Guszti autóbusza

Megengedheti-e a magának bárki is tiszta lelkiismerettel, hogy jó vagy rossz minősítéssel (művészi) alkotás felett ítélkezzen? Hiszen minden az ízlés kérdése és legfeljebb tetszésünket vagy nemtetszésünket fejezhetjük ki. De gustibus non est disputandum – figyelmeztet a latin közmondás, aminek nem az a szó szerinti jelentése, hogy Guszti autóbuszára ne szálljunk fel, hanem: az ízlésekről nem kell vitatkozni. Mert különbözőek.

Vannak akiknek foglalkozása, hogy művészeti alkotásokat értékeljenek, mondjanak véleményt. A kritikusok. Teszik ezt bizonyos elfogadott értékrend alapján felállított mércék szerint. Hivatásuk követeleménye, hogy a tárgyilagosságra törekedjenek és indokolják meg érvelésüket. Ennek ellenére közülük sokan nehezen tudnak felülkerekedni a személyes ízlésükön és ilyen esetben az a tisztességes részükről, ha értékelésükben kimondják: nekem (nem) tetszett. A publikum pedig vagy figyelembe veszi, vagy nem a kritikus véleményét és a látottak, hallottak, olvasottak alapján megformálja a magáét.

Persze, léteznek olyan produkciók, amikor nem kell profi kritikusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük az értékek hiányát.  Amikor a mű a legalapvetőbb követelményeket és mércéket sem elégíti ki. Például zenei produkció esetén a hamis vagy hamiskás ének. A nem kívánatos „vendéghangok”. Más kérdés, hogy ez mennyire zavarta az előadás összességét és valóban voltak-e hamis hangok vagy csak a vájtfülűségét bizonyító értékelő vélte hallani. Lehet, hogy másokat nem zavart. Jut eszembe az LGT egykori dala „Sose mondd a mamának azt, hogy hamis a hangja...mert ő nem is úgy hallja”. Ez persze, már szélsőséges és nem nyilvános esetekre vonatkozik, amikor tapintatlanság valakire rászólni, hogy hamisan énekel. Hasonlóan mint amikor valaki ritmusérzék nélkül táncol. Bizonyára a kedves Olvasó is felfigyelt arra, hogy azok a személyek, akiknek nincs ritmusérzékük nagyon is szeretnek táncolni és egyáltalán nem zavarja őket, hogy egy kicsit hamarabb vagy később lépnek. Különösen ha a pár mindkét tagjára jellemző ennek az adottságnak a hiánya. Láttam már többször ilyen esetet, amikor a táncos pár vígan és boldogan végigtáncolta az egész mulatságot saját ritmusuk szerint. És olyan határozottan, hogy én mind zenész, őket figyelve elkezdtem kételkedni, hogy pontosan játszok-e... 

Sokkal nehezebb tárgyilagosan értékelni egy képzőművészeti alkotást. Mert, kifejezettebben mint a zenében, minden lehet a műfaj, az irányzat és a stílus kérdése. Ilyen esetekben azt kell(ene) meglátni, hogy az alkotó következetesen alkalmazza-e egy adott stílus jellemzőit, vagy képzetlenségéből fakadnak a szemet szúró részletek. Engem például kifejezetten irritálnak a giccses, fejből (nem konkrét látványból eredő) tájképek. De sokaknak éppen az ilyen képek tetszenek és szívesebben nézegetik hálószobájuk falán mint egy értékesnek tartott non figuratív alkotást. És értékelem Rokon Ilonka művésznevű vajdasági alkotót, aki a giccsel művészi szinten foglalkozik.

A színház már érzékenyebb pálya. A valamikori „békeidőkben”, amikor a színjátszás sokkal fontosabb szerepet töltött be a társadalmi életben, a színikritikus (drámai túlzással) az élet és a halál ura volt. Egy előadást, rendezőt, színészt, de főképp színésznőt az egekbe magasztalhatta és a sárba tiporhatta. Manapság az elit a sportot minden tekintetben a színjátszás elé helyezte, ami érthető is, hiszen sokkal nehezebb megérteni és véleményezni egy előadást mint egy foci meccset. Ezen kívül a színház megkövetel egy bizonyos szintű általános műveltségen kívül egy viselkedési kultúrát is, rossz szemmel nézik, ha valaki hangosan szurkol, bekiabál és szotyizik előadás közben.

Ha színházba nem is igen járnak a zemberek, filmeket azért néznek. És olvasnak film kritikát is, vagy legalább ismertetőt, hogy választani tudjanak. A filmkritikus szakma magasabb szinten veszélyes foglalkozás, hiszen a filmgyártás milliókba kerül és a kritikusok negatív értékelésének súlyos következményei lehetnek. Különösen a filmgyártás őshazájában, ahol százmillió dollárokról van szó. Éppen ezért gyanítom, hogy az igazán befolyásos filmkritikusok esetében van az a pénz amiért elmagyarázzák, hogy egy film miért jó, miért kell megnézni és az átlagos néző, akinek eltérő a véleménye, vessen magára.

Addig jó, amíg a megmondó emberek segítenek egy alkotás megértésében, de nem akarják eleve ráerőltetni véleményüket a közönségre. És addig tűrhető, amíg a művészeti alkotás területén maradnak. Akkor kezd veszélyes lenni, amikor a társadalmi és a politikai életben jelentkeznek a megmondó emberek. Nem segítő, hanem befolyásoló, meghatározó szándékkal.  Olyan „grémiumok”, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy  kötelező értékű jó és rossz minősítéssel ítélkezzenek. Akik teljesen leszűkítve meghatározzák a kötelező színeket, hangnemet és a követendő ritmust. És nem tolerálják azokat, akik nem komplementáris színeket használnak, akik szerintük hamisan énekelnek, vagy nincs érzékük az adott ritmushoz. Azokat, akik inkább felszállnának Guszti autóbuszára.