Nyárbúcsúztató kerti party

A legújabb földosztásban az utolsó pillanatban hoppon maradt B. ismerősöm (nem a Béla, egy másik B.) meghívott egy nyárbúcsúztató, idényzáró kerti partyra.

            Szokatlan, meglepő, sőt, meghökkentő eseményekre készített fel már előre. Elővigyázatos érdeklődésemre megnyugtatott, hogy a dátum egybeesése az őzike tekintetű Diana hercegnő halálával (ugyanúgy mint Julius Cézár születésnapjával) teljesen véletlenszerű.  

A helyszínen minden szokványosnak tűnt, kivéve azt a 4.20 méter átmérőjű bográcsot az udvar közepén, amely, mint egy óriási teleszkóp az Orion csillagjegy legfényesebb csillaga felé irányult.

            A hangulatot az elején olyan visszafogottnak éreztem, mint általában, amikor egymást nem ismerő emberek találkoznak fogorvosi váróteremben, buszállomáson, az adóhivatalban, színházi előadás szünetében, temetésen, táncversenyen, crickett mérkőzésen, lakodalomban vagy egyebütt. A visszafogottságot később feloldotta az a harmonikás, aki egy narancssárga színű bogyókat termő cserje (a jelenlevők közül senki sem ismerte a növény nevét, még a házigazda sem, aki kérdésre válaszolva nevetve annyit mondott, hogy „ismerem az akácfát meg a barackfát és passz!”) előtt ült egy zongoraszéken és fülbemászó melódiákat csalogatott ki a hangszeréből. Később csatlakozott hozzá egy trombitás is, de becsületes törekvése ellenére érződött, hogy nem uralta hangszerét az elvárt szinten (olykor kicsúszott, szellentés-szerűen egy-két hamiskás hang a rézfúvós hangszer tölcsérén). Ennek ellenére néhányan táncolni kezdtek a frissen nyírt, egy kicsit hepe-hupás pázsiton. Az egyik molett hölgy, akinek a cipő sarka többször is belefúródott a pázsitba, s emiatt nehezebben tudta szabályosan lejteni a tánclépéseket, mezítlábra vetkőzött.

Ahogy ereszkedett le az éj leple B. és barátai fáklyákkal meggyújtották a bogrács alatt bekészített fát. A parázs pattogott, repült a szikra, a látvány már-már egy rózsadombi tűzijátékra emlékeztetett. A máglya felett a bográcsban elkezdett rotyogni a temérdek mennyiségű halászlé.

A gasztronómiai igényesség megkívánja, hogy elmondjam: az alaplé nem készült külön, tehát nem passzíroztak, hiszen ahhoz az étolajgyárból kellett volna sajtológépet kölcsönözni.  Mindent egyszerre dobáltak előzőleg a bográcsba: 128 fej vöröshagymát vágatlanul, 64 darab zöld paprikát, 7 kg paradicsomot, 6 harcsát, 8 süllőt, 14 pontyot, 3 csukát (ebből a halból elkelt volna még néhány, de a halas boltban nem volt több – tudtuk meg a háziaktól) és egyéb, nem egészen pontosan azonosítható apró halat, majd amikor megindult a forrás 20 kilogramm nemes kalocsai törött paprikával (4/5 : 2/5 arányban édes és csípős) és fél zsák sóval („a télről maradt meg, ezt szórtuk a járdára!”- tréfálkozott a házigazda) színezték-sűrítették-ízesítették. A lé finom illata hamarosan elterjedt nem csak az udvaron, három saroknyi körzetben is felcsigázta a szomszédság étvágyát. A szomszédok örültek, mert a halászlé illata semlegesítette a dorogi szemétégetőből áradó kellemetlen szagot.

            21.42 órakor (pontosan tudom, mert éppen az új karórám multifunkcionális jellegét szemléltettem az egyik alkalmi ismerősnek) megjelent a házigazda, karjában a csinos, mosolygós, bikinire vetkőzött feleségével. B. barátai egy létrát támasztottak a bogrács mögötti akácfához. A házigazda, karjában kedves feleségével, felmászott a létrán. A zenekar – időközben a duett kibővült egy dobossal – tusst játszott.

            És a házigazda a fortyogó halászlébe dobta bikinis feleségét!

            - Nem szálkás! – vetette oda morbid humorával az elképedt vendégseregnek, majd mintha mi sem történt volna lemászott a létráról, megigazította nyakkendőjét és a zenekartól megrendelte a „Jártál-e már Bácstopolyán…” kezdetű dalt.

            Ez a mozzanat a vendégek többségében megrökönyödést váltott ki, kivéve B.T.  újságíróban, aki szakmai elferdülése és a fél liter elfogyasztott, immár legálisan, engedéllyel kifőzött házi-kisüsti hatásának következtében címet is adott az eseménynek: Sellő halászlé!

            A mezítláb táncoló hölgy, mint aki csalánra lépett felszisszent, a trombitást annyira megviselte a látvány, hogy immár egyáltalán nem tudott hangot elővarázsolni hangszeréből, egy szőke, mély dekoltázsú hölgynek az ámulattól leesett az álla és úgy maradt, a frakkba öltözött úr pedig sírógörcsöt kapott.

Nekem is elment a kedvem az egésztől és rövidesen közöltem B. ismerősömmel, hogy ne is marasztaljon, nem tudok tovább maradni és nem kívánom megkóstolni a halászlét sem. Elhessegettem magamtól a brácsással kvartettre duzzadt zenekart is, akik – mint ahogy a lakodalmakban szokás – némi honorárium fejében a kapuig kívántak mulatónótával kísérni. Nem éreztem a pillanatot mulatózásra alkalmasnak.

            Másnap egy belvárosi cukrászdában találkoztam B. feleségével. Kávézott egy barátnőjével és bájosan mosolygott. Nem akartam hinni a szememnek, egyáltalán nem látszott megviseltnek, nem érződött rajta a halászlé hagymaillata, halszálkát sem láttam a hajában. Ő is észrevette elképedt csodálkozásomat, és huncut, hamiskás Shania Twain-mosoly kíséretében legyintett:

            - Ön nem tudta? A férjem EU-s támogatással átképzésen vett részt, elvégzett egy illuzionista tanfolyamot. Ez volt a vizsga mutatványa!

Aggódik az elit?

A fürdőszobáit iPadokkal csempéztette ki, havonta cseréli közúti-, légi- és vízi járműveit, többször körülutazta a Földet, de Bora-Borán ugyanúgy unatkozik mint a francia Riviérán. A személyzete eredeti Picasso-rajzokba csomagolja szendvicsét ha horgászni megy és csak azért nem szerezte még meg a Marson előbb-utóbb parcellázásra kerülő telkek elővásárlási előjogát, mert a NASA még nem tud árat mondani.

Mit kívánhat még az, akit a társadalmi-gazdasági konstelláció a jólétnek ilyen magasságaiba emelt?

Egészséget, boldogságot, szeretetet – válaszolnám én, ha tőlem kérdeznék.

Válaszom ékes bizonyítéka, hogy agytekervényeim a gazdagokétól merőben eltérő szoftverrel működnek. Ezért nem is sikerült mindeddig meggazdagodnom. Akinek pedig 60 éves koráig ez nem sikerül, a mondás szerint nem is fog. Még bizakodom, mint az elmúlt 59 év során is tettem…

Bizonyos kimutatások szerint a legfelső gazdasági elithez tartozók elsősorban továbbra is befolyásra, hatalomra és biztonságra vágynak. Itt találkoznak a kölcsönös érdekek a politikusokéval. A politikusnak pénzre, nagyon sok pénzre van szüksége s ennek fejében tudnak biztosítani befolyást, hatalmat és szavatolni vagyonuk, üzelmeik biztonságát. Mint ahogy a Politikusaink című írásomban már bővebben kifejtettem a világnak talán soha sem volt ennyi tisztességtelen, erkölcstelen, mohó, korrupt, romlott politikusa, mint akiket az utóbbi évtizedekben feldobott a történelem bugyra. Ők szolgálják ki az elit érdekeit.

Egy tévéműsorból tudtam meg, hogy 1989-90-ben csaták nélküli világháború zajlott le, mely során a pénzközpontú kapitalizmus végleges vereséget mért az emberközpontú szocializmus felett.  A volt szocialista országok polgárai a szabadságuk eljövetelét ünnepelték, a Nyugat azonban legyőzötteknek tekintette őket. A kapitalizmus úgy értelmezte, hogy szabad a préda, azt tehet amit csak akar a szocializmust a padlóra kell küldeni. Ennek érdekében az új hatalmakat kötelezte arra, hogy nem csak a kommunista, szocialista, hanem egyáltalán a baloldali értékeket is teljesen kiírtsa, nehogy még egyszer valakinek eszébe jusson a kapitalista rendszer gátlástalan terjedését zavaró szocializmust építeni.

Így jutott el a világ, főleg a zavartalan kizsákmányolás során a mai helyzethez, ahol egy szűk elit uralkodik a kilóra megvásárolt politikusok segítségével. Ahol eltűnt a középosztály és mind nagyobb a szakadék a világ javait birtokló 0,5 százaléknyi elszigetelődő dúsgazdag és a mind súlyosabb szegénységben tengődő, a Föld lakosságának 99,5 százalékát kitevő szerencsétlenek között. 

A növekvő egyenlőtlenség azonban  már kezdi foglalkoztatni az elitet is. Egy bizonyos Peter Georgescu amerikai milliárdos a New York Times hasábjain kifejtette aggodalmát. Nem az Iszlám Államtól tart, hanem a mindent elsöprő szociális zavargások veszélyétől! Írásában említi, hogy több barátja, az elithez tartozó milliárdosoknak is álmatlan éjszakákat okoz ez a lappangó veszély. Tudják, hogy a kapitalizmusnak ez a (legdurvább) változata ami az utóbbi években tarol eltüntette a középosztályt, egy modern kasztrendszert alakított ki, ahol túl sok az elégedetlen. Megoldást keresnek, elfogadnának olyan intézkedéseket, beleértve akár a magasabb adókat is, nem bánnák ha gazdagságuk fele rámenne, csak maradjon meg a másik fele, ami szintén elképzelhetetlenül sok. Véleményük szerint az amerikai kongresszusnak kellene hozni erre irányuló intézkedéseket, de a hozzáértők úgy értékelik, hogy ilyesmi nehezen fog sikerülni. Állítólag Obama elnöknek is voltak olyan tervei, hogy fellépjen a mind jobban mélyülő egyenlőtlenségek ellen, de a legmagasabb politikai intézményeken nem tudta átterelni.

Mert a gazdasági elit, a milliárdosok nagyobb többsége még nem aggódik.

Miért aggódna? Nem történik semmi aggodalomra adó ok. Na jó, Görögországban volt egy kis hőbörgés, de kiosztottak nekik néhány pofont (meg történt valami más is amiről a szélesebb nyilvánosság nem tud) azzal a céllal, hogy hasonló megoldásokon gondolkodóknak példát statuáljanak: túl gyengék vagytok, velünk nem birtok, takarodjatok!

Az interneten különböző kommentekben az emberek világszerte dünnyögnek, zsörtölődnek, kárognak, de az még messze van attól, hogy az elit elkezdjen aggódni. És amíg erre nincs ok, továbbra is szabad a préda.  

A negyed évszázada intenzíven folyó baloldal ellenes kampány sikeresnek bizonyult. A komcsizás rosszabb mint az istenkáromlás, a szocializmus gondolata nagyobb vétség mint a világot átszövő korrupció, Marxot, Lenint és a többi, a múlt század elején még haladó szelleműeknek nyilvánított egyéneket pedig a Sátán egyenes ágú leszármazottjaiként emlegetik. 

A kampány sikerének ékes bizonyítéka az alábbi személyes tapasztalat: a minap az egyik angyalföldi lerobbant kocsmában (szociográfiai érdeklődéssel olykor látogatok ilyen, egyedi hangulatú helyeket) a mellettem ülő asztaltársaság, egy, reggeltől-estéig gürcölő melós, egy közmunkás és egy hajléktalan kinézetű, a 70-es évekből ittragadt rocker (Led Zeppelin póló, hosszú zsíros, erősen ritkuló haj) akkora élvezettel komcsizott, hogy az IMF elnöke személyesen fizetett volna nekik még egy kőrt. 

Igaza van az elitnek: ilyen proletároktól nem kell aggódni!    

Vendégszeretet

“A vendég érkezését örömnek fogják fel, legyen az ismerős vagy ismeretlen, süteménnyel, teával, kávéval kínálják, de megkérdezik azt is, hogy evett-e. A vendég részéről illik mindent elfogadni és semmit sem visszautasítani, mert az sértésnek számít. Evés előtt távozni pedig a legnagyobb udvariatlanság, hiszen akkor azt feltételezzük a házigazdáról, hogy nem tud minket vendégül látni, ami szintén sértésnek számít. A távozó vendéget szokás megajándékozni…”

A fenti idézet Csíszár Anita: A társaskapcsolatok jellemzői a szíriai arab muzulmánoknál című tanulmányából. Az arab világot tanulmányozó szerző leírja azt is, hogy a Korán és a Hadiszok által előírt segítőkészség és vendégszeretet az iszlám világban legkifejezettebben Szíriában nyilvánul meg.

Mindez egy tegnapi találkozás kapcsán jutott eszembe. Budapesten, a Keleti pályaudvar nemrégiben felépült új aluljáróján haladtam át a Baross tér alatt. Az aluljáró egy jókora része leválasztott részében vesztegelnek sorsuk kedvező alakulásának reményében az annyiszor emlegetett illegális migránsok. Rendőrök ügyelnek arra, hogy a bennszülött lakossággal (velünk) ne keveredjenek. Leválasztották őket, feltehetőleg első sorban a fertőzés esetleges terjesztésének meggátolása érdekében. Mint néhány évszázaddal ezelőtt amikor pestis járvány tizedelte Európát.

Az egyik sarokban egy család tartózkodott kissé félrevonulva. A családfő, nálamnál fiatalabb, középkorú férfi, felesége és három kisgyerek. A gyerekek “elvoltak”, egy labdával játszadoztak. Öltözködésükről, tartásukról, viselkedésükről jobb módúaknak ítéltem meg őket. A családapa maga elé meredt tekintettel ült. Majd felnézett  és találkoztak tekinteteink. Egy pillanatra megálltam, gondoltam, szólok hozzá, bizonyára beszélt idegen nyelveket. De nem szóltam. Mit mondjak? Ő sem szólt, de tekintete annál többet mondott.  Elszégyelltem magam. Mások helyett is…

Eszembe jutott az az érzés, a felelősség a családom iránt, az akkor hároméves kislányom és ötéves kisfiam iránt, amit magam is éreztem, amikor a megszokott életet elhagyva teljesen új és ismeretlen környezetbe kerültünk. Pedig szinte minden adott volt, nem találtuk magunkat barátságtalan, fenyegetőző környezetben, nemzettársainkhoz érkeztünk.

 Ő is, ez a család is korábban feltehetőleg egy boldog életet élt, dolgos hétköznapokkal, meghitt ünnepekkel, amikor összejött a rokonság, mint nálunk Karácsonykor. Ramadan megszakításának ünnepén a gyermekeknek ajándékot vettek, mint mi a legszentebb ünnepünkön, barátaikkal, szomszédaikkal (az araboknál kifejezetten erősek ezek a kapcsolatok – tudtam meg a fenti tanulmányból) megosztották örömüket, mint mi is.

Mint azok is, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása. A hosszútávú stratégiai érdekek megfogalmazása és ezek megvalósítása. Akik családi környezetükben boldogságra és békességre vágynak, akik otthon, Karácsonykor, Hálaadás napján egyszerű emberek, férjek, gyermekeikről gondoskodó családapák, barátok. Ugyanolyan egyszerű  emberek, mint a Föld bármely más részén élő ember, aki tiszteli családját, hagyományait, szokásait, vallását és békességre, boldogságra vágyik.

Lehet, hogy éppen egy Hálaadás másnapján, azok közül valakik, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása, rádöbbentek, hogy Szíriában embertársaink, az ottani lakosság diktatúrában él. Elkészült a stratégiai terv és nosza rajta nekifogtak segíteni rajtuk! Hiszen majd csak akkor lesznek igazán boldogok ha megdöntik a diktátort és beköszönt a demokrácia az összes demokratikus intézményével (mint ahogy határtalanul boldoggá tették Irak, az Észak Afrika-i országok, Grúzia, Ukrajna lakosságát, előtte mindannyiunkat itt Közép- és Kelet Európában). Megosztották a lakosságot, viszályt szítottak. Azok között is, akik addig többé-kevésbé békés viszonyok között éltek egymás mellett. Amikor a helyzet teljesen elfajult  megérkeztek rendet tenni. Repülőgépekkel és bombákkal. Rögeszméjük, hogy a rombolás boldogságot eredményez.

“Az arabok vendégszeretetét a régi költemények a legszebb tulajdonságok között dicsőítik. A régi mondák szólnak egyes törzsek vendégszerető főnökeiről, akik éjjelente tüzet raktak sátruk közelében, hogy a sötétben tévelygő vándor messziről láthassa és nyugalommal betérhessen hozzájuk” – olvasom tovább Csíszár Anita tanulmányában. Ezeket a hivatlan vendégeket a hagyományoktól eltérően a szíriai lakosság már nem kínálta teával, süteménnyel. Nem is tehette, hiszen nem találkoztak velük, ők nem keveredtek a lakossággal, fentről szórják saját  “ajándékukat”.

Jeladó tüzeket sem kellett gyújtani a helyi lakosságnak, megtették ezt a lángoló épületek, amelyeket a világpolitika színterén sötétben tévelygők hagynak maguk után.

Emberek a Vénuszon (12.)

Cézanne és Gauguin vénuszai

Édouard Manet Olympiája egy új korszakot nyitott a festészetben. A kép vihart kevert, a (kis)polgárokat megbotránkoztatta, a XIX század második felében formálódó irányzat képviselőit, akiket később, Claude Monet ismert festménye nyomán impresszionistáknak neveztek el, egy teljesen új útra terelte, amely néhány évtized alatt alapjaiban megváltoztatta a festészetet. Hogy a botrányt keltő Olympiára „rá lehet tenni még egy lapáttal”, lehet még botrányosabbá tenni, ezt Cézanne, az „új izmusok atyja” bizonyította be Egy modern Olympia című festményével. 

Ha majd egyszer megírom a hányatott sorsú festőkről a tervezett sorozatomat, Paul Cézanne (Aix en Provence, 1839 január 19 – 1906 október 22) mindenképpen köztük lesz. Noha tehetős családban született – édesapja nyúltenyésztésből gazdagodott meg olyannyira, hogy szövetkezeti bankot alapított, amiből a környék nyúltenyészetét menedzselte – a család kitagadta, mert nem becsületes szakmát tanult, hanem a festészetre adta a fejét. Kitagadta szülővárosa is, mert „szörnyű képeivel és furcsa életmódjával, viselkedésével csak szégyent hozott a városra”. És nem igazán fogadták be legközelebbi festőtársai, az impresszionisták sem. Mert amit és ahogy ő festett, az már számukra is egy kicsit sok volt. A többnyire párizsi polgári közegből származó festőtársai „kinézték” maguk közül a vidékről érkező, torzonborz, gondozatlan, öntörvényű jövevényt. Egy alkalommal Manet igencsak meg is sértődött, mert az egyik törzshelyen, a Café Guerbois-ban, Cézanne „telt ház előtt” elutasította kézfogását. „Nem fogok kezet önnel Manet úr, mert már kilenc napja nem mostam meg mancsaimat…” – válaszát a jelenlévők pökhendiségnek ítélték, közben Cézanne, aki felnézett Manet-ra tényleg csak higiéniai okokból nem viszonozta a kézfogást,  nem kívánta bemocskolni a mindig ápolt, elegáns és nálánál idősebb Édouard jobbját. Később ezt el is mondta Monet-nak, hozzátette, hogy elismeri Manet-t, de tovább akar lépni azon az úton, amit az Olympia alkotója megnyitott.  

Cézanne életrajzi regénye rámutat, hogy mennyi nélkülözést, szenvedést, megalázást kellett megtűrnie, hogy már ő sem hitt saját képeinek értékében és ha valaki netalán valamelyik alkotását megdicsérte, kikérte magának, hogy ne gúnyolják. Amikor Van Gogh és Gauguin (akiről rövidesen szó lesz) felkeresték, mert az új stílus (ami a posztimpresszionizmus elnevezés alatt került be a történelembe) megteremtőjét  látták benne, elkergette őket, nem hitt őszinte rajongásuknak. Ha Van Goghnak nem is, neki megadatott, hogy megélje az elégtételt. Hogy a művészet történészek és a közönség is elismerje korszakalkotó jelentőségét a festészetben, ami a 1895 után következett be. Képei keresettek lettek, még szülővárosában is a szomszédok előkeresték a korábban a padlásra, vagy a pincébe hajigált ajándékba kapott festményeket, mert a párizsi gyűjtők és galeristák immár „aranyárban” fizettek értük. Közben elhunyt édesapja is, és megörökölte a bankot… A sikert, az elismerést valamennyivel több mint egy évtizedig élvezhette. 1906 október 22-én szülővárosa közelében, a természetben való festés közben egy viharban annyira átázott, hogy tüdőgyulladást kapott, majd elhunyt.

A témánál maradva ezúttal csak az Egy modern Olympia (Une moderne Olympia) című Cézanne festménnyel foglalkozom. A festő négy változatot készített, két festményt és két rajzot.

 A fenti kép a kevésbé ismert, első változat, amit Cézanne 1870-ben (egyes források szerint 1867-ben) festett. Mérete 50x49, magántulajdonban őrzi valaki.

 Ez pedig az ismert változat amit az Aix-i festő 1873-ban festett és az impresszionisták 1874-es kiállításán mutatták be. Mérete egy kicsit nagyobb mint a korábbi változaté, 58x45, de ez is jóval kisebb az ihletet adó Manet festménynél (130,5 x 190) a Musée d'Orsayban látható.

Cézanne alkotása már a méreténél fogva is első pillantásra komolytalan, szinte infantilis műnek tűnik. A festő átvette Manet festményének szereplőit és elemeit és egy más kompozícióba helyezve egy új tartalmat fogalmazott meg. A Manet képén címadó-főszereplő Olympia itt hátrább és magasabbra került, egy másmilyen testtartásban szinte lebeg a térben, mögötte ott látható a néger szolgálónő, igaz, az első változatban inkább szoborra hasonlít, mint élő személyre. Az első változatról lemaradt, de a másodikon a kép közepében kapott helyet a fekete macska pirosló nyelvével. Az asztalon az első változaton jelentkeznek az almák - az almás csendéletekhez később, a századforduló táján téret vissza Cézanne nagy sikerrel - a második változaton az asztal vörös színt kapott, a rajta lévő gyümölcsöknek nem szentelt akkora figyelmet és jobbról látható a jókora, lazán odakent virágcsokor is. 

Manet festményéhez képest az első, szembeötlő különbség az, hogy Cézanne a menetre váró kuncsaftot a premier plánba festette, noha a két változat eltérő, mind a kettőn felismerhető maga a művész. Míg Manet a kukkoló, voajőr szerepébe helyezte a szemlélőt, Cézanne beinvitálta a helyiségbe. És ami a legérdekesebb és egyben a lényeges előrelépés Manet-hoz képest: Cézanne festménye mozgásban van! Szinte érződik az a lendület amellyel a szolgálólány lerántja a leplet a pihenő prostiról, a macska alakjának konfúznak tűnő megrajzolása is mozgást rejt, mozog a vendég lába, de még az asztalon lévő gyümölcsök is mintha gurulnának. Manet festménye Cézanne alkotásaihoz képest maga a nyugalom.

Cézanne festménye a stílus és a kidolgozás miatt került a kritika kereszttűzébe.   Mint említettem, az ilyen szintű kidolgozatlanságot még festőtársai is kifogásolták, a későbbi -izmusok festőit viszont "felszabadította" a pepecseléstől. Gondoljunk csak a fauvisták, majd az expresszionisták  által festett személyekre, tárgyakra. Matisse és Picasso is (emiatt is) atyjának tekintette Cézanne-t. A korabeli kritikusok persze mindezt botrányosnak ítélték. Egy bizonyos Marc de Montifaud nevű kritikus az 1874-es impresszionisták kiállítását értékelve a L'artiste nevű folyóirat 1874 május 1-én megjelent számában az Egy modern Olympia láttán azt írta, hogy, íme a "mesterséges paradicsom" (ajzószerek használata) megtette a hatását, Cézanne úr a delirium tremens állapotában festette meg ezt a képet.   
  

Közvetlenül Manet Olympiája ihlette meg a egzotikus színvilágban festett polinéziai képeiről ismert Paul Gauguin  (Párizs, 1848 június 7. - Atona, 1903. május 8.) néhány kiemelkedő alkotását. Eredetileg újságírói pályán ténykedő, majd a haditengerészetnél szolgáló Gauguin gyermekkorában ( 7 éves koráig) Peruban élt, édesanyja, Aline Chasal Dél-Amerika-i származású volt,  Simon Bolivar unokája. A festészettel az impresszionista csoport hatására 1876-ban kezdett foglalkozni az elejében polgári foglalkozása mellett. 1882-ben Rouenba költözött ahol Pissaroval együtt dolgozott. Később összebarátkozott Van Gogh-al, akivel 1888-ban két hónapig együtt is lakott, barátságuk az ismert füllevágással végződött...

Tele keserűséggel, gondokkal és csalódással a nyugati civilizációból 1891-ben menekült el a lehető legmesszebbre, a golyóbis túloldalára, Polinéziába, Tihitin majd a Marquises-szigetekhez tartozó Hiva Oa szigeten élt. Az új környezet annyira megihlette a festőt, hogy 1892-ben 70 képet festett meg, közöttük az itt látható Manao Tupapan című festményt.

Figyelembe véve sorozatom témáját képző vonulatot Tiziano Urbinói Vénuszától Manet Olympiájáig - akikre Gauguin egyébként hivatkozik is - két lényeges új részletre figyelhetünk fel. Az első: Gauguin Vénusza (vagy Olympiája) színes bőrű, a nyugati civilizációtól eltérő szépségideált valósít meg. A modell neve is ismert, Téka'Amana vagy Tekura néven emlegette a festő, Tahitin ismerte meg nem sokkal érkezése után, 1891-ben, a lány akkor 13 éves volt. Gauguin úgy tudta, hogy a Cook szigetről származik. Számos Gauguin festményen visszaköszön, mint ahogy több festő esetében is megtörtént: a kapcsolat elején modell, majd szerető... 

A másik újdonság, hogy Tekura hason fekszik! Sem mellei, sem egyéb olyan nőiesség ami háton fekvő nő esetében figyelhető meg nem látszik (a prüdéria kényszerített erre a komplikált körülírásra), a francia festő a nő erotikus hatásának a másik oldalát mutatja be. A lány hason fekszik, nyitott szemekkel, arckifejezésén szorongás észlelhető. A szorongásra magyarázatot ad a háttérben látható furcsa, fekete figura, akit a lány nem lát, nem is mer arra nézni, illetve: lelki szemei előtt csak a lány látja a festmény címét adó alakot, a holtak visszajáró lelkét.

Gauguin elalvás előtti jelenetet örökített meg: felfigyelt ugyanis arra, hogy a bennszülött lakosság fél a sötétségtől, a sötétben megjelenő szellemektől, emiatt éjszaka is valamilyen fényforrást égve hagynak. Az ágy alatt látható növényeket, a lepedőt és a lány testének egyes részeit ez a fény világítja meg a sötétségben.

A festmény mindössze 45x38 cm, a buffaloi (USA) Albright-Knox képtárban látható.

Gauguin második "fekete vénusza" 1896-ban keletkezett, címe Te Arii Vahine (A király felesége). 

Egyes források ezt a festményt Fekete Vénusznak vagy Fekete Olympiának is nevezik. Gauguin Párizsból magával vitt egy másolatot Manet Olympiájáról és ezzel a képpel értelmezte át nem csak Olympiát, hanem a korábbi évszázadokban festett híres vénuszokat is. Mint Giorgio, Tiziano, Goya ..., Gauguin is hasonlóan helyezte el vénuszának bal kezét, a kézen ott látható a karkötő is. A lány tekintete, talán a legigézőbb az összes Vénusz-festmény közül. A kép egyedi hangulatát az egzotikus környezet (táj, növények, gyümölcsök) adja meg, a fán felfelé kúszó kígyó a Földi paradicsomra utal. Az előbbihez viszonyítva ez már egy méretes festmény (97 x 130), egyes források szerint az Ermitázsban, más források szerint a moszkvai Puskin múzeumban látható. Aki Oroszországba utazik, úgy is felkeresi mindkét várost,  Moszkvát és Szentpétervárt is, vagy itt vagy ott rábukkan a Földi paradicsomra (mármint Gauguin festményén).

Az általam kiválasztott harmadik Gauguin alkotáson szintén Tekura modellt láthatjuk, érett nőként, négy évvel későbbi változatban.

A 73x94 cm méretű kép címe lent, bal oldalt látható: Vairumati, az Isten felesége. A polinéziai világ legnagyobb törzsének királya Horo méltó feleséget keresett magának, akire Bora Bora szigetén rá is lelt. Miután Horo megtermékenyítette Vairumatit tűzoszloppá változott, az egekbe szállt és csak egy füstoszlop maradt utána. A fenti kép a második változata ennek a legendának. 

Az alábbi képen látható első változatot  Gauguin  még 1892-ben festette meg. Érdekes megfigyelni, hogy a festő egy égő (füstölgő) cigarettát helyezett el a modell bal kezébe. Hátul jobb oldalt látható Horo isten is, aki egyelőre még tépelődik és nem tudja, hogy rövidesen annyi marad belőle mint egy méretesebb égő cigarettából.