Szaxofon

 

Az új szomszéd tavaly ősszel költözött be a felettünk lévő lakásba. Még a beköltözés előtt nekifogott az átalakításnak, renoválásnak. Naphosszat zúgott a flekszer, a csiszoló, püfölt a kalapács... Egy felújítás ezzel jár, fogadtuk el megértően. A munkálatok még a tavasszal is folytatódtak. A pandémia idejére ideiglenesen hazaköltözött Laura lányom és én is home office-ban dolgoztunk. Amit gyakran megzavart felülről a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Emma többször is felment és megkérte, hogy legyen tekintettel, itthonról dolgozunk, video-kapcsolatban beszélünk a munkaadókkal...

Nem tudom mekkora felújítást végez, de a munkálatok még most sem fejeződtek be. Ma délelőtt éppen rá kívántam lelkileg hangolódni az akvarell festésre, erre: zdrrrrrrrrrrrrrrrr!

Az ilyen szomszédi viszonyulásra csak egy válasz létezik. Elővettem a szaxofonomat, amit több mint egy éve nem használtam. A tokkal a teraszajtót támasztjuk ki, erre használ. Hosszabb kihagyás után a fúvós hangszer hajlamos arra, hogy befuváskor kellemetlen, sipító hangokat produkáljon. A bemelegítés után háromszor eljátszottam a Tequila c. szerzemény szólóját. „Leszedtem”, megtanultam, mert ez egy klasszikus szóló. Mint ahogy megtanultam fejből Verlaine Őszi chansonját és Baudelaire Albatroszát. A szóló középső része magas fekvésben szól. Ezt a részt, gyakorlás végett többször is megismételtem. Nagy hangerővel, ahogy a tüdőmön kifért.  Közben előjöttek a sipító hangok is. Másfél éve nem fújtam a hangszert, gondok akadtak a a nád szorításával.

A hangszerem megérdemli, hogy elmondjam hogyan került hozzám. Ez egy Buffet-Crampon gyártmányú tenor szaxofon. Amikor 15 éve elvittem Pilisvörösvárra a legjobbnak tartott mesterhez felújításra, ő a hangszer száma alapján kikereste, hogy 1964-ben készült! A francia hangszergyár, amelyik a klarinét gyártásban a No 1., csak korlátozott számban készített szaxofont. Amivel a szaxofonok Mercedesének számító Selmert kívánta felülmúlni. Hangban sikerült, talán, de nagy hiányossága, hogy túl súlyos. Egy idő után abbahagyták a gyártását.

Szülővárosomban, Becsén élt egy Bogica Dunđerski nevű dzsessz-dobos, aki a becsei könnyűzene történelmének legendájának számított. Az 1960-as években muzsikált. Óriási finomsággal, érzéssel, átéléssel. Egyszer elmondta, hogy akkor csalódott legjobban az „elektromos zenében”, amikor Becse első beat-zenekara elhívta helyettesíteni, mert a dobosuk lebetegedett. A Satisfaction c. számmal kapcsolatban kifogásolták, hogy nem jó. Miért? – kérdezte. „Bogica, ne cifrázd, és sokkal hangosabban püföld!” – ez volt a válasz és utasítás.

Bogicának volt egy Amerika-imádó bátyja, akivel együtt kezdett el zenélni. Batukának hívták, a becsei zeneiskola igazgatója szülővárosunk legtehetségesebb zenészének tartotta. Az 1960-as évek közepén lelépett Amerikába. Zenekarokban játszott és volt saját zenei produkciós irodája is. 1978-ban, amikor végképp bejezte pályafutását „szögre akasztotta” hangszerét, a tenor szaxofonját elküldte Becsére, az öccsének. Hátha Bogica két fia közül valamelyik esetleg érdeklődik a szaxofonzás iránt. A két fiú is zenészként cseperedet fel, egyik apja nyomdokaiba lépve a dobokat választotta, a másik a basszus gitárt.

Akkoriban, 1977-78-ban, döntöttem el, hogy megtanulok fúvós hangszeren játszani. A becsei tűzoltó zenekar szaxofonistájától vásároltam egy alt szaxofont. A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy ne vonyítson, erre a te fiad elkezdett szaxofonozni az udvaron...”  Ha sokáig is tartott, kitartó gyakorlással belejöttem, megtanultam szaxofonon játszani.

Egyszer felhívott a Bogica bácsi és közölte: hallotta, hogy érdeklődöm a szaxofon iránt, neki lenne egy Amerikából, szép plüss-tokban, érkezett eladó hangszere. Megnéztem, kipróbáltam. El voltam ragadtatva. Mibe kerül? – kérdeztem a dobos legendát. „Fogalmam sincs, hogy mi lehet az ára, de az imént hoztak egy teherautó sódert az építkezéshez. Kifogytam a pénzből, ha kifizeted, a tiéd a hangszer” – válaszolta. Kevés híján volt nálam annyi kp amit a türelmetlenkedő  sóder-leszállítónak kellett fizetni. A hiányzó részért hazafutottam és lett egy gyönyörű, értékes hangszerem, amit ma is őrzök. Igaz, az utóbbi években többnyire a teraszajtót támasztjuk ki vele...

Abban az időben voltak olyan szerzemények, ahol szerepet kapott a szaxofon, a zenekarban, ahol játszottam, befújtam a szólókat, ezzel is változatosabbá téve fellépéseinket. Majd abbahagytam a zenélést, hanyagoltam a szaxofont is.

Ehhez a hangszerhez kötődik életem legcsúfosabb, legkellemetlenebb leégése, amit zenészként megéltem. Létezik Budapesten egy Shades nevű együttes, amelyik az 50-es, 60-as (a Hungária miatt a 70-es) évek zenéjét játssza. Nagyon jól. Amikor a zenekar 1998-ban megalakult, basszus-gitárosként egy ideig játszottam velük. Akkor még csak Shadows  számokat adtak elő, azóta jócskán kibővítették a műsorukat. Két évvel ezelőtt kedvem támadt, hogy aktivizáljam magam és felajánlottam, hogy csatlakoznék hozzájuk hiszen a szaxi ebben a műfajban nagyon hiányzik. Az ötlet akkor támadt, amikor hallgattam az egyik fellépésüket, ahol Hungária számokat játszottak, szaxofon szólók nélkül. Különösen a „Várni rád egy éjen át” című szerzeményben hiányoltam. A zenekar vezetője örömmel vette a felajánlást, átküldte azokat a számokat, amelyekben szaxofon szóló hangzik el. Heteken keresztül „szedtem”, betanultam. Megjegyzem, hogy a Hungária együttes számaiban felcsendülő szaxi-szólókat, nem volt könnyű megtanulni, de sikerült. Szerintem. Bevallom, hogy voltak olyan terveim is – mivel elsősorban zeneszerzőnek tartom magam – hogy írok ebben a stílusban eredeti számokat nekik. Mégis más, amikor egy zenekarnak vannak saját szerzeményei is. El is készült néhány.  Közöltem, hogy készen állok a meghallgatásra. A zenekar erre az alkalomra kibérelt egy próbatermet. Megérkeztem a próbára. Nagyon rossz állapotban. Valami nyavalya fogott el, vírus, olyannyira, hogy az egyébként is „bibis” fülem is begyulladt, alig hallottam. Magamat sem és a zenekart sem. Alig jött ki levegő a tüdőmből, nehezemre esett a fújás. Be voltam lázasodva (amikor hazamentem 39 fokos lázat mért le a feleségem). A lényeg: olyan pocsékul játszottam, mint még soha. Semmi sem sikerült. A legegyszerűbb szólókat sem tudtam eljátszani, pedig negyven éve szaxofonozok! „Tanár úr, készültem...!” Láttam amint a zongorista és a dobos (akiket nem ismertem) összenéztek „ki ez az amatőr, akit a Gabi elhívott?”. Összepakoltam a hangszeremet és elkotródtam. Már másnap ágynak estem, két hétig feküdtem vírusos tüdőgyulladással. A zenekar ezek után persze, nem hívott vissza és a felajánlott szerzeményeim iránt sem tanúsítottak érdeklődést. Nagyon sajnáltam. Azóta is.   

Tegnap délelőtt, miután harmadszor is eljátszottam a Tequila-szólót megszűnt a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

 

 

A Mirabeau-híd refrénje

Csütörtökön este valamennyivel 9 óra után egy bilincsbe vert megtermett fiatalembert vezetett ki a rendőrség a párizsi Gros utca 37. szám alatti épületből. Az eset nagy visszhangot váltott ki, a beszámolók napokig uralták a párizsi bulvár lapok címoldalát. A gyanúsított nem akárki volt: Guillaume Apollinaire neves (azóta pláne) költő. Azon a bizonyos csütörtöki napon a naptár 1911. szeptember 7-ét mutatott. A bűncselekmény amivel terhelték sem egy akármilyen ügy volt: bűnpártolás Leonardo da Vinci Mona Lisa című festményének elrablása bűncselekményben. Jocondát a Louvre múzeumból 1911. augusztus 21-én lopták el. Az ügyben, nyomozási szakaszban a bíró elé állították a költő jó barátját, a talán még nálánál is híresebb (akkor még fiatal, feltörekvő) Pablo Picasso festőt is. 

A költő és a festő szerepe is tisztázódott. Az ügybe azért keveredtek bele, mert Apollinaire korábbi titkára, egy bizonyos, belga illetőségű Géry Pieret a Louvre-ból korábban ellopott három szobor (a francia kifejezés statuette – szobrocska) közül egyet eladott Picassonak, ami a festőt megihlette az Avignoni kisasszonyok című alkotás megfestéséhez. A rendőrség a nyomozás során első körben – eléggé gyermeteges módon – azokat ellenőrizte, akik korábban már tulajdonítottak el műtárgyakat a Louvre gyűjteményéből. Mellesleg, ez a módszer teljesen tévesnek bizonyult, a bűncselekményre csak több mint két év után derült fény, akkor sem a francia rendőrség nyomozásának köszönhetően, miközben a keresett világhírű Leonardo alkotás majd két éven át Párizsban, a Louvre-tól nem is olyan messze, egy rejtekhely félhomályában pihent.

Egy francia nyelvű kriminalisztikai portál napra bontva leírja a költő öt napját, 1911. szeptember 7-től 12-éig, az elfogásától a feltételes szabadlábra helyezéséig miután a gyanusítás tisztázódott: semmi közük a két héttel korábban történt Joconda-elrabláshoz. Nem csak a XX. századi és nem csak a francia, hanem a világirodalom kiemelkedő egyénisége, a szürrealizmus elődje, a szimbolizmus, kubizmus és egyéb –izmusok egyik legnagyobb képviselője ólomlábon járó óráit a Santé utcai börtön sivár cellájában pipázással, olvasással és írással töltötte. Ott írta meg, többek között a talán legismertebb verse, a Mirabeau-hídjának refrénjét.

A vers, amely híressé tette Párizs, egyébként nem igazán látványos  Szajna-hídját, először a Les Soirées de Paris (Párizsi esték) folyóirat első számában 1912. februárjában jelent meg (a folyóirat egyik alapítója is Apollinaire volt, az első számban jelent meg a modern festészetről írt tanulmánya is).

A verset Marie Laurencin festőnőhöz (stílusát a fauvizmus és a kubizmus között elhelyezkedő nymphizmushoz sorolják) kötődő, hét éven át tartó viharos és botrányos szerelem ihlette.  A festőnő és a költő is abban az időszakban a Mirabeau híd közelében, a Szajna jobb partján (pestiesen szólva a „budai oldalon”) Párizs elegánsnak számító Passy városrészében laktak (Marie a La Fontaine utca 32, Apollinaire először a Gros utca 15 alatt, majd innen, árvíz miatt átköltözött a 37. szám alatti épületbe). Az egyébként leszbikus hajlamú festőnő az akkori párizsi művészvilág közismert személyiségének számított, portréin megörökítette sokukat. Később teljesen kegyvesztetté vált, mert a náci megszállás alatt kollaboráns volt, igaz állítólag minden szálat megmozgatott, hogy kiszabadítsa Max Jacob barátját, de sikertelenül...

A vers refrénje eredetiben: 

Vienne la nuit sonne l’heure/Les jours s’en vont je demeure

Szó szerinti, tükörfordításban:

Jön az éj az óra üt/múlnak a napok én maradok

A versnek – tudomásom szerint – hét magyar nyelvű átköltése létezik (Paul Verlaine Őszi sanzonjával tizenkét költő, műfordító próbálkozott). Az alábbiakban, szemléltetve a műfordítás megpróbáltatásait, a legmegfelelőbb megoldás keresésének gyötrelmeit, felsorolom, hogy a refrént ki hogyan költötte át és az Olvasó akár állást is foglalhat. Természetesen ajánlatos lenne megismerni az egész vers műfordításait, de ettől, helyhiány miatt eltekintek, akit érdekel, megtalálhatja. (Apolinnaire nem használt irásjeleket, ezeket a műfordítások is mellőzik):

Illyés Gyula: Jövel éjjel óra kondulj/Minden elmegy minden elmúl

Eörsi István: Óra verj az éjszakában/Megy az idő én megálltam

Mészöly Dezső: Csak szállj le éj az óra üt/Csak szállj idő én várok itt

Rónay György: Jöjj éj verj óra lassan/Az idő megy én maradtam 

Vass István: Jöjj el éj az óra verjen/Száll az idő itthagy engem

Havas Kálmán: Jönnek az éjek és múlnak a napok/S mindennek dacára még mindig itt vagyok

Kemény Ferenc: Éj jön múlnak a napok/Óra üt én maradok

A fenti példa is bizonyítja mennyire függ egy irodalmi mű megismerése a műfordító tudásától, habitusától, ihletettségétől... Amikor még nem létezett fényképezőgép a festők, akik megtehették meglátogattak  híres festményeket és gyakran másolatot is készítettek, hogy hazatérve ne csak szóban tudják bemutatni barátaiknak, festő-társaiknak,  érdeklődőknek. Megtörténhetett, hogy például a Mona Lisáról – ha már említettük – hét különböző festő hét különböző másolatán keresztül ismerkedhetett meg valaki Leonardo remekművével. A másolatok (de még a fényképek is), hasonlóan mint a műfordítások (említhetnék egy banálisabb példát is: foci-meccs rádió közvetítése...) csak érzékeltetik több-kevesebb sikerrel az eredeti művet. A teljes élmény és érték az eredeti műalkotás megismerése. Amihez fel kell(ene) keresni a festményt illetve elsajátítani az idegen nyelvet magas szinten.

           

Jelen esetben a francia nyelvet, hiszen Apollinaire francia költőnek számít és franciául írt. Noha ereiben egy csöpp francia vér sem csörgedezett! (Akik esetleg nem tudták: a költő Rómában született 1880.08.25-én, Guglielmo Alberto Wladimiro Alessandro Apollinare de Kostowitzky néven anyakönyvezték néhány napos késéssel, miután édesanyja meggondolta, hogy vállalja-e fiát. Az édesanya Angelika Kostowiczka lengyel arisztokrata származású, a mai Fehéroroszország területén lévő Nowogradekban született kalandornő volt, aki játékbarlangok környékén (Monaco, Nizza, Cannes) kereste a kapcsolatokat és boldogulását. A költő édesapja egy svájci olasz származású katonatiszt volt, aki nem vállalta az apaságot).

           

De miért is foglalkozom Apollinaire-el és Párizs harminchat Szajna-hídja közül éppen az említettel. Leányom nemrégiben Párizsban járt és a Mirabeau-hídra néző közszolgálati tévéépületben volt dolga. Meséltem neki a hídról és előjött Apollinaire... A hídon egyébként egy felirat is emlékezteti az arrajárót a versre:

            „ A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna / S szerelmeink / Miért jut eszembe az ma / Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra /  Éj jön, múlnak a napok/Óra üt én maradok”

            

Sutjeska

Az alábbiakban nem a négyszeres montenegroi bajnok, nikšići labdarúgó csapatról lesz szó. Hanem a folyóról, a Sutjeska kanyonjáról, vadregényes tájról...  I šire.

Személygépkocsival utaztunk a nyáron a Kotori öbölbe Bosznián keresztül. A hosszú út legizgalmasabb része Foča után, a Drinán túl kezdődik. A több mint ötven kilométeres szakasz próbatétel a (nem politikai hanem gépkocsi) vezetőnek, keskeny, kanyargós,  lejtőkből és emelkedőkből áll az út a Sutjeska kanyonjában, jobb oldalt meredeken a felhők közé nyújtózkodó hegyormok, balról a szakadék mélyén a folyó. Amelyet Tjentište után kétszer is híd szel át. Augusztus végén egy csörgedezve igyekvő, inkább patak mint folyó. Ám hóolvadás és nagy esőzések után vészesen meg tud duzzadni. 

Mint 1943 tavaszán, amikor vérfürdővé változott ez a táj a Piva és a Sutjeska folyók, a Durmitor és a Zelengora hegyek között. A jugoszláv történelem Ötödik offenzívának, a németek Fall Scwarz műveletnek nevezik a május 27-én kezdődő és június 15.-éig tartó ostromot. A német megszállók, olasz, bolgár és usztasa segítséggel, összesen mintegy 127.000 katona 300 repülővel támogatva megsemmisítő szándékkal körülvette a partizánokat. Ott volt a teljes vezérkar Tito főparancsnokkal az élen, a központi kórház 3.500 sebesülttel és mintegy 16.000 harcos. A majd három héten át tartott ádáz küzdelmek során 7.453 partizán, közöttük 597 „partizanka” (a háborúzás történetében szinte példa nélküli, hogy csatában ilyen nagy számú harcosnő áldozat) és több mint másfélezren a civil lakosság közül veszítette életét, a támadók oldalán 2768 német, 411 usztasa és mintegy 2000 olasz katona. A partizán áldozatoknak több mint fele, mintegy négyezren horvát nemzetiségűek voltak, elsősorban dalmátok. Ami kellemetlen helyzetbe sodorta a mai horvát államvezetést, amikor az áldozatok hozzátartozói az idén kérték, hogy legyen a horvát parlament, a Sabor a megemlékezés hivatalos védnöke. A II. Világháborús eseményeket és a fasiszta Független Horvát Állam (NDH) történetét a korábbi jugoszláv szemlélettől eltérően értékelő vezetés ezt elutasította, viszont vállalta a bleiburgi megemlékezést (usztasákat végeztek ki a partizánok) ahol személyesen megjelent az államfő is.

Az Ötödik Offenzívárol 1973-ban Sutjeska címmel film készült. Tito marsallt, aki ellenállt, hogy személyisége megjelenjen a korábban (1969-ben) készült Neretvai csata (Negyedik Offenzíva, illetve Fall Weis német elnevezésben) filmben ezúttal meggyőzték, hogy a film fő szereplője a Főparancsnok legyen. Ebből következett a dilemma: ki alakítsa Titót? Akármilyen mezei színész azért, nehogy már... A választás a kor egyik legnevesebb filmszínészére Richard Burtonre esett. A jugoszláv elnök vendégül is látta nyaralójában a Brioni szigeteken Burtont és feleségét Liz Taylort, majd személyesen is megjelent a film forgatásán. Többek között abban a jelentben, amikor egy légitámadás során megsebesült a bal válla. Burtonon kívül szerepet vállalt Irene Pappas görög színésznő is, a zenéjét a neves görög zeneszerző Mikisz Teodorakisz szerezte, az egyik forgatókönyv író pedig Szergej Bondarcsuk orosz (akkor: szovjet) híres rendező volt. A film minden idők legdrágább jugoszláv filmalkotásának számít, a bemutatóra 1973. július 4.-én került sor. Az ősz folyamán Jugoszlávia összes középiskolását elvitték a moziba, én is láttam a 124 perces alkotást. Tanítási időben végigvonult a becsei gimnázium összes tanulója, osztályonként felsorakozva a Kozara nevű moziba. A háborús jelenetekben gazdag, látványos film, főleg Tito lelki tépelődéseiről és harcosok egyéni sorsairól, tragédiájáról szól. Külön figyelmet szenteltek Sava Kovačević néphős hősi halálának bemutatására. Aki a Harmadik Hadosztály parancsnokaként a végső küzdelmekben, június 13-án esett el. Példát mutatva, elsőként rohant támadásra, maga után szólítva harcosait, noha a parancsnokok általában biztos fedezékből, hátulról küldik maguk előtt a harcosokat...

A film aktuális politikai okokból nem mutatja be az offenzíva történelmileg és hadászatilag legjelentősebb részletét. Azt, hogy a hadászatilag legképzettebb és az ellenség szerint is legjobb partizán hadvezér, a spanyol polgárháborút is megjárt, a Rudóban 1941. december 22.-én megalakult Első Proletár Brigád parancsnoka, Koča Popović megtalálta az ellenség leggyengébb láncszemét, egységével áttörte a gyűrűt ahol a 369. német haddest nem volt kellőképpen figyelmes, majd üzent a Vezérkarnak, hogy ezen a résen, amit harcosai védenek, nagyon gyorsan vonuljanak át. Tito, aki a politikamentes hadászati értékelések szerint túl sokat habozott Sutjeskán, zokon vette, hogy Koča Popović a Főparancsnok megkérdezése és jóváhagyása nélkül hajtotta végre a sorsdöntő áttörést. Egyes visszaemlékezések szerint, hiúságában megsértve azon nyomban le is váltotta Kočát, de azután meggondolta magát, amikor belátta, hogy parancsnokának nem volt sem ideje sem lehetősége (mobiltelefonok híján) konzultálni vele, gyorsan kellett cselekednie és a menekvés csakis neki és egységének köszönhető. Ennek hiányában, minden bizonnyal a Vezérkart megsemmisítette volna az óriási létszámfölényben lévő ellenség. A filmben Koča Popović nincs jelen, meg sem említik és az áttörést sem mutatták be egyértelműen és tényszerűen.

A Sutjeskai Csata 30. évfordulóján, 1973 június 15.-én nagyszabású megemlékezésre került sor a helyszínen. Tjentištén, az emlékműnél, ahol 3.301 elesett harcos nyugszik (az elesetteket egyébként három hónappal később szedték össze és temették egy közös sírba). A megemlékezésre a hivatalos protokoll nem hívta meg, a csata valódi hősét, Koča Popovićot, akit mellesleg a túlélő harcosok többszöri nyilvános felhívására csak 1953-ban nyilvánították néphősnek, annak ellenére, hogy óriási szerepet vállalt az ország felszabadításában, ő volt a Jugoszláv Néphadsereg első vezérkari főnöke, majd 1953 és 1962 között külügyminisztere, ő hozta össze Tito találkozását II. Erzsébet királynővel, Kočának köszönhetően kapott a hadsereg mintegy 15 milliárd dollár értékű amerikai fegyverzetet, ő volt rövid ideig az ország alelnöke... A lausanne-i gimnáziumot, majd a párizsi Sorbonne-on filozófiát végzett, André Bretonnal szoros barátságban lévő szürrealista költőt, nyugatbarát politikust (aki sohasem kedvelte a szovjeteket és viszont) ugyanis egy évvel a film bemutatása előtt, 1972-ben „érdemei elismerése mellett” menesztették. Amikor a Párt leszámolt a „szerbiai liberális hullámmal”, akik, Koča Popović támogatásával az ország demokratizálását követelték. Szabad véleménynyilvánítást meg ilyesmit... Hozzá kell tenni, hogy különösebb bántódása azon kívül, hogy nem polizálhatott és nem írhatott kedvenc lapjába a belgrádi Borbába (ahol például egyik cikkében szóvá tette a vezető elvtársak feleségeinek a társadalmi rendszerhez nem méltó viselkedését, túlkapásait, magyarán rongyrázását) nem történt, élte békés nyugdíjas éveit nyugalmazott tábornoki juttatásából Belgrádban, a Brioni szigeteken és dubrovniki házában (amit még a tehetős bankár apja vásárolt a háború előtt). Annak ellenére, hogy nem hívták meg, Koča Popović beült a „szpacseknak” becézett kis Citroenjébe, leautózott Tjentištére, felkereste egykori harcostársait, velük együtt megszállt a részükre felállított katonai sátorban, majd minden feltűnés nélkül visszautazott.

Tjentište egykoron a Népfelszabadító Háború hagyományait ápoló, szocialista fiatal nemzedék számára kultikus helynek számított. Egyik elmaradhatatlan célállomása a középiskolai osztálykirándulásoknak. Az én korosztályom ennek ellenére valami miatt kihagyta, később sem adódott alkalom arra, hogy bepótoljam ezt a mulasztást. (Egy másik mulasztást sikerült bepótolnom, ellátogattam egy fontosabb kultikus helyre, az Anfield stadionba Liverpoolban...) Az egykoron modernnek számító, mutatós szállodák, valamint a múzeum épülete lerongyolódtak. Hasonlóan, mint más, partizán emlékmű és emlékhely, ezt is a legutóbbi háborúban alaposan megrongálták, megalázták. Néhány évvel ezelőtt Szarajevóban tartottak az egykori jugoszláv köztársaságokból érkező muzeológusok egy tanácskozást ahol beszámoltak a népfelszabadítós emlékművek állapotáról. Itt hangzott el többek között, hogy a drvari emlékhelyet is megrongálták és ellopták Tito ott őrzött eredeti egyenruháját amelyet a születésnapjaként nyilvántartott május 25-én indított, Hetedik Offenzíva (újabb sikertelen kisérlet a fasiszták részéről, hogy megsemmisítsék a Vezérkart és a Főparancsnokot) során viselt. Az egyenruhát később – ez is elhangzott a tanácskozáson – Kanadában valaki 10.000 dollárért eladta egy gyűjtőnek.

A tjentištei emlékművet az idén renoválták. Mert egy furcsa esemény történt tavaly január utolsó szombatjának éjjelén: megnyílt a Föld az emlékmű előtt, mintegy 100 méter átmérőjű kráter keletkezett! El is terjedt a környéken a rémhír, hogy az ott eltemetett partizánok (mind a 3.301-en) megelégelték a történteket és elindultak bosszút venni azokon, akik megrongálták az emlékművet, meggyalázták emléküket, azokat a célokat, azt a társadalmi berendezést, amiért életüket áldozták... A geológiai magyarázat: földcsuszamlás történt.   

Végül egy aránylag friss információ azoknak, akiket a foci mégis jobban érdekel a fentiekben érintett témáknál: a nikšići Sutjeska a Telekom Első Liga (így hívják hivatalosan a montenegroi NB-t)  a szeptember 18-án lejátszott rangadón 4:1-re lesöpörte az addig éllovas, örök rivális fővárosi Budućnost csapatát és az élre állt.  

Vasárnap délután, Gyálán

A tanulság: sajnos el kell jönni Vajdaságból a vasárnapi ebéd előtt. Mert aki ebéd után indul, az a határon bedugul. Minél később és tovább ebédel annál nagyobb a veszély a hosszadalmas várakozásra.

A gyálai határátkelőhelyet mindeddig jól járhatónak tartottam. Valószínűleg a gyorsabb átjárhatóságnak híre ment és sokan, akik korábban más határátkelőhelyet vettek igénybe, áttértek erre az Észak Bánát-i lehetőségre. Vasárnap délután (ebéd után, persze) 15.47-kor érkeztünk a faluba, a sor vége közelebb volt a falu széléhez, mint a központhoz. Fél óra várakozás és araszoló haladás után elsétáltam egészen az átkelőhelyig és megszámoltam az autókat. Száznyolc jármű sorakozott előttünk.

Sétáltam egyet. A faluban igazi falusi „sunday lazy afternoon” hangulat honolt. Falusi szokás szerint bárkivel találkoztam, mindenki köszönt. Az egyik udvarban egy család vasárnapi ebédjét fogyasztotta. Az asztalon ott voltak a tányérok, tálak, de már a kalácsnál tartottak. Ők is rámköszöntek, az ismeretlen járókelőre. Visszaköszöntem és jó étvágyat kívántam. „Izvolte!” – hívott meg a családfő. Megköszöntem az invitálást és közöltem, hogy már elfogyasztottam az ebédet. (Ezért várakozok most itt a sorban).

Az autósor ekkor már végigért a falun, lehet, hogy a kanyaron is túl.  Egyszeriben több helybeli, KI rendszámtáblás autó elkezdte előzni a várakozó kocsisort. A sorból kiugrott egy német rendszámtáblás Audi is és a nyomukba eredt, gondolván, hogy ezek a helybeliek biztosan tudnak valami megoldást, gyorsított eljárást, ismernek valami kiskaput, esetleg nekik eltitkolt külön határátkelőhelyük létezik valahol, egy felüljáró a kerítésen át... Az öt autóból álló karaván (plusz a „gastarbeiter” család) befordult a szélső utcába balra. „Igen, körbemennek a párhuzamos utcán és a templomnál majd a sor elé vágnak” – feltételeztem tervüket. 

Nem az történt. A szélső utca végén a KI jelzésű autók egymás után leparkoltak egy épület előtt. Ekkor láttam, hogy a libalegelőnek gondolt zöld terület két végén hálóval ellátott foci kapuk állnak, magyarán: ez a helyi stadion, pontosabban focipálya. Az öt autóval pedig a vendégcsapat érkezett meg a gyálai Anfield Road-on. A német rendszámtáblás Audi is ekkor belátta, hogy elb...altázta. Visszafordult, megtalálta azt az autót, aki mögött állt és megpróbált oda visszasorakozni. Nem tudom mire jutottak, nem vártam meg az egyezkedés végét, mert váltottam Emma feleségemet a kormánykeréknél (ő sétál, én araszolok).

 Lassan a 225 éves templom közelébe értem, már láthattam a toronyórát. Valamikor, talán egy vasárnap délután háromnegyed öt előtt négy perccel megállt. És azóta nem mozdul az idő Gyálán. 

Poloska

Fekszem az ágyban. Ágyba döntött egy parányi, csak mikroszkóppal látható ellenség. A vírus. Több mint két hónapon keresztül sikerült ellenállnom. Végül az történt, mint a korábbi években is. A parányi ellenség akkor vívta ki KO győzelmét, amikor alkohol-absztinenciát rendeltem el magamnak. Voltak az ünnepek, meg az unalmas január, eldöntöttem előre, hogy Lóci születésnapja után (február 9.) semmi alkohol. Lócival még koccintottunk a Liverpoolban felfedezett White and Mackay skót nedűvel ebéd előtt, majd ebéd után finom vörös borral... Hétfőtől pedig absztinencia. Májtisztítás. Fogyókúra.

            Fekszem az ágyban és a mennyezetet bámulom. Belefáradtam az olvasásba, mert nem csak az orrom folyik, a szemem is állandóan könnyedzik. Aludni sincs kedvem, Egyébként is, alváshoz fel kellene szerelnem a maszkot... (az egy másik történet, hogy fulladás miatt csak orrbadugott maszkkal tudok aludni).

            Nézem a mennyezetet és egy poloskára figyeltem fel. Nem olyanra, amit a Szolgálat helyez el. Azt nem találtam meg. Nem is kerestem. A korábbi lakásban, a ’90-es években, biztosan lapult valahol. Akkoriban még aktív újságíróként naponta beszéltem Újvidékkel, a szerkesztőséggel, megbeszéltük mi történik az országban, Vajdaságban, a vajdasági magyarokkal... Exkluzív infókhoz juthatott az, aki lehallgatta. Ha lehallgatta. Nem becsülöm túl szerény személyem jelentőségét.

            Ez a poloska a mennyezeten mozgott. Jobb elfoglaltság híján lemértem a sebességét: tíz másodperc alatt kábé tíz centimétert haladt. Nyugatról keleti irányba. „Keleti nyitás!”. Fejjel lefelé. Nyomult vagy 18 centimétert, azután megállt. Gondolkodni? Mekkora lehet a poloska agya? Gondolkodik egyáltalán?

            Ha jól emlékszem a poloska-invázió Magyarországon tavalyelőtt jelentkezett. Nem tudni honnan másztak elő, de elöntötték a lakásokat. Mint a migráncsok. Naponta fogdostuk össze a padlóról, a falakról, az asztalról, a philodendronról, de még a TV képernyőjéről is, de ezek csak jöttek, jöttek. Mintha Soros hívta volna őket. Vagy valamilyen gyanús, hátsó szándékkal bajkeverő civil szervezet. Azután – szinte egyidőben, ahogy megépült a határon a drótkerítés – egyszeriben lanyhult a jelenlétük.

            Ha egészséges lettem volna, felpattanok az ágyra és Szilvia segítségével (Szilvia nem nőszemély, hanem papírtörlő) elkapom, és a budapesti szennyvízrendszeren keresztül küldem volna egyenest a jeges Dunán át a Fekete tengerbe.

Nem pattogtam. Szemléltem. Asszociáció: bogarak, Beatles. Imádom a Beatles-t, miért írtanám a bogarakat? Miért küldeném a jeges Dunába? Mit árt nekem ez a poloska? Jó, zenélni nem tud, nem tücsök, de nem csíp, nem repül az ember fülébe, szemébe, poharába, edényébe. Nem rágja le a vázában illatozó virágot, nem piszkítja be a falon lógó festményeket, képeket, nem zavarja a Wifit, a kábeltévét, a térerőt. Csak akkor ereszt magából büdös szagot, ha bántják. Így védekezik. Ezért is becézik büdösbogárnak. Ha nem bántják, nem árt. Szagtalan (mint a kínai parfüm fél óra elteltével). Mászik békésen a falon. Fejjel lefelé. Másodpercenként 10 centiméteres sebességgel. Keleti irányba. Ha megtett távoláságát a térképen vonalzóval meghosszabítanám, kiderülne, hogy Azerbajdzsán felé halad. Kábé 128 év múlva érne Bakuba, ezzel a sebességgel.   

De, mint ahogy a fenntiekben is említettem, Ringo egy ponton megtorpant. Spekulált. Meggondolta magát. Elállt a keleti iránytól. Parányi agyában azt döntötte el, hogy jobbra fordul. Dél felé. És határozottan, felgyorsult sebességel (tíz másodperc alatt immár 12 centimétert tett meg, kábé), mintha GPS vezérelné, tartotta a nyílegyenes déli irányt. (Röszke – Bitola –Fokváros).

Rövidesen kiderült az elhatározásának célja: a mennyezet közepére felszerelt lámpabúra alá kúszott be! Szörnyű még bele is gondolni, hogy ott tanyázik az egész rokonsága! Nem, nem lehet, hiszen ott, ha bekapcsolom a világítást nagyobb a hőség, mint ami Irakra, Dubajra, a szaúdiakra, Szíriára, Afrikára vár a klímaváltozás során húsz éven belül (majd csak akkor menekülnek tömegesen a migráncsok a Közel-, és Közép-Keletről, meg a Fekete Kontinensről Skandinávia és Grönland irányába! Olajgmágnásból lett koldusok fognak kéregetni Nuuk főutcáján!).

Megnyugodtam. Fél perc után kimászott a búra alól. Nem találta ott a rokonságát. Északi irány a mennyezet széléig, majd lefelé a falon, és: bekúszott az egyik festményem alá.

A fenntiekben leírt esemény a múlt kedden történt. Amikor még abban bíztam, hogy Neocitran, Coldrex, aszpirin C plusz, Béres C-vitamin, Supradyn, meg miegymás kigyógyít. Csütörtökön elkezdtem szedni a Becséről hozott antibiotikumot. Töredelmesen bevallom, orvosi utasítás nélkül, ugyanis influenza-járvány esetén nem lehet kivárni a sort az orvosnál, a váróteremben csak még változatosabb vírus-koktélt lehet összeszedni.

Ja, és a két skót úriember, White és Mackay is segítségemre sietett.      

Három óra tíz perc

Gimnazista koromban találtam ki, hogy karórámat tartósan átállítom minusz 3 óra 10 perccel: ha az én órám 5 órát mutatott (mindegy, hogy délelőtt vagy délután) az a 8 óra 10 percnek felelt meg a környezetemben nagy többség által használt Közép-Európai időnek.

Erre a fondorlatra a következő esemény miatt szántam rá magam: egy szép tavaszi napon, talán május volt, az újvidéki városi autóbuszban közelebb lépett hozzám egy csinos lány. Már-már azt hittem, hogy talán neki is megakadt a szeme rajtam vagy valami, és majd -. Közben csak a karórámról akarta leolvasni a pontos időd. Nem kérdezte, hogy „Fiatalember, bocsánat, hány óra van?”, amire én tovább fűztem volna a beszélgetést, esetleg leszálltam volna ugyanazon az állomáson, ahol ő... Szóval lehetett volna valamilyen folytatás.

Ekkor döntöttem el: ha valaki az én órám alapján szeretne tájékozódni, ne legyen az annyira egyszerű. A valós idő megfejtését a +10 perc hozzáadással nehezítettem meg, mert ilyen eltérés nem létezik. Az időzónák +/- teljes órákra tagolódnak.

Hogy még érdekesebb legyen a minusz 3 órás időszámítás egy olyan sáv, amely at Atlanti óceánon húzódik végig és a sávban csak egyetlen város található: Grytviken. Ha valakinek esetleg így, első olvasatra „nem ugrott be” hol található az említett város, emlékeztetném, hogy az Egyesült Királyság tengerentúli területeihez tartozó Déli-Georgia és Déli-Sandwich szigetek székvárosa (a Déli-Sandwich szigetek nem tévesztendőek össze az Északi-Sandwich szigetekkel, közöttük akkora a különbség, mint a lazacos és a kolbászos szendvics között). Az említett szigeteken a fókákon kívül nincs őslakosság, ennek ellenére 1982 áprilisában a Falkland válság idején ádáz csatákat vívott itt Argentína és az UK. A Vaslady (nem Hosszú Katinka, hanem Margareth Thatcher volt miniszerlenök-asszony) megmakacsolta magát, demonstrálni igyekezett a világ előtt, hogy a Brit Oroszlán nem fogatlan. Az említett évben április 3-án az Argentín hadsereg elfoglalta a szigeteket, de a britek április 25.-én visszafoglalták. Időbe tellett mire odaértek, hiszen a szóban forgó település és szigetek a Tűzföld és az Antarktisz között található, valahol a félúton, mind a kettőtől nagyon messze (tudom, hogy ez nem pontos távolsági meghatározás, de nincs kedvem kikeresni a pontos adatokat). Az egyáltalán nem angolos elnevezésű (az ide hajózó norvégek a névadók) Grytviken városkában – a temploma a képen látható – lényegében csak tudósok, kutatók, helyőrség, némi államhivatal valamint fóka- és bálnavadászok tartózkodnak rövidebb-hosszabb ideig. Templom létezik, feltételezm, hogy hentes, és pékség is, hiszen a legközelebbi pékség vagy bevásárlóközpontba nem olyan egyszerű átugrani, ehhez többezer mérföldet kellene megtenni, ami hajóval hetekbe tellik, de repülővel is egész napos utazás. Templom, az van, stadion nincs. Igaz, igény sincs rá, de attól még építhetnének...

Az időátállítást gyorsan megszoktam. Ha hajnali négykor elindultam az iskolába, jó eséllyel odaértem a külvilág számára fél nyolckor kezdődő tanításra. Ezek után is többször megtörtént, hogy karórával nem rendelkező személyek, olyan helyen, ahonnan nem látszott a toronyóra (mondanom sem kell, bármennyire is mai észjárással felfoghatatlan, hogy abban az időben nem létezett mobil telefon, melynek kijelzője pontos időd mutat) kérdezés nélkül próbáltak tájékozódni a karórámról. Majd felhívták a figyelmemet: megállt az órája!

-                     Nem állt meg – válaszoltam, majd hozzáfűztem – szabadon választott egyedi, saját időzónámban élek!

A magyarázatomra érkező válaszukat az arckifejezésükből ki lehetett találni... 

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy tegnap délután, a 4-es villamoson (mindig megnézem, hogy melyikre, a 6-os vagy 4-es villamosra lépek fel, noha oly mindegy, mert mind a kettő közlekedik azon a távon, amire igénybe veszem, az Oktogon és a Margit híd budai hídfő közzött) egy nő egyértelműen a karórámra pillantott (egyszerűbb volt, mintha előkotorászná a telefonját).

Micsoda érdekes véletlen: három óra tíz percet mutatott az óra!

A "B" oldalról

Csak az agyonkoptatottra emlékezem

Autóvezetés közben általában nosztalgia rádiót hallgatok. Ilyenből a közelmúltig kettő volt fogható Budapest vételkörzetében. Múlt időben írom, ugyanis a SlágerFM nevű rádió február 2. éjféltől lényegében megszűnt, új koncepcióval új frekvencián, a 95.8-on, az egykori Rock Rádió helyén szól. A Sláger FM Budapest körzetében a leghallgatottabb rádió volt, majd megjelent a Retro Rádió. A SlágerFM a 80-as és 90-es évek legjobb slágereivel hirdette magát szlogenjében, a Retro ezt kibővítette a „’60-as, ’70-es és ’80-as évek legnagyobb slágerei” meghatározással. Közben egyik is másik is játszott Chuck Berry-t, Little Richard-ot, Elvis Presley-t, hiszen milyen nosztalgia adó az, amely a rock and roll nagyjait nem sugározza, ezek az előadók és a műfaj nagy sikerei pedig az ’50-es évekből származnak! De nem ez a lényeg...

            Egy szakmáját szerető igazi zenei szerkesztő számára nem létezhet kellemesebb feladat, mint válogatni egy akkora gyémántbányában, mint az elmúlt 50-60 év könnyűzenei produkciója! Micsoda gyöngyszemeket lehet(ne) itt találni! A zenekedvelő korosztályom többsége – hasonlóan mint én is – rendelkezik kedvenc zeneszámainak a gyűjteményével, amit szívesen hallgat, olyan szerzemények, amelyek mellett társaságban, vagy magányában egy italka mellett szívesen nosztalgiázik. Az a korosztály, amely Jugoszláviában nőtt fel abban a szerencsés helyzetben volt, hogy akkor naprakészen megismerhette a világ könnyűzenei kínálatát. Az is, aki csak a rádiót hallgatta, hiszen a jugó-adók ezeket sugározták. Itt külön meg kell említeni az Újvidéki rádiót, amely még 1968-ban beindította a felejthetetlen Futótűz című (a hivatalos megfogalmazás szerint) „ifjúsági könnyűzenei műsort” Szkopál Béla vezetésével. Majd őt követte péntek esténként Kovács Károly által szerkesztett és vezetet Slágerparti, Zenebona ... Ezeknek a műsoroknak a környező országokban (Magyarország, Románia, de még Csehszlovákia is) több tízezernyi rendszeres hallgatója, rajongója volt. Mellesleg, mindennek létezett egy ravasz politikai háttere is, az Újvidéki rádió minden pénzt, lehetőséget (a legújabb sikerszámok beszerzése) és szabadságot megadott az említett műsorvezetőknek, hogy a műfajban kiváló műsort készítsenek már azért is, hogy a szomszédos országok fiatalságát a hullámsávra, az Újvidéki rádió hallgatására szoktassa. Mert a műsor után következtek a hírek, amelyen keresztül már politikai propagandát lehetett elültetni a szocreál országokban élő magyar ajkú fiatalok fülébe... („Mennyivel jobb a jugó rendszer, mint a magyar, román, csehszlovák...!”)

            Egyszóval: mi képben voltunk a világ könnyűzenei termésével. Nem csak az Újvidéki rádió említett műsorának és más csatornáknak köszönhetően (Belgrádi rádió Minimax című adása szombaton reggel 8-tól délig, hétfőn este a Veče uz radio, a Zágrábi rádió Taxi za Babilon c. adása stb.), hanem azért is, mert a zenei újdonságok lemezen is megvásárolhatóak voltak. Mindebből következik, hogy sokkal nagyobb volt a választékunk és a lehetőségünk, hogy felfigyeljünk olyan szerzeményekre is, amelyek nem szerepeltek a sikerlisták élén, hanem a „kislemez” (a 45 fordulatszámú) B oldaláról kedveltük meg, vagy valamelyik ínyenc zenekedvelő felhívta valamelyik ritkaságra a figyelmünket...

Talán mondanom sem kell, hogy egy jóízlésű zenehallgató ebből a korosztályból, ha nosztalgiázik, még véletlenül sem a Mándoki-féle Dzsingisz kán című brutális, német nyelven előadott (na, nem a német nyelv miatt mondom) diszkó-förmedvényt helyezi a korongra. A gondosan összeszedett zenei válogatásában sem valószínű, hogy az agyonkoptatott ABBA, Boney M vagy Depeche mode számok helyet kaptak. Ezeket már akkor meguntuk. És a jugó adók, akkor sem játszották az unalomig, mert volt ízlésük (inkább a diszkókban nyomták a DJ-ek).

A hivatalos kimutatás szerint a Retro Rádió által leggyakrabban játszott külföldi szám éppen a fent említett Dzsingisz kán! Folytassam? Toronymagasan a legtöbbet játszott előadó a Neoton família és az ABBA. A legtöbbet játszott zenei szerzemény pedig a Lady Carneval Korda Gyuri bácsitól és a Nem csak a húszéveseké a világ, Aradszky Lászlótól. Az említett adón egyébként egy hazai, egy külföldi váltásban sugározzák a szerzeményeket. Amikor a jelentős anyagi háttérrel rendelkező – a nemrég elhúnyt Andy Vajna érdekeltségébe tartozó cég által indított – adó országos frekvenciával beindult, be kell vallanom, kellemes meglepetésként tapasztaltam, hogy a külföldi számok között időnként felhangzottak olyanok is, amelyek már hozzáértést és ízlést feltételeznek. Azután vettem észre, hogy ugyanazok a számok, ugyanabban a sorrendben hallhatóak, amelyeket a Spotify gyűjtött össze a ’70 es évek zenéjének válogatásában.

Logikus. Honnan tudná a – korosztályunkhoz képest – fiatal zenei szerkesztő, hogy mit hallgattunk a ’60-as, ’70-es években? Ezért a Spotify válogatását veszi elő. A Retro adón feltűntek a magyarországi veterán DJ-ek, a retro zene állítólagos ismerői, de ők is inkább a bevált és bejáródott menüből válogatnak (ABBA, Neoton, Depeche mode). Valahol igazuk is van, mert a kívánságműsorokból kiderül (Dévényi Tibi bácsi „legendás” Három kívánság c. műsora például), hogy a magyarországi hallgatók ezeket a számokat igénylik.

Olyan ez, mint amikor egy étterem étlapján csak a jól bevált rántott hús és pörkölt a választék. Amikor a tulaj nem kíván kísérletezni kevésbé ismert kínálattal. Az ínyenc készítsen magának! A zenei ínyenc rakja össze magának a válogatást, ha a resti menüjét unja!

Mindez, amit a fentiekben leírtam egy konkrét eset kapcsán fakadt ki belőlem. A minap, a budapesti dugóban araszolva szokásomhoz híven az (akkor még létező két) nosztalgia adó között váltogattam. A szokásomhoz tartozik az is, ha (nagy eséllyel) az éppen hallgatott adón felcsendül valamilyen ABBA, Boney M, Depeche mode, Neoton família, vagy az általam két legutáltabb szám (a Dzsingisz kán vagy a Gedeon bácsi – ezektől frászt kapok) akkor egy gombnyomással váltok. A SlágerFM a 103.9-en volt fogható, a Retro „eggyel lejjebb” a 103.3-on. Bekövetkezett: a Sláger FM-en bejött a Depeche mode, egy gombnyomás, a Retron pedig a Gedeon bácsi! Tovább „ereszkedtem”. Legnagyobb meglepetésemre a Deep Purple-tól az igencsak ritkán játszott (ezek az adók a Deep purple-tól esetleg csak a legelnyűttebb Smoke on the watert ismerik) Demon’s eye című szerzemény szólt! Eszembe jutott, hogy annak idején „leszedtem” ennek a számnak a basszus és az orgona szólamát is, jól esett ismét hallani. A Demon’s eye után pedig még egy Deep purple: My woman from Tokyo! Ezt sem hallottam még nosztalgia rádión Magyarországon! Ugyan melyik adó lehet ez, amelyik ritkán sugárzott Deep purple-öt ad? Rock rádió? Közben kerek óra lett, hírek. „Itt a Katolikus rádió...”

Írásom célja korántsem az, hogy a Katolikus rádiót reklámozzam és amikor a ritka gyöngyszemeket emlegettem, nem a Deep purple-ra gondoltam első sorban. Hanem... Mivel hullott a hó, eszembe jutott, hogy ha netalán zenei szerkesztő lennék valamelyik nosztalgia rádióban, a hóesésről Adamo „Tombe la neige” című számát biztosan lejátszanám. Igaz, nem angol nyelvű, nem sokak által ismert sláger. De egy szép szerzemény, amit talán ismeretlenből is szívesen meghallgatná akár a magyarországi rádióhallgató is.

Értem én, hogy a hallgatóságot kell növelni (a reklámok miatt), és a tömegízlés a rántotthús-pörkölt kombinációra korlátozódik, de időnként talán be lehetne „csempészni” egy-két ismeretlen zenei gyöngyszemet valamelyik lemez B oldaláról. Hiszen van miből válogatni! Fél évszázad zeni produkciója között megannyi olyan szerzemény akad, amely bizonyítottan, ismeretlenből is, első hallásra megérinti a hallgatót. Melynek hallatán felteszi a kérdést: „Mi volt ez a szám?” és utánakeres, mert szívesen meghallgatná ismét.