas (tehát férfi) biciklit. Azóta kettesben tettünk kellemes utakat, például a Római partra, de a vasúti hídon is átmentünk Újpestre, tervben volt, hogy bevállalunk egy túrát egészen a Margit hídig, vagy még tovább.

Az egyik ilyen biciklizés során furcsa hangokat hallottam a hátsó kerék felől. Kirepedt a gumi és hozzáért a sárvédőhöz. Még el tudtam menni vele a hozzánk legközelebbi szerelőhöz, aki lecserélte az abroncsot 5000 forintért.

Vasárnap reggel elhatároztam, hogy még a tervezett délutáni bringázás előtt teszek egy kőrt, hogy felfedezzem, honnan hallatszik a hangos szurkolás, amin már napok óta tépelődünk. Az óbudai III. kerület stadionja nem lehet, nem abból az irányból jön,az észak-nyugati irányban pedig tudtunkkal nincs semmilyen stadion. Pedig nem tíz-húsz, hanem legalább száz ember szurkolása hallatszott. Elindultam nyugati irányban, megtettem majd 5 kilométert amikor egy nagy durranással,  szétfeslett az első kerék gumija, mint ahogy a Forma 1-es futamokon olykor megtörténik. Még szerencse, hogy komótosan vezettem, a defektet túléltem, nem repültem le az árokba. Nem maradt más hátra, hazatoltam a bringát. Mellettem jókedvű, egészségesen izzadó kerékpárosok húztak el, én meg baktattam az út szélén szomorúan, a tűző napsütésben. Hétfőn reggel pedig tolhatom a mesterhez (4,5 km) aki remélhetőleg egy újabb 5000 forintért megreperálja. Ha belegondolok: ez a plusz 10.000 forinttal akár rendes kerékpárt is vásárolhattam volna.

De nem adom fel! A jövő héten ismét bringára pattanok. Annak reményében, hogy nem fog megismétlődni sem a durr-defekt, sem az, ami egyszer fiatal koromban: a városon kívül bringázva valahonnan kifutott egy nagy, fekete szállási kutya, aki megkergetett, nem tudtam elérni akkora sebességet, hogy a vadállattól elmeneküljek. A nadrágom szárának cafatai maradtak a fogai között.

P.s. Utóbb felfedeztem a szurkolás forrását is. Nem messze tőlünk, csak más irányban mint ahogy gondoltam, szinte egyik napról a másikra kinőtt egy baseball-pálya. Nem akármilyen pálya, hanem, hivatalosan: aréna. Szerintem egy kis túlzás azt a két sor lelátót arénának nevezni, de a feltüntetett elnevezés: Óbudai Baseball Aréna. Ősztől majd kilátogatok – ha már itt van a szomszédságban – a magyar baseball dicső hagyományait ápoló, már nevében is magyaros Budapest Reds Baseball SC mérkőzéseire. És vásárolok egy baseball ütőt. Nem árt, ha van a kocsiban...

A festett madarak folyója

Az 1970-es Labdarúgó VB előtt arra fogadtam, hogy Uruguay fogja elnyerni a győztesnek járó Jules Rimet aranyserleget. A lehetséges diadalt abból következtettem le, hogy 1930-ban és 1950-ben is ez a, két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország vívta ki. Tehát: húszévente ők győznek. Az égkék mezben játszó csapat akkor el is jutott egészen az elődöntőig, ahol minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb brazil válogatottja, a VB-t is megnyerő csapat ellen maradtak alul, úgy, hogy az uruk vezettek 1:0 ra (majd kaptak egy hármast). Brazíliának ez volt a sorrendben a harmadik VB-diadala (Uruguaynak is az lett volna) és ezzel az övéké lett az 1930-tól vándorserlegként használt, Nikét, a győzelem görög istennőjét ábrázoló aranyserleg. A kupát Peléék magukkal vihették, a Brazil Labdarúgó Szövetség székházában állították ki. Azt nem írhatom, hogy „őrizték”, ugyanis 1983-ban, szégyenszemre, ismeretlen tettesek ellopták az Arany Istennőt, a Jules Rimet kupát, és azóta sem találták meg. Valaki otthon, magában nézegeti esténként lefekvés előtt... (”Emma, hova is tettük azt az aranykupát, amit Brazíliából hoztam?”).

            Írom: a két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország. Ez a kis ország, amely 1825-ben nyerte le függetlenségét Brazíliától (miután Brazília függetlenedett Portugáliától), és mindössze 3 millió 407.060 (plusz Suarez és Cavani, azaz 3.407.062) lakosa van szemben a 202 milliós Brazíliával és 43 milliós Argentínával, a labdarúgásban többször is súlyos csapást mért szomszédaira. A legnagyobb, Brazíliában nemzeti tragédiaként megélt csapás, amit azóta is Maracanazoként emlegetnek, 1950 július 16-án következett be Rio de Janeiróban a Maracana stadionjában 199.954 néző előtt történt, a II. világháború után újraindított foci VB döntőjében, amikor Uruguay 1:0-ás brazil vezetésre két gólt lőtt és gyászba borította Brazíliát.

            A Celeste (az uru-válogatott beceneve) szombat este (június 30-án) Portugáliát küldte haza Ronaldostól, mindenestől a most folyó VB-ről, és vette el jókedvét egy ország lakosságának, ha nem is akkora tragédiát okozva, mint 68 évvel ezelőtt Rióban. Külön örömömre szolgált, hogy nem csak a győztest, hanem a pontos eredményt (2:1) is eltaláltam egy tipp-versenyen.

            Mi a titka az uruguayi labdarúgásnak? Mitől foci-hatalom ez a (Suriname mellett) legkisebb Latin Amerika-i ország? Hol teremnek ezek a játékosok, mitől ennyire jók?

            „Christiano Ronaldo magában hordozza egyedül mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel szöges ellentétben áll az uruguayi labdarugó-kultúra. Ronaldo önző, egocentrikus, magát a csapat fölé helyezi, a csapat őt szolgálja ki... Uruguayban, amióta játszák ezt a játékot a csapatjáték a legfontosabb” – írta a montevideoi Refere című napilap a Portugália-Uruguay mérközés napján a beharangozóban a lap sportszerkesztője. Így is történt, a képzett, technikás, jó erőnlétű, többnyire erős európai, brazil és argentín csapatokban játszó játékosokkal rendelkező együttes oroszlánként harcolt, a Suarez-Cavani csatárpáros pedig csodát művelt.

Az uruguayi labdarúgást közelebbről ismerő szakírók a Celeste csapatjátékát tartják a legnagyobb értékként. Az elmúlt több mint egy évszázad során voltak neves uruguayi játékosok – az 1930-as korosztály legjobbjai Hector Scarone és José Andrade, az 1950-es sikercsapaté Oscar Miguez, az utóbbi évtizedekben Recoba, Forlan, Zalayetta, és persze Suarez meg Cavani váltak ismertté - de ezek a nevek közelről sem csengenek úgy mint Leonidas, Pelé, Garincha, Zico, Socrates, Ronaldo (a kövér) a braziloknál vagy Kempes, Maradona, Messi az argentínoknál. Uruguayban nem sztárokat nevelnek, hanem csapatjátékosokat. A hozzáértők nagyra értékelik a rendkívül szakszerű játékosképzést, ezek között érdekes kiemleni a montevideoi Danubio csapat foci-iskoláját (a klubot egykoron a bolgár Lazarov fivérek alapították és nosztalgiából a Dunáról nevezték el), innen érkezett Recoba, Sosa, Forlan és Cavani is. Az utóbbit ifjúsági tornán remeklő teljesítménye miatt hozták át az olaszok (Palermo) Europába, még mielőtt hazájában a két nagycsapat valamelyikében kipróbálta volna magát.

            Érdekes felfigyelni arra az adatra, hogy a mindössze 3,5 millió lakosú országban

(másfél Budapest) több mint 165.000 igazolt labdarúgót tartanak nyilván, ami egyrészt a sportág óriási népszerűségét, másrészt a válogatási lehetőséget bizonyítja. Szinte minden a fővárosban, Montevideoban történik, az uruguayi első liga 16 csapatából 13 fővárosi. A két legnagyobb és legismertebb a Penarol és a Nacional. Nemcsak Uruguay, hanem Dél Amerika egyik legsikeresebb csapatát, a Penarolt 1891-ben, amikor az ország lakosság nem érte el az 1 milliót sem, angol tulajdonban lévő vasúti társaság 118 dolgozója alapította, az alapítók között 72 angol volt. Az „aurinegros” (arany-feketék – a csapat mezszínéből eredő becenév) a kezdetektől fogva az országba nagy számban érkező bevándorlók között kereste a tehetségeket. A legnagyobb rivális csapatot, a Nacionalt ellentétként nemzeti érzelmű egyetemisták alapították 1899-ben és sokáig feltétel volt, hogy a csapatban csakis olyanok játszhatnak, akik Uruguayban születtek. A Nacional színe trikolór, kék-fehér-piros, José Artieras, a függetlenségért harcoló nemzeti hős zászlájának tiszteletére.

            Az írásomat azzal kezdtem, hogy 1970-ben Uruguayra fogadtam. Az idén természetesen nem, mert bármennyire is szimpatikus számomra a Celeste és az ország viszonyulása a labdarúgáshoz, evidens, hogy nem képez akkora erőt, ami a döntőig vihetné. Nagy a valószínűsége annak, hogy már a következő mérkőzésen, a csapatban és egyéniségekben is rendkívül erős franciák elbúcsúztatják. Az 1974-től használt 6 kilogrammos, 18 karátos aranyból készült FIFA World Cup Trophy-t pedig, hasonlóan mint 1970-ben Brazília fogja elhódítani. Most már nem adják örökbe, csak vándorserlegként viszik majd Rióba.

           Végére tartozom a cím magyarázattal. A festett madarak folyója (rio de los pajaros pintados) az ország nevének jelentése a benszülött, guarani nyelven Juan Zorilla de San Martin uruguayi költő értelmezése szerint. Mások szerint ez a magyarázat túl költői, ami biztos: az uru egy (festett?) madár, amelyik az ország legnagyobb folyója partján él.

            P.s.

            Ja! Az egyik legismertebb „argentín tangó” a La cumparsita zeneszerzője is uruguayi, Gerardo Mutos Rodriguez, noha sokan a szerzőséget az 1931-ben Buenos Aires fényei című film főszereplőjének, Carlos Gardellnak tulajdonítják, aki a szerzeményt a filmben előadta.